Ősmaradványok és vasalt utak a kanyargós bakonyi Cuha-völgyben

A Vinye-Sándormajor és a közösség ereje

Ahogy reméltem is, volt mozgás a Cuha-völgy „bejáratában”, a Bakonyszentlászlóhoz tartozó Vinyén. A völgyszakasz kit ezzel, kit azzal vonz – a fél országból jönnek ide a felüdülni vágyók.

A napjainkra üdülőközponttá fejlődött néhai gazdaság régi neve Vinye-Sándormajor volt, ahol az Eszterházy család működtetett fűrészüzemet.

Fennmaradását a hasonló nevű, 1898-ban létesített vasúti megállóhely biztosította, amelyet az 1895-96-ban megépített, Győrt és Veszprémet (sőt: Dombóvárt is) összekötő vasút legvadregényesebb szakaszánál – Porva-Csesznek és Vinye megállóhely között – jelöltek ki.

Fotó: Harsáczki György

Az egykor bauxit, szén, mangánérc, fa és hizlalt sertések szállítására használt pálya hazánk egyik legimpozánsabb hegyi vasúti szakasza, ahol a szerelvények három alagúton és két völgyhídon döngetnek át a patak fölött, a Cuha-völgyben.

A szakasz megtervezésével a szinte kezdő, ám nagyon felkészült „kultúrmérnök” Gubányi Károlyt és kollégáját Szentgáli Antalt bízták meg, akik bebizonyították rátermettségüket: a vasúti műtárgyak mellett hatalmas támfalakat, omlásvédőket terveztek, s az előbbieket kötőanyag nélkül rakták ki olasz hadifoglyok az első világháború idején. Gubányi tapasztalatait ezután a mandzsúriai vasútépítéseknél kamatoztatta.

Fotó: Harsáczki György 

A Magas- és Nyugati-Bakony 1970-es évek óta vonzza a turistákat. 2006-ban a vasút mentén lakók összefogása megakadályozta, hogy bezárják a szárnyvonalat:

„a Győr–Veszprém vasútvonal nem pusztán egy közlekedési eszköz, jóval több annál: nemzeti érték, mely közúton nem pótolható hegyi pályaként kultúrtörténeti emlékeket, világörökségi helyszínt és természeti értékeket kapcsol össze”. 

Fotó: Harsáczki György 

A helyiek a vasúti hidakat, alagutakat is védendő értéknek ítélték, s elérték, hogy végül a kormányzat a 2009-es év részleges forgalom szüneteltetését követően 2010-től újraindította a személyszállítást.

 

Van-e még víz a Kőpince-forrásban?

Miközben a mászóhelyek felé indultam a völgybe, számítottam a közeli Kőpince-forrás vizére. Míg azonban a jól ismert Kőpince-barlang mennyezeti kürtőjét kerestem az üreg feletti dombon, lent, az árnyékos mederben, nem láttam a patak víztükrének csillogását. Szinte poros meredélyen érkeztem az egykori patak gázlójához, ahol még csak nedves köveket sem találtam...

Fotó: Harsáczki György  

Szerencsére a forrás most is jó vízhozammal „üzemelt”. A patakparti ösvényen csakhamar elértem a völgy „fősodorvonalát”. Hétköznap délelőtt volt, mégsem voltam egyedül, családok, párok sétáltak kényelmesen az árnyas völgyben, ahol napsugarak simogatták végig a patakmeder száraz, moszatos kőhalmazait.

 

A Cuha medre, amelynek neve a szuha (száraz) szláv szóból származik, már Rómer Flóris leírása szerint is gyakran porzott nyaranta, hiába a csaknem nyolcvan kilométeres hosszúsága és a vizét tápláló számos forrás. De nem is a kövek közt alig csörgedező Cuha helyezi át a mederből kiálló kőtömböket, vág árkot a görgeteges mederbe, hanem a bősz, szilaj Cuha, amely hirtelen olvadások és pár napos kiadós esők alkalmával többszörösére duzzadva vágtat végig a völgyön!

