Mosolyok nyomában – egy szál biciklivel négy évig utazott a világban egy magyar srác

Illés Adorján alaposan kilépett a komfortzónájából azalatt a négy év alatt, amíg szinte végigszáguldott a világon egy biciklivel, élményeit írta és fotózta, képeit és történeteit pedig egy könyvben osztja meg velünk. És hogy mi vesz rá valakit arra, hogy világgá menjen, miközben jól fizető állása, jó egzisztenciája, jó élete van?

„31 évesen mérnökként dolgoztam egy multinál, jól kerestem, jófejek voltak a munkatársaim, valahogy mégis azt éreztem, hogy nem tudok kiteljesedni. Arra vágytam, hogy olyan dolgokért kapjak pénzt, ami a szenvedélyem, ahol megszűnik a tér és az idő, amivel az emberiséget és a bolygót támogatom. Feladtam a jól fizető állásomat, és elkezdtem fotózni. Aztán találkoztam Ádám barátommal, aki körbejárta Európát, és egyszerűen lenyűgöztek a történetei. Amikor elmondta, hogy egy földkörüli biciklis túrát tervez, megkérdeztem, vele mehetek-e” – kezd a mesélésbe Adorján.

 

Ahogy mondja, ezt megelőzően még egy egynapos bringatúrán sem vett részt, de az expedíció felől nem volt kérdése, azt már közösen szervezték barátjával. Mindenét eladta, a mosógéptől a parfümig és az összegyűlt pénzből biciklit, hálózsákot, úti felszerelést vásárolt, útlevelet, vízumokat intézett. Majd a megmaradt pénzt elosztotta a föld körüli túra tervezett napjainak a számával, így a napi megélhetésre 1500 forint maradt. A terv bevált: ki lehet jönni ennyiből.

„Nem költöttem szállásra, sátoroztam vagy bekopogtam a helyi emberekhez, de aludtam rendőrségen, tűzoltóságon is. Az utazás minden egyes napját komfortzónán kívül töltöttem. Magyarországot elhagyva csak olyan helyen jártam, ahol előtte soha, sok helyen még angolul se beszéltek, és én se beszéltem az adott ország nyelvét. Ázsiában sokkal olcsóbb az élet, Indiában például 500 forintból királyul ki lehet jönni, ott utcai árusoknál ettem. Európában bevásárlóközpontokban vásároltam többnyire. Mivel nem eszem húst, főleg kenyeret, humuszt, babkrémet, gyümölcsöket vettem. Vízre is alig költöttem, csapvizet, forrásvizet ittam, a nagyvárosokban a gyorséttermekben kértem inni. A fürdést a falvak szélén, folyókban, vízesésekben, patakokban oldottam meg. Öltözködésre se nagyon költöttem, általában három alsógatyám volt, ezeket kézzel mostam, a trópusokon, ahol meleg volt, kimostam a benzinkúton, aztán csipeszekkel fellógattam a biciklis táskára, és a menetszél megszárította. Annyi ruha volt nálam, hogy kábé nulla fokig jó voltam, bár néhányszor úgy alakult, hogy sokkal hidegebb környezetbe kerültem. Például amikor Tádzsikisztánban átbicikliztem a Pamír hegységen, a leghidegebb éjszaka mínusz 12-13 volt. Arra úgy készültem, hogy vettem sínadrágot, vastag pulcsit, kabátot egy használtruha-boltban, s amikor már nem volt rá szükségem, elajándékoztam.”

 

Négy év úton, ez soknak tűnik azok számára, akik életük nagy részét egyhelyben töltik. Adorján azt mondja, elképesztő volt számára ez a tapasztalás.

„90 százalékban extázis közeli állapotban utaztam. Kikerültem teljesen a mókuskerékből és mindennap a teljes szabadság érzése járt át. Néha többet, néha kevesebbet kerekeztem. Amikor beszélgetni volt kedvem beszélgettem a helyi emberekkel, amikor utazni, akkor utaztam, amikor fotózásra vágytam, fotóztam.

Maga az utazás fizikailag és lelkileg is megterhelő volt, mégis

azt éreztem, hogy minden egyes sejtemben vibrál az élet.

Japánban például megállított a sors, amikor elestem a bringával és eltörött a csuklóm. Ott egy srác befogadott a házába, naponta meditáltunk, megismertetett a japán kultúrával. Még fát is ültettünk közösen. Az élményeimet, megéléseimet folyamatosan dokumentáltam az expedícióm során, többfajta módon. Vezettem egy excel táblát is, amibe mindennap beleírtam, hogy aznap hány km-t tekertem, hol aludtam, mi volt a legizgalmasabb élményem, milyen érdekes emberekkel találkoztam.”

Ezen a kalandos úton a világjáró srác számos veszélyes helyzettel is találkozott. Azt mondja, ez természetes velejárója nemcsak a túrának, hanem az életnek is. Többször előfordult, hogy majdnem elcsapta egy kamion és szép lassan kialakult benne egyfajta ősbizalom, hogy nem lesz semmi baja és épségben hazatér majd. Figyelt és igyekezett mindig jelen lenni a pillanatban.

„Az ausztrál Nullarbor sivatagi éjszakák nagyon embert próbálóak voltak. Egész nap tekertem, és estére rendszerint nagyon elfáradtam. Felhúztam a sátramat az úttól nem messze, és éjjelente többször arra keltem, hogy kitört a szélvihar. Félő volt, hogy belefúj az óceánba, vagy megsemmisíti a teljes felszerelésemet. Teljesen nyugodtan elkezdtem összepakolni a holmimat, felvettem a fejlámpát, visszapakoltam mindenem a biciklis táskába, és elindultam. Kábé fél órát tekertem, mire találtam egy olyan bokoregyüttest, ahol le tudtam telepedni. Aztán volt, hogy villámlott, dörgött, szakadt az eső, a legközelebbi benzinkút legalább 100 kilométerre volt. Ott ültem a sátorban, ami elkezdett beázni, majd a víz elkezdett befolyni a sátor alá, az abszolút bizonytalanság volt bennem, hogy mi lesz. Nem tudtam felhívni senkit, imádkoztam és bíztam benne, hogy nem lesz baj. Hajnali 2-3 körül tudtam elaludni, az összes ruhámat felhasználtam arra, hogy felszívjam velük a befolyt vizet. Reggel felkeltem, sütött a nap, és azt éreztem, hálás vagyok, hogy túléltem az éjszakát. A hála érzése megmaradt, sose leszek ugyanaz, aki voltam.”

 

Aztán csaknem 4 év utazás után kezdett betelni a „kalandtartály”, ahogy Adorján mondja. „A visszatérés automatikusan ment.  Minél több ideje voltam úton, annál jobban elengedtem a tervezést, szívből, érzésből  mentem. Átadtam teljesen magam a megérzéseimnek. Ha azt éreztem, hogy jobbra mennék, mindenféle logikai magyarázat nélkül, akkor jobbra mentem. Ha azt éreztem, megállnék, akkor megálltam. Az utam úgy alakult, hogy Európából elmentem Ázsiába, majd Ausztrália, Új-Zéland, Fidzsi Japán, Hawaii, USA, Közép-Amerika, Dél-Amerika és Európa következett. Már Ecuadorban elkezdtem érezni, hogy ahelyett, hogy a nevezetességeket nézzem, inkább a szobában lennék a négy fal között. Megjelent az érzés, hogy hazamennék, legyen újra egy stabil pont az életemben. Pihenésre vágytam, és arra, hogy megoszthassam, amit megéltem. Szerettem volna előadásokat tartani, elmesélni az élményeimet. Főleg azt, hogy amit a tévében látunk, csak az igazság egy része. Hogy nemcsak terroristák vannak, meg háborúk, és veszélyzónák, hogy az emberek nagy többsége segítőkész és nagyon is jófej.

Annyi csodás dolog történik a világban, hogy megtiszteltetés itt lenni a földön.”

A hazatérést követően jött az ötlet, hogy az élményekből könyv is szülessen. Adorján üzenete az, hogy nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy boldogok legyünk, s hogy a boldogság bárki számára elérhető.

„Fél évvel azután, hogy útnak indultam, jött az áttörés. Indiában lefényképeztem egy csodás mosolyú embert. Akkor úgy éreztem, hogy ezzel szeretnék valamit kezdeni, ettől kezdve tudatosan kerestem a mosolygó embereket. Sok olyan fotót készítettem, ahol hiányos az emberek fogazata, vagy elszíneződött, hiszen több ázsiai országban is szokás, hogy különféle leveleket rágcsálnak az emberek. 

Ezekkel a korántsem tökéletességet sugárzó képekkel azt szeretném üzenni, hogy lám, így is lehet boldognak lenni. Merthogy sokan feltételeket szabnak, hogy majd boldog leszek, ha lesz házam, feleségem, autóm, akkor lehetek boldog, addig nem. Én meg azt mondom, hogy itt és most készen állok arra, hogy boldog legyek. És a fotók mellett olyan történeteket is átadok a könyvemben, amelyek erőteljesen formálták a pozitív gondolkodásmódom, és remélem, másokat is arra inspirálnak, hogy változtassanak az életükön.”