Kalandos malomkereső barangolásom Inotán – állatsereglettel

Mielőtt lefordultam Inota Régi malom utcájára, meg is pillantottam a kinézett malomépületet. A településtáblánál álltam meg, az Inotai-patak mellett: harsogó, élénk zubogása meglepő volt. A kristálytiszta víz buja növényzetet lebegtetett a víztükör alatt. A parkolóhelytől egy ösvény vezetett az egykor megművelt, ám mára ugarrá lett patak-menti területre. Úgy gondoltam, ebből az irányból se kerítésre, se kérdezősködőkre nem kell számítanom, ám

hamarosan egy bácsival találkoztam, aki – úgy tűnt – elsőként veszi vissza az enyészettől és vonja művelés alá az elhagyatott területet.

A kis gyümölcsfák alatt jó néhány parcella látszott elegyengetve, beültetve, a malom felé eső részen levágott fű pedig további részek művelését feltételezte. Megszólítottam, és elmondtam, hogy malmokat keresek vagy ha az nincs, akkor az emléküket, nyomaikat.

István bácsi Inotán élte le az életét, a szeme láttára válnak enyészetté a hajdani malmok épületei – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton

A bácsi máris „vette a lapot”, és sorolni kezdte az inotai malmok neveit. Budai Istvánnak hívják, Inotán született 1946-ban, és itt is élte le az életét, nyugdíjas koráig villanyszerelőként dolgozott a bányánál.

Azonnal szerencse kísérte malomkereső túrámat!

– Nemrég még palatető volt rajta – mutatott a Nemes-malomra – Nem olyan rég zuhant be, ott láthatja. Meg is próbáltam kimenteni egy kis palát...

Beszélgetve megközelítettük a patakot, amely a régi zsilip helyén kis zubogón iramodott le olyan bővizűen, hogy a belátható szakaszon túl sem volt átlábalható. Közben a szél arrébb lódított egy felhőt, és István bácsi bemelegítője után végre fotózhattam az ipari műemlék maradványát, melynek falai közé nem is olyan rég még panziót tervezgettek.

Az inotai a Nemes-malom és a molnárház maradványa – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton

– Gyerekkoromban még nyolc malom kerepelt itt. Aztán a kincsesbányai művelés miatt elment a víz. Később kutatófúrást végeztek a faluban, ahol karsztvíz tört fel, amely később aztán elapadt. Vélhetően Kincsesbánya bányáinak művelése következtében.

A Bakonyban egyes helyeken meghaladta a 250 métert a karsztvízszint esése.

1987-re már több vizet szivattyúztak ki a Bakonyból, mint amennyi csapadék hullott.

– Amott, feljebb, a jegenyefák alatt van a másik, a Muszel Sándor-malom – mutatta István bácsi. Az is romos, de nem annyira, mint ez. Nemrég még lakták, mert kiutalták rászorulóknak – Persze teljesen lelakták, mire elmentek belőle.

A Muszel-malom – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton

Mindenképpen meg akartam nézni, de a patak mente nagyon gazos, bokros volt.

– Itt nem tud átjutni... – intett beszélgetőtársam – a malomba pedig legfeljebb a portán lakó idős asszony engedheti be. Ha meghallja a csengetést...

– Van rutinom és túracipőm… – mondtam, azzal el is tűntem a bokrok között. Ropogott alattam a tavalyi gaz szára. Magas fűben értem a Muszel-malom mellé, amelynek tűzfala azonnal előtűnt a fűzfák alatt, akárcsak a lyuk a tetőn és a kerékház tetejének égnek meredő gerendái.

Ugyanolyan ablakok nyíltak rajta, mint az előbbin, de a víz zubogását itt térd fölé érő vérehulló fecskefűben hallgathattam – némi csalán társaságában.

A malom kertjéből 7-8 lépcsőfok vezet föl a malom betonhídjára. Az épületet vasráccsal zárták le – bent üres, a mennyezetről két garat-szerű fejreállított gúla „lóg le”, alatta pedig szíjhajtásra utaló rések látszanak a fa padlóban. Itt talán még valami bemutatható lehetne a hajdani malomból... – reménykedtem. Később olvastam, hogy hengerszékeit ipari műemlékké nyilvánították az 1980-as években. Vajon megmenekültek-e?

A betonhíd és a kerékház között egy jókora 50-60 éves fa