Fotó: Harsáczki György 

A száraz Cuha-völgyben most érdemes volt az ősmaradványokra koncentrálni... a kitett táblákon olvasható félig érthetetlen nyelven fogalmazott leírások segítségével képzelhettük magunkat a trópusi ősóceán ár-apály övezetébe, és kaptunk ízelítőt arról, hogy amilyen körülmények között rakódott le a százméteres vastagságú triász korú mészkőképződmény.

A Cuha és környékének sztárjai az egykor gyakran egymás hegyén-hátán felhalmozódott Megalodus-félék (kagylók). Ezek körvonalait a sziklákon mindenfelé megpillanthatjuk – főleg mászás közben! 

A via ferráta varázsa

A völgy központi helyén található pihenőhelyet egészen „belakták” a kirándulók! Erre-arra tízen-huszonévesek sétáltak sisakkal a fejükön, meg beülőt cipelve, és kiabáltak egymásnak, amiből látszott, hogy egy csapatot alkotnak. Később kiderült, hogy egy kerékpáros tábor ifjú részvevői indítottak támadást a megvasalt sziklafalak „ellen”. 

Fotó: Harsáczki György  

Akiknek még nem ismerős ez a „sport”, azok számára röviden összefoglalom: a via ferraták (német kifejezéssel élve klettersteigek) olyan sziklamászó helyek, amelyeket gondosan rögzített drótkötél szakaszokkal láttak el, a biztonságos mászás érdekében. (Ettől – egy elvétett lépés, vagy ügyetlen kapaszkodás következtében persze még jól megüthetik magukat.)

Az első ilyen sziklás utakat az első világháborúban hozták létre az Alpok német és olasz területein, hogy a magashegyi hadviselés során mind a katonákat, mind a felszerelést könnyebben, gyorsabban tudják a helyükre juttatni.

Ezek előtt csak néhány csúcs megközelítéséhez építettek hasonló utakat. A turisztika térnyerésével a 20. század végétől megugrott az újonnan létrehozott via ferráták száma. Nálunk 2013-ban épült ki az első via ferrata a bakonyi Cseszneken.

Fotó: Harsáczki György  

A mászó a csípőjére és combjára szíjazott úgynevezett „beülőt” visel, amelyre két, egy-egy karabinerben végződő kantárt erősít.

A karabinereket mindig rá kell kattintani a drótkötélre, így biztosít a lezuhanás ellen. Jól jön még egy sisak és egy pihenő kantár, amellyel az alpinista biztonságosan pihenhet a sziklán.

Leesés esetén – ha a sportoló karabinerei rá vannak kattintva a drótkötélre – a beülőhöz rögzített karabineres kantárok részben elnyelik a rántást, és a mászó csak annyit esik-huppan, amennyi a drótkötelek rögzítéséből fakad.

Fotó: Harsáczki György  

Kedvenc utam az Ariadné fonala fantázianevet viseli – „felkantározva” magam könnyedén haladtam a mészkő rétegfejeken – itt még nyugtat a borostyán zöldje.

A ferráták nehézségét A-tól F-ig jelölik, az A a legkönnyebb míg az F a legnehezebb fokozatot jelzi, Magyarországon az E jelű út a legnehezebb.

Az Ariadnén pár D-s szakasz van – szépen, fokozatosan adagolták az alkotók! Az előrejutás erő és technika kérdése. A cuhai utak 300-350 méter hosszúak és változatosak.

Fotó: Harsáczki György  

Már az első C-D felszökésnél az orrom elé került egy csodálatos Megalodus-kagyló-metszet. Vajon meg tudok-e állni ott, hogy magamat biztosítva lefotózhassam? Begyűjtöttem a zsákmányt... Aki szeretett gyerekkorában fára mászni – és nem hanyagolta el azóta a szervezetét –, annak kiváló szórakozás a via ferrata! Az Ariadné-út keresztez egy könnyebb, B-s „vasas csapást”, ahol éppen két tizenéves fiú bontogatta szárnyait. Sosem másztak még ilyent – vallották be – közönséges sportcipőben mégis feljutottak – lelkes ifjúság!

