Kína Monte Carlójában jártam, és túléltem

Az anyai szív kicsit meghasad, amikor a fiú egy szép napon elköltözik a bolygó másik felére egy magyar éttermet vezetni. Aztán teltek a hosszú hónapok, és látva a boldogságát, elkezdtem ismerkedni a távoli Kínával, a kultúrával, a nyelvvel, hiszen ahogy azt Lao-Ce mondta: „az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik”. Végül egy szép napon belevágtam a nagy kalandba, és megtettem azt a tízezer kilométeres lépést.

Kínába érkezve rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg a világ másik fele. Mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna, és mindent újra kellett értelmeznem ahhoz, hogy kiismerjem és jól érezzem magam.

Xiamen Shanghai és Hongkong közt félúton, a Tajvani-öbölben található, „Kína Monte Carlójának” is nevezik.

A város nagy része egy dimbes-dombos szigeten terül el. Kínai viszonylatban kisvárosnak számít a maga négymilliós lakosságával. Nekünk elképesztő metropolisz, miközben ez Kína egyik legélhetőbb és legzöldebb városa. Hihetetlen tömeg van ott, rengeteg szemét, és folyamatos takarítás. Szétdobálnak az utcán mindent. Szüntelenül söpörnek az utcaseprők, és alkonyat után elindulnak a locsoló- és seprőautók, reggelre ragyog az egész város. Lépten-nyomon parkok, virágok, az egész sziget szinte egy botanikus kert.

Kora reggel kinyitnak a kis kifőzdék a reggeli kínálattal: a bambuszpárolókban meleg, töltött kelttészta-batyuk sorakoznak. A tészta és a töltelék is édeskés, nemcsak a gyömbéres-káposztás, de a húsos, a csípős, hagymás is. Lehet kérni mellé főtt tojást, hagymás-szezámos lepényt, aki akarja, helyben meg is eheti, de a többség viszi magával a munkába – vagy haza, legalábbis azok, akik pizsamában szaladtak le reggeliért.

 

Az átlag kínaiak konyhái kicsik. Ha főznek egyáltalán, akkor maximum teát meg rizst, a többit mind meg lehet venni néhány lépés távolságra, nagy választékban és olcsón. A családok az utcán ülik körbe azt az asztalt. Kis sámlikon kuporognak vagy bármin, amire rá lehet tenni egy hátsót. Nem vesződnek sokat, használják, ami éppen van: műanyag rekesz, hokedli, akármi.

A műanyag hokedli univerzális darab – lehet szék, asztal, lehet rápakolni, ráállni… A rafinált kínai tízezer módon tudja használni. Akárcsak mi a jó öreg hokedlit. A miénkre ugyan jobb helyeken fiókot is fabrikáltak, nagyapám például abban tartotta a cipőpucoló felszerelést. A kínai műanyag verzió viszont pazar színekben tobzódik, a legelegánsabb entreiőrbe is bekéredzkedik.

 

Aki többre vágyik, mint a turistacsalogató büfék az igazgyöngyárusok közt, az az esti órákban bőséges választékot talál az egyes utcákat ellepő, hamisítatlan helyi ízeket kínáló összetákolt kocsikon.

A látvány merőben más, mint amit egy európai elképzelhet. Első olvasatra elrettentő, de itt olcsón nagyon jót lehet enni. Választék is akad: a sült gesztenyétől a rágcsálni, majd kiköpni való cukornádon át lepényeket, édes kolbászfélét vásárolhatunk. A cukornádat kérésre kétarasznyi darabokra vágják, meghámozzák, ha nem akarjuk egészben hazavinni, hanem máris rágnánk.

Távoli országban és az utcán étkezve mindig felmerül a higiénia kérdése. Az európai értékrendünk szerint sokkal piszkosabb és rendetlenebb minden. De az étel előttünk, frissen készül. A legtöbb árus kesztyűben, maszkban dolgozik, mindent csipesszel, pálcikával fog meg. Az alapanyagok is frissek, és tiszta, eldobható edénybe kerülnek – igaz, ezért is a temérdek szemét. A falatok nagy része pálcikán érkezik. A csirkecomboz és szárnyhoz, meg a lábhoz, amiket a kínai szívesen rágcsál, eldobhatós kesztyű jár.

Mivel minden a szemünk előtt zajlik, így ha felvérteztük magunkat némi tudással az alapanyagok szövevényes világában, a nyelvi nehézségek is könnyen áthidalhatók. Az árus kezünkbe nyom egy tálat, amibe összeszedegethetjük a pálcára tűzött halat, húst, tofut, zöldségeket, tojást, gombát, rizslepényt, főtt csirkeszívet, pacaldarabokat, töltött rizstésztákat, algát, egyebet. Ezeket forró olajba vagy az ízletes alaplébe dobja – mindegyiket oda, ahová való. 

