Szertefoszlott titkok éjszakája – egy szenteste szomorú története

ZónánTúl

Szertefoszlott titkok éjszakája – egy szenteste szomorú története

Az adventi koszorú gyertyái közül már csak egy pislákolt. Fél 12 volt. Csizmát húztunk anyámmal és a sűrű hóesésben ketten indultunk a misére. Alig mentünk néhányszáz métert egymásba karolva, mikor megkérdeztem: Flórát mikor láttad? Erre ő elfordította a fejét, hogy ne lássam az arcán legördülő könnycseppet.

Flóra kései gyerekként született. Anyja is, apja is másodszorra találta meg egymásban a boldogságot, harmadjára pedig benne. A széltől is óvták a különös kislányt, aki legszívesebben otthon ült. Nem voltak barátai. Tudtam, én sem vagyok közel hozzá, csak egyvalaki vagyok, aki türelemmel végighallgatja, amikor plátói szerelmekről beszél, és akinek megmutathatja a kockás füzetbe írt verseit.

Egy ütött-kopott Csepellel járt, lila orkánkabátjában, sapkája és kesztyűje legtöbbször még télen sem volt. Nem követte a divatot, mint a legtöbb vele egyidős lány és a testét sem ápolta úgy, ahogyan illő lett volna. Emlékszem, egyszer, mikor elment tőlünk, anyám megjegyezte, olyan ez a lány, mint a büdöske, hiába Flóra a neve.

Őt a külsőségek nem érdekelték. Néha gyerekként azt gondoltam, ő a kis Herceg, aki eltévedt az univerzumban és valamilyen balszerencse folytán nálunk kötött ki.

Flóra az érettségi után még évekig küzdött, hogy legyen valamilyen szakmája. Szülei egyre kevesebbet törődtek vele, el voltak foglalva saját magukkal. Rohamosan közeledtek mindketten a hetvenhez, hol itt, hol ott fájlalták agg testüket. A lány időközben rájött, hogy csak a jóisten és a hozzá közelállók azok, akik elfogadják őt olyannak, amilyen. Kendőzetlenül és őszintén. Ez a felismerés akkora boldogsággal töltötte el, hogy az apja – akiről azt beszélték, hogy annak idején a párttitkár jobbkeze volt – tiltása ellenére húszévesen megkeresztelkedett.

Néhány hónapig dolgozott itt-ott, kellett a pénz. A szülei nyugdíjából hármójuknak igen szűkösen telt bármire is. De nem maradhatott sehol sem hosszú ideig. Hiába igyekezett, az ő tempója és a világ sebessége messze volt egymástól – mindenhonnan mennie kellett.

Évek teltek el, amikor egy péntek délután összefutottam vele az utcán. Akkor legszívesebben köddé váltam volna, de végül hosszú ideig álltunk a Csepel bicikli két oldalán és megfagyva hallgattam a történetét. Meghalt az apja, az anyja nagyon beteg. Az ő teste hiába fiatal és erős, a lelke nemigen bírja a nyomást. Ugyanaz a lila kabát volt rajta, mint tíz évvel ezelőtt, a bicikli kormányán csíkos nejlonszatyorban konzervek zörögtek. Meg is mutatta őket, bocsánatkérőn mondta, ő nem tud főzni, de mégis enniük kell valamit. Csak erre futotta. Aztán a hitről beszélt, meg arról, hogy titokban beiratkozott a főiskolára, hogy hitoktató legyen. Mire elvégezte az iskolát, már nem kellett hallgatnia róla, mert addigra az apját eltemették. De Flóra így sem kapott munkát.

Mikor legközelebb találkoztunk, két kisgyerek rángatta a kezemet. Flóra csak nézte őket, de lelkesedés nem volt a szemében. Egyedül maradt, megfáradt, nem boldogul – ennyit mondott, majd egy kis papírt húzott elő a kabát zsebéből, rajta a nevével és bankszámlaszámával. Kérte, hogy ne haragudjak meg rá, de odaadná. Lassan kikapcsolják a villanyt, annyi a tartozása.

A lelkem nem nyugodott. Másnap a fiaimmal elsétáltunk abba az utcába, ahol lakott. Az ablakok sötétbe burkolództak, miközben a szomszéd házakon égők százai hirdették, hamarosan itt az ünnep. Otthon aztán anyámmal sokáig beszélgettünk Flóráról, próbáltunk megfejteni, miként siklott ennyire félre az élete.

Onnantól kezdve küldtem neki a pénzt, de anyámnak sosem mondtam.  

Utoljára az autó ablakából láttam, egy futó pillanatra. Tolta a biciklijét, a kormányon ide-oda imbolyogott egy műanyag ételhordó. Amikor anyámnak elmeséltem, kérdés nélkül mondta: Flórát leszázalékolták, csak tengődik a kevés pénzből, amit hónapról hónapra kap. A szociális otthonban adnak neki főtt ételt, oda jár fürdeni is, mosni. Vannak többen a környéken, akik segítik, de lehet, ez is kevés.

Az éjféli misére menet anyám végül elmondta:

Flórát szeptember derekán temették. Ott volt ő is, meg még néhányan. Nem merte elmondani eddig.

Én el voltam foglalva a munkával, a gyerekekkel, ő a dédimamával… és tudta, fájni fog. Bocsássak meg neki, de jobb ez így, higgyem el. Flórának biztosan.

Ott, a hóesésben mindketten a könnyeinkkel küzdöttünk. A harang kondult egyet, sietni kell, lassan éjfélt ütött az óra.

„Én sem mondtam el neked, hányszor küldtem neki pénzt” – mondtam anyámnak, aki csak némán megszorította a kezem és egy sóhajt küldött fel az égbe. Talán Flórának.

Nyitókép: Fortepan / Révész György

Ajánljuk még:

Fokhagymás időutazás egy pirítóson

A konyhában írok, háttal a munkapultnak. Hallom, hogy a pirítóst most dobta ki a gép. Oda is éghetne, akkor legalább érezném, hogy pirult valami kenyérféle a sütőben.