Első Ariadné-mászásom óta sok omladék vándorolt le a via ferrata mellett, és láthatóan eltűnt pár fa meg bokor. A sziklákon viszont gyakran mutatkoznak a már említett Megalodus-ok, tehát itt unatkozni végképp nem lehet. Az otthoni erősítő edzések hatása pedig ebben a műfajban mindig egyértelműen jelentkezik... Ha mások nem tartanak fel, nagyon élvezetes, és még fotózni is lehet.

Fotó: Harsáczki György   

A vasalt útnak tulajdonképpen pont a középső vízszintes – vagyis nem emelkedő és ereszkedő – szakasza a legfárasztóbb. Aztán a szinte hirtelen leszaladó befejezése jó technikát, vagy egy kicsit több karizmot igényel. Ezt majdhogynem fele olyan nehéznek éreztem, mint korábban!

Fotó: Harsáczki György   

Míg leérve az ujjaimat pihentettem, hangokat hallottam föntről. A két imént megismert kistitán araszolgatott lefelé.

Mosolyogtam magamban. Nem én vagyok „a tanár úr”, de a megszólítás mégis stimmel, Egerben végeztem... Többek között az ilyen kedves helyzetek, jelenetek is emlékezetessé tehetnek egy mászást.

Fotó: Harsáczki György   

A sétaút alig egy kis könnyed szökdécseléssel érhető el, lefelé. Jólesett! Úgy döntöttem, ebédelés előtt még egy pályát teljesítek. A „Rövid vágtához” már volt szerencsém, és hasonló nehézségűnek, bár egészen más hangulatúnak ismertem meg. Csupán 50 méterrel arrébb indult a sziklafal tövéből, de a két pálya között a „Megalomániába” is belebotolhattam volna –  ebbe nem most akartam belevágni.

A Rövid vágta elnevezés nekem erősen sántít, mert három komoly felszökkenés (inkább izzasztó mászás) követi egymást azonos ritmusban, azonos szintkülönbséggel. C-D-re tartják. Kényelmesen kezdtem bele az árnyasban a karabinerekkel „csörögni”, és le is küzdöttem az első kidőlős szakaszt, beérve ezzel a fiatalságot, majd a B-s nehézségű „Lemenetel” pályán ereszkedtem alá. Megérdemeltem az ebédet, ahhoz nem férhetett kétség. 

Fotó: Harsáczki György    

A Bucsek Henrik emlékút kezdete a Cuha „vizes” állapotában a medren át közelíthető meg kényelmesen. Olyan sötéten árnyas a szűk völgy, hogy néha az útról – a patak túloldaláról – sem lehet észrevenni a C-s nehézségű emlékút nekiveselkedő mászóit.

A vasalt pálya a völgyre merőleges sziklagerincen halad, amelyet a Cuha megkerül, a vasutat pedig Gubányi Károly és társa frappánsan egy alagúttal vezette át a sziklán.

Fotó: Harsáczki György 

Míg az ember fia a falon kapaszkodik, legalább egyszer elcsörömpöl alatta egy szerelvény. A via ferrata vége éppen a vasúti alagút mellett ér le, egészen a függőleges fal mellett – a vas lépők, fogások közvetlenül a mászó alatt kandikálnak ki, így valamivel több bátorság, magabiztosság szükséges a leéréshez.

Tudni kell, hogy (madár)költési időszakban február 15-től június 15-ig a felső rész nem mászható. Bár nem egyértelmű, hogy honnan számoljuk a felső részt. Véleményem szerint, a via ferrata középső, a „Cuha-sétány” A-s nehézségű, flangálós szakasza utáni, nehezebb részekről lehet szó. A sétány előtti szakasz pedig biztosan látogatható még költés idején is.

Fotó: Harsáczki György    

A természetfotósok csemegéi

A patak mellől B-C és C nehézséggel induló pályarész edzetteknek is kiváló szórakozást ígér, a nehézségi fok pedig a kezdők sikerét garantálja. Itt az a kihívás, hogy minél könnyedebben, kilengés nélkül küzdjük le a nagyjából tízméteres szintkülönbséget. Ha még lent nem is, de felérve máris hármasával pislognak ki a kőzetből az út védjegyei, a Megalodus-ok. Választani kell csak, melyik a karakteresebb. 

Gondolataimból különleges látvány térített vissza a hegyhez: egy computer nagyságú kőből hatalmas „kő-marhaszív”, egy csonkítatlan Megalodus-kőbél türemkedett elő. Félig a kőben volt. Tökéletes, szimmetrikus forma...

Fotó: Harsáczki György    

Ez a jellegzetesen triász korú (nagyjából 250–200 millió éves) kagylóféle a szakirodalom szerint nem is szimmetrikus, de ez már szőrszálhasogatás... Élőhelye a trópusi éghajlatú ősóceánban olyan partmenti, és sekélytengeri zónákban volt, ahol a vízmélység nem haladta meg a 20 métert – ahol mi is szívesen lubickoltunk volna. A Megalodus néhol olyan sűrűn fordult elő, és rakódott le a héja a mésziszapban, hogy kőzetalkotóvá vált. Ilyen például a tatai Kálvária-domb anyaga. Létezik egy jóval régebbi, a megtévesztésig hasonló kagyló is, amely a Devon időszakban élt (200 millió évvel korábban), ám felénk nincsenek kőzetek abból az időszakból. Az egykor élt állatok és növények fennmaradt maradványait, nyomait fosszíliáknak hívja a szakirodalom.

Nem ritka, hogy megfelelő körülmények között egy állat csontját vagy egy tengeri kagyló mészvázát megőrzik a kőzetek.

Az is gyakori, hogy a fosszília a néhai élőlénynek – vagy élettevékenységének – a nyoma, esetleg csupán „hűlt helye”! A börzsönyi Kámor oldalában olyan kis barlangok, üregek sötétlenek, amelyek vulkáni törmelékszórás következtében betemetett fák törzsének negatív formái. Mivel a vulkáni porba ágyazódott fa később kikorhadt, megmaradt a helye – a később megszilárdult kőzetben.

Fotó: Harsáczki György 

Esetünkben a Megalodus-kagylók anyaga szintén nem maradt fenn. Az elpusztult állatok szerves részei természetesen gyorsan „elillantak”, a mészváz pedig beágyazódott a finom iszapba, amely minden apró rést kitöltött. A kis csavar itt jön:

később a kagyló mészváza is feloldódott, és a helye több milliméternyi, akár néhány centiméternyi résként jelentkezik a kőzetben (a kőbél körül), és a kagyló belsejében megszilárduló iszap – mint kőbél – az eróziós tevékenység révén egyben kiesik a kőzetből.

Csak tiszta forrásból – még a morzsás-paníros csirkét is…

Könnyű levezető séta következett a Kőpince-forráshoz, melynek vizéből haza is szoktam vinni. A Kőpince Fogadó szép, megnyerő és rusztikus környezetben kínált dús étlapot. A teraszt választottam kései ebédem elköltéséhez, és igencsak ízlett a friss morzsás-paníros csirke, amit jóízű majonézes krumplisalátára szervíroztak.

Fotó: Harsáczki György 

A Cuha-völgy vinyei szakasza – a vasúti műtárgyak, a sziklák, a fosszíliák, a mászóhelyek, a csobogó patak – mindenkinek más-más élményekkel szolgál, a mászásra vállalkozók pedig fentről is megcsodálhatják ezt a különleges helyet. Jó szívvel ajánlom meleg őszi napokra is!