Az alaplé leginkább sertéshúsból, tökből és retekből készül – az itteniek a retket csak főzve eszik. Kerül bele jó sok friss koriander, majd az árus a megfőtt-megsült dolgokat tálba önti. Ha haladunk a korral, a telefonunkkal leolvassuk a kiragasztott QR-kódot, s úgy fizetünk. Úgy 800 forintnak megfelelő összegből két ember pukkadásig jóllakhat, és megnyalja utána mind a tíz ujját és a két pálcikáját. Őszinte és minden sallangtól mentes ízek, nincs bennük semmi finomkodás, a só hiánya sem zavaró.

Az pedig senkit nem érdekel, hogy míg falunk egy kis hokedlin, a hátunk mögött húz el a busz percenként, mondjuk öt centire. De a buszt se érdekeljük mi. A biciklisek meg a motorosok mindenhová bemennek, ahová beférnek – onnan is jöhet elő kétkerekű jármű, ahonnan sosem gondolnánk. És mindig az erősebbnek van igaza. Nincs kerülés, és az olyan, hogy „elsőbbség”, valószínűleg ismeretlen fogalom számukra. Csak a csengő meg a duda létezik. Hihetetlen, de mégis működik.

 

A piacról órákig lehetne mesélni, mert hatalmas, teli izgalmas és elviselhetetlen szagokkal, könyvekből ismert növényekkel, szokatlan formában bemutatott állatokkal.

Ládákban árulják az igen vaskos gyűrűsférgeket. Nem túl sok időm volt azon elmélkedni, vajon megenném-e ezeket. „Nem kérdezni! Ami ízlik, megenni”, mondták.

Másnap barátaink vacsorára hívtak. Első fogásként kocsonyázott férgek vonultak fel egy kis tálon, szépen kockára vágva. Ez egy helyi specialitás, és van, aki csak ezért jön ide a városba: sea worm jelly. Nagyon finom, ráadásul nagyon egészséges – ezt már több ízben hallottam, amikor valami egészen szokatlant próbáltak letuszkolni a torkomon. Mivel már rajta voltam a féregprojekten, nem ért különösebb meglepetés.

Amúgy tetszetős volt: a rozsdaszínű kocsonyába dermedt giliszták szépen, falatnyira kockázva, reszelt bambuszrügy és friss szójacsíra társaságában. Mivel mindenki szeme rajtam csüngött, úgy mártottam pálcikámmal a féregkocsonyát a szójaszószba, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és a tőlem elvárható legnagyobb mosollyal kaptam be – és tényleg nem volt rossz! Egészen kellemes, nekem ismeretlen fűszerezésű volt a kocsonya, maga a benne lévő hús meg lehetett volna akármi. Ennél nem jobb és nem rosszabb egy jó magyar kocsonya sem füllel meg malacfarokkal a sarat túró disznóból. Ez viszont egészségesebb, mert sovány hús, csupa izom, a kocsonya meg jót tesz az ízületeknek, mondták.

 

Igen, a kínaiak köpködnek. Krákognak, csámcsognak és egyéb olyan hangokat hallatnak, amelyeket mi kulturálatlan magatartásnak tartunk. Tehát, aki erre érzékeny, kerülje el messze ezt a vidéket! A vécé csak egy lyuk, de sok helyen van falra szerelt gyerekülés, hogy amíg a szülő végzi a dolgát, addig a csemete biztonságban legyen. Az utcán kiterített ponyvákon szárad a tea meg a hal, az ablakon kilógatott szárítón a gatya meg a kolbász, és pompás kerékpárút-hálózaton kerekezhetsz fillérekért bérelt biciklin, vagy szupervonaton suhanhatsz 360-nal.

A nyolcsávos út mellett a zebránál várakozókat ernyő védi az esőtől is, de főleg a naptól, mert Kínában a napsütötte bőr nem trendi, sőt, mindenféle kencékkel világosítják az arcukat. A metrónál átvilágítják a táskádat, a piacon fekete csirke mosolyog a zöldséghalmok közt. Lépten-nyomon megnéznek és fotóznak, elbújni sem tudsz, mert látják rajtad, hogy idegen vagy.

 

Ha végkövetkeztetést kell vonnom, nekem tetszett Kína. Szívembe zártam a gyermekemet oly szeretettel befogadó kínaiakat. Az utazás még inkább megerősített abban, hogy bármennyire más és szokatlan, mégis otthonosan éreztem magam ott, és bármikor szívesen visszamennék.

Ha nyitott szívvel és értő lélekkel közelítesz Kínához, ha elfogadod egy alapvetően más kultúra szokásrendjét, ha elfelejted az európai felsőbbrendűségben gyökerező előítéleteidet, ha van benned tisztelet más népek iránt, akkor élvezni fogod. Minden más esetben: maradj inkább odahaza!