Milyen bort termelnek a papok? Jó tudni, mert ez befolyásolta a történelmet!

Kis magyar bortörténelem

Egyik legrégebbi kultúrnövényünk, a szőlő az államalapítás kora óta határozza meg a magyar kultúra arculatát. Már a honfoglaló magyarok is olyan vidékre települtek be, ahol a kelták és a rómaiak nagyszabású szőlőtelepítésének örökségét találták. A Kárpát-medence területén valójában 2000 évre nyúlik vissza a szőlőtermesztés és a borkultúra története.

Az államalapítás korától a legfontosabb gazdasági ágazat volt a szőlőtermesztés – elsősorban az egyházi birtokokon – egészen az 1241-es tatárjárásig,

amikor rengeteg szőlőültetvény elpusztult. IV. Béla király fordította vissza ezt a pusztulási folyamatot azáltal, hogy a szőlők visszatelepítésére különböző, fejlett szőlőkultúrával rendelkező európai telepeseket hozott be, például olasz szőlőműveseket Tokaj-Hegyaljára.

A magyarországi szőlőtermesztés Mátyás király idején élte virágkorát, a 15. században: ekkor terjedt el például az Európában azóta is népszerű vörösbor-készítés. A magyar bor ekkortájt királyok és egyházi főméltóságok kedvence volt szerte Európában. A 150 éves török hódoltság ezt a virágzó szőlőkultúrát igencsak megnyirbálta és csak az ezt követő adómentesítés hozott fellendülést ezen a területen.

Később, az 1867-es kiegyezést követően ismét megerősödött a szőlőtermesztés és a borkészítés Magyarországon, ám a kiváló borokkal kereskedő borgazdaságokat 1875-ben újabb csapás érte: az egész Európát sújtó filoxéra-járvány szinte teljesen tönkretette a szőlőt.

Ezt a természeti csapást nehezen tudta kiheverni a magyar szőlőgazdálkodás. Új fajták telepítésével próbálkoztak, többek között a kevés törődést igénylő indirekt fajtákkal, amelyek azonban rontották a szőlőkultúrák és a bor minőségét. Az 1945 utáni államosítással a magánbirtokok és az egyházi szőlőbirtokok is kikerültek az eredeti tulajdonosi kör kezéből, jelentős részük pedig tönkre is ment. Az 1950-es évek végére gyakorlatilag mélypontra jutott a magyar szőlőművelés. A következő évtizedben nagyüzemi termelési módszerekkel próbálták kiterelni ezt az ágazatot a válságból, kevés sikerrel.

A rendszerváltás után azonban elindult egy kistermelői borkultúra: a hazai borgazdaságok jelentős része családi manufaktúra vagy közepes méretű vállalkozás. Az arányok és a természetes versenykörnyezet kifejezetten inspiráló közeget teremtenek a magyar szőlőművelés fellendülésére, amit mi, fogyasztók egyfelől turistaként élvezhetünk, amikor az ország különböző tájegységeire látogatva a helyi jellegzetességeket kóstoljuk, másrészt pedig a boltok roskadozó polcainak gazdag kínálatából válogatva.

 

Az egyház és a bor

Magyarországon 22 borrégió és 13 katolikus egyházmegye van, hosszú időkre visszanyúló történelmi kapcsolatok hálójával összefűzve. A különböző tájegységek borai, egészen pontosan már a szőlőtelepítések is sok helyen egyházi eredetűek. A szürkebarátot például, amely francia eredetű szőlő, nálunk pedig az egyedi mikroklímával rendelkező badacsonyi borvidék jellegzetes és méltán híres fajtája, feltehetően szerzetesek honosították meg a 14. században. Olyan szőlőt szerettek volna telepíteni, amiből misebor készülhet, azaz cukor hozzáadása nélkül is kiváló bort ad.

A szőlőtermesztés, a borkészítés egyházi hagyománya ma is él, de korántsem olyan gazdag, mint az államosítás előtti időkben. Ennek egyik oka, hogy az államosított egyházi birtokokból a földterületeket nem igényelte vissza az egyház a rendszerváltás után. Elsősorban abból a megfontolásból ered döntésük, hogy nem szerették volna a „feudális egyház” képzetét kelteni senkiben. Az egykori egyházi szőlőbirtokok ugyanis egykoron valóban komoly jövedelemforrásként működtek, bár az összeget vissza is forgatták az egyházba: legtöbb helyen a befolyó jövedelemből tartották fenn szociális intézményeiket és a szerzetesrendeket.

„Évszázadok során mind a szerzetesrendeknek, mind az egyházmegyéknek voltak szőlőbirtokai. Mindannyian gondozták a szőlőt, szüretelték, és bort készítettek belőle. Az egykori egyházi szőlőbirtokok valóban komoly jövedelemforrásként működtek, s az ebből befolyó összeget vissza is forgatták az egyházi intézményekbe. A püspökségek és szerzetesrendek ezeknek a birtokoknak a jövedelméből tartották fent iskoláikat, szociális intézményeiket. Ez a kommunizmusban elveszett: az egyházmegyék és a szerzetesrendek birtokait is államosították. Kártérítésként nem kaptak vissza, csak egyházi intézményeket, szociális intézményeket, iskolákat.

