Milyen bort termelnek a papok? Jó tudni, mert ez befolyásolta a történelmet!

ZónánTúl

Milyen bort termelnek a papok? Jó tudni, mert ez befolyásolta a történelmet!

A borban nemcsak igazság van, de nemzeti kultúránk gyökereit is ez az ital táplálja. A magyar bor múltjáról pedig nem lenne illő az egyházakat megkerülve beszélni, hiszen többet köszönhetünk nekik, mint elsőre gondolnánk.

Kis magyar bortörténelem

Egyik legrégebbi kultúrnövényünk, a szőlő az államalapítás kora óta határozza meg a magyar kultúra arculatát. Már a honfoglaló magyarok is olyan vidékre települtek be, ahol a kelták és a rómaiak nagyszabású szőlőtelepítésének örökségét találták. A Kárpát-medence területén valójában 2000 évre nyúlik vissza a szőlőtermesztés és a borkultúra története.

Az államalapítás korától a legfontosabb gazdasági ágazat volt a szőlőtermesztés – elsősorban az egyházi birtokokon – egészen az 1241-es tatárjárásig,

amikor rengeteg szőlőültetvény elpusztult. IV. Béla király fordította vissza ezt a pusztulási folyamatot azáltal, hogy a szőlők visszatelepítésére különböző, fejlett szőlőkultúrával rendelkező európai telepeseket hozott be, például olasz szőlőműveseket Tokaj-Hegyaljára.

A magyarországi szőlőtermesztés Mátyás király idején élte virágkorát, a 15. században: ekkor terjedt el például az Európában azóta is népszerű vörösbor-készítés. A magyar bor ekkortájt királyok és egyházi főméltóságok kedvence volt szerte Európában. A 150 éves török hódoltság ezt a virágzó szőlőkultúrát igencsak megnyirbálta és csak az ezt követő adómentesítés hozott fellendülést ezen a területen.

Később, az 1867-es kiegyezést követően ismét megerősödött a szőlőtermesztés és a borkészítés Magyarországon, ám a kiváló borokkal kereskedő borgazdaságokat 1875-ben újabb csapás érte: az egész Európát sújtó filoxéra-járvány szinte teljesen tönkretette a szőlőt.

Ezt a természeti csapást nehezen tudta kiheverni a magyar szőlőgazdálkodás. Új fajták telepítésével próbálkoztak, többek között a kevés törődést igénylő indirekt fajtákkal, amelyek azonban rontották a szőlőkultúrák és a bor minőségét. Az 1945 utáni államosítással a magánbirtokok és az egyházi szőlőbirtokok is kikerültek az eredeti tulajdonosi kör kezéből, jelentős részük pedig tönkre is ment. Az 1950-es évek végére gyakorlatilag mélypontra jutott a magyar szőlőművelés. A következő évtizedben nagyüzemi termelési módszerekkel próbálták kiterelni ezt az ágazatot a válságból, kevés sikerrel.

A rendszerváltás után azonban elindult egy kistermelői borkultúra: a hazai borgazdaságok jelentős része családi manufaktúra vagy közepes méretű vállalkozás. Az arányok és a természetes versenykörnyezet kifejezetten inspiráló közeget teremtenek a magyar szőlőművelés fellendülésére, amit mi, fogyasztók egyfelől turistaként élvezhetünk, amikor az ország különböző tájegységeire látogatva a helyi jellegzetességeket kóstoljuk, másrészt pedig a boltok roskadozó polcainak gazdag kínálatából válogatva.

 

Az egyház és a bor

Magyarországon 22 borrégió és 13 katolikus egyházmegye van, hosszú időkre visszanyúló történelmi kapcsolatok hálójával összefűzve. A különböző tájegységek borai, egészen pontosan már a szőlőtelepítések is sok helyen egyházi eredetűek. A szürkebarátot például, amely francia eredetű szőlő, nálunk pedig az egyedi mikroklímával rendelkező badacsonyi borvidék jellegzetes és méltán híres fajtája, feltehetően szerzetesek honosították meg a 14. században. Olyan szőlőt szerettek volna telepíteni, amiből misebor készülhet, azaz cukor hozzáadása nélkül is kiváló bort ad.

A szőlőtermesztés, a borkészítés egyházi hagyománya ma is él, de korántsem olyan gazdag, mint az államosítás előtti időkben. Ennek egyik oka, hogy az államosított egyházi birtokokból a földterületeket nem igényelte vissza az egyház a rendszerváltás után. Elsősorban abból a megfontolásból ered döntésük, hogy nem szerették volna a „feudális egyház” képzetét kelteni senkiben. Az egykori egyházi szőlőbirtokok ugyanis egykoron valóban komoly jövedelemforrásként működtek, bár az összeget vissza is forgatták az egyházba: legtöbb helyen a befolyó jövedelemből tartották fenn szociális intézményeiket és a szerzetesrendeket.

„Évszázadok során mind a szerzetesrendeknek, mind az egyházmegyéknek voltak szőlőbirtokai. Mindannyian gondozták a szőlőt, szüretelték, és bort készítettek belőle. Az egykori egyházi szőlőbirtokok valóban komoly jövedelemforrásként működtek, s az ebből befolyó összeget vissza is forgatták az egyházi intézményekbe. A püspökségek és szerzetesrendek ezeknek a birtokoknak a jövedelméből tartották fent iskoláikat, szociális intézményeiket. Ez a kommunizmusban elveszett: az egyházmegyék és a szerzetesrendek birtokait is államosították. Kártérítésként nem kaptak vissza, csak egyházi intézményeket, szociális intézményeket, iskolákat.

Viszont voltak egyházmegyék és szerzetesközösségek, amelyek vásároltak vissza területeket.

Mi, bencés apátságként, tihanyi bencés szerzetesekként egyrészt a Veszprémi Egyházmegye területén vagyunk, ott látunk el lelkipásztori szolgálatot, másrészt bencésként a magyar bencés kongregációhoz tartozunk, tehát, testvéri közösséget vállalunk Pannonhalmával. Ezért ezt a két helyet emelném ki, erről tudok a leghitelesebben beszélni, ráadásul részben más-más képet is mutat a két hely története. Pannonhalma elkezdett visszavásárolni régi apátsági földbirtokokat, leginkább a környékén lévő szőlőket, és ott indított szőlőkultúrát, szőlészetet és borászatot. Mára saját szőlőbort készítenek az apátsági pincészetben. A veszprémi érsekség hasonló módon járt el: bizonyos kisebb földterületeket visszavásárlót és saját szőlőből bort készítenek, elsősorban misén való használatra” – segít tisztábban látni a magyar szőlőkultúra és az egyház jelenlegi viszonyát Czakó András tihanyi bencés szerzetes.


A borkészítés ma már kétféle célnak megfelelően történik az egyházi fenntartású szőlőbirtokokon: egyrészt kereskedelmi céllal, másrészt azért, hogy miseboruk legyen.

„Az évszázadok során mind a szerzetesrendek, mind pedig az egyházmegyék, tehát az egyházi pincészetek folyamatosan készítettek bort, és abból választottak ki egy fajtát, amelyet misézéshez is használtak. Ez teljes mértékben megfelelő volt az ő számukra, mert akkoriban a szőlőművelés bio módon történt, tehát a misézéshez bármelyikből választhattak.

A misebornak mai napig elég szigorú feltételeknek kell megfelelni:

tiszta bornak kell lennie, szőlőbornak kell lennie, és nem tartalmazhat semmilyen adalékanyagot, például hozzáadott cukrot vagy tartósító anyagot. Manapság nem minden bor felel meg ezeknek a kritériumoknak, ezért elkülönítjük a kereskedelmi célra készülő és a misén használatos bort. Pannonhalmán elsősorban kereskedelmi személet határozza meg a szőlészetet és a borkészítést, emellett a kereskedelmi tevékenység mellet pedig van egy kiválasztott misebornak szánt fajtájuk is. A veszprémi érsekségnek kisebb a földterülete, ezért csak misebort készít” – osztja meg Czakó András tihanyi bencés szerzetes.

A misebor kiválasztásában csak a minőségi előírások szigorúak, a kiválasztás módját a helyi plébánosokra bízza az egyház: „Minden egyházi pincészet meghatározta saját magának, hogy milyen bort szeretne használni misézéshez. Emellett az adott plébánosra van bízva, hogy milyen borral szeretne misézni. Általában a legjobban sikerült, a legjobb minőségű bort szokták használni, legalábbis mi így tartjuk méltónak. Szent Gellértnek a legendájában szerepel az, hogy a legjobb minőségű tokaji aszút hozatta mindig a misézéshez. A Veszprémi Egyházmegyében általában a veszprémi érsekségnek a borát szokták használni az atyák, a pannonhalmi apátság ugyancsak a pannonhalmi bort preferálja, mi kimondottan jobban kedveljük az édeskésebb tokaji aszút, ezért szoktuk ezt használni a szentmiséhez. Személyesen ismerjük a borászatot és a bortermelőt, akitől vásároljuk a misebort. Ezáltal pontosan tudja, hogy milyen bor felel meg a számunkra és így a minőség is garantált.”

Fehér vagy vörös?

Érdekes körülmény, hogy a különböző egyházi felekezeteknél más-más logika érvényesül a misebor színét illetően. „Gyakorlati szempontból alakult ki, hogy fehérborral misézünk, mert az oltárkendők, a kehelykendők, amelyekkel a kelyheket tisztítjuk az áldozás után, fehér színűek, és rosszul mutatna rajtuk a piros folt törölgetés után. Van olyan megoldás, hogy piros színű kendőt használnak, de a római katolikus egyházban a fehér misebor honosodott meg. A görög katolikusok például vörösborral miséznek, mert a vörös szín is, nemcsak maga a bor, Krisztus vérét szimbolizálja” – magyarázza András testvér.

Csodálatosan gazdag borkultúránk fenntartása és őrzése nemcsak gazdasági kérdés: a bor történelmi és emberi kapcsolatok eredője, erősítője és gazdagítója. A magyarság számára pedig világi és vallási táplálék, gyógyszer és éltető nedű, melynek termesztése és elkészítése legmélyebb hagyományainkban gyökerezik. Vigyázzunk rá!

A cikk megjelenését a Metro támogatta

Ajánljuk még:

„Gyakran megállunk tevét fejni, és hozzám fordulnak párkapcsolati tanácsokért” – Tünde élete egy beduin faluban

Tünde története számomra különösen izgalmas, mert nem muszlimként él az egyik legkonzervatívabbnak tartott muszlim országban, ráadásul ott sem akárhol, hanem egy kis beduin faluban, már 2019 óta. Olasz férjével afféle modern nomádként több helyen laktak már a világban, javarészt mediterrán országokban, így nagy kultúrsokkra nem számítottak a királyságba érve. Ismerős volt számukra a családcentrikusság és a gyerekek szeretete éppúgy, mint a káoszos közlekedés vagy a helyiek azon szokása, hogy lépten-nyomon leállnak egymással beszélgetni.

 

Már követem az oldalt

X