Viszont voltak egyházmegyék és szerzetesközösségek, amelyek vásároltak vissza területeket.

Mi, bencés apátságként, tihanyi bencés szerzetesekként egyrészt a Veszprémi Egyházmegye területén vagyunk, ott látunk el lelkipásztori szolgálatot, másrészt bencésként a magyar bencés kongregációhoz tartozunk, tehát, testvéri közösséget vállalunk Pannonhalmával. Ezért ezt a két helyet emelném ki, erről tudok a leghitelesebben beszélni, ráadásul részben más-más képet is mutat a két hely története. Pannonhalma elkezdett visszavásárolni régi apátsági földbirtokokat, leginkább a környékén lévő szőlőket, és ott indított szőlőkultúrát, szőlészetet és borászatot. Mára saját szőlőbort készítenek az apátsági pincészetben. A veszprémi érsekség hasonló módon járt el: bizonyos kisebb földterületeket visszavásárlót és saját szőlőből bort készítenek, elsősorban misén való használatra” – segít tisztábban látni a magyar szőlőkultúra és az egyház jelenlegi viszonyát Czakó András tihanyi bencés szerzetes.

A borkészítés ma már kétféle célnak megfelelően történik az egyházi fenntartású szőlőbirtokokon: egyrészt kereskedelmi céllal, másrészt azért, hogy miseboruk legyen.

„Az évszázadok során mind a szerzetesrendek, mind pedig az egyházmegyék, tehát az egyházi pincészetek folyamatosan készítettek bort, és abból választottak ki egy fajtát, amelyet misézéshez is használtak. Ez teljes mértékben megfelelő volt az ő számukra, mert akkoriban a szőlőművelés bio módon történt, tehát a misézéshez bármelyikből választhattak.

A misebornak mai napig elég szigorú feltételeknek kell megfelelni:

tiszta bornak kell lennie, szőlőbornak kell lennie, és nem tartalmazhat semmilyen adalékanyagot, például hozzáadott cukrot vagy tartósító anyagot. Manapság nem minden bor felel meg ezeknek a kritériumoknak, ezért elkülönítjük a kereskedelmi célra készülő és a misén használatos bort. Pannonhalmán elsősorban kereskedelmi személet határozza meg a szőlészetet és a borkészítést, emellett a kereskedelmi tevékenység mellet pedig van egy kiválasztott misebornak szánt fajtájuk is. A veszprémi érsekségnek kisebb a földterülete, ezért csak misebort készít” – osztja meg Czakó András tihanyi bencés szerzetes.

A misebor kiválasztásában csak a minőségi előírások szigorúak, a kiválasztás módját a helyi plébánosokra bízza az egyház: „Minden egyházi pincészet meghatározta saját magának, hogy milyen bort szeretne használni misézéshez. Emellett az adott plébánosra van bízva, hogy milyen borral szeretne misézni. Általában a legjobban sikerült, a legjobb minőségű bort szokták használni, legalábbis mi így tartjuk méltónak. Szent Gellértnek a legendájában szerepel az, hogy a legjobb minőségű tokaji aszút hozatta mindig a misézéshez. A Veszprémi Egyházmegyében általában a veszprémi érsekségnek a borát szokták használni az atyák, a pannonhalmi apátság ugyancsak a pannonhalmi bort preferálja, mi kimondottan jobban kedveljük az édeskésebb tokaji aszút, ezért szoktuk ezt használni a szentmiséhez. Személyesen ismerjük a borászatot és a bortermelőt, akitől vásároljuk a misebort. Ezáltal pontosan tudja, hogy milyen bor felel meg a számunkra és így a minőség is garantált.”

Fehér vagy vörös?

Érdekes körülmény, hogy a különböző egyházi felekezeteknél más-más logika érvényesül a misebor színét illetően. „Gyakorlati szempontból alakult ki, hogy fehérborral misézünk, mert az oltárkendők, a kehelykendők, amelyekkel a kelyheket tisztítjuk az áldozás után, fehér színűek, és rosszul mutatna rajtuk a piros folt törölgetés után. Van olyan megoldás, hogy piros színű kendőt használnak, de a római katolikus egyházban a fehér misebor honosodott meg. A görög katolikusok például vörösborral miséznek, mert a vörös szín is, nemcsak maga a bor, Krisztus vérét szimbolizálja” – magyarázza András testvér.

Csodálatosan gazdag borkultúránk fenntartása és őrzése nemcsak gazdasági kérdés: a bor történelmi és emberi kapcsolatok eredője, erősítője és gazdagítója. A magyarság számára pedig világi és vallási táplálék, gyógyszer és éltető nedű, melynek termesztése és elkészítése legmélyebb hagyományainkban gyökerezik. Vigyázzunk rá!

Nyitókép: Rick Obst/Flickr

A cikk megjelenését a Metro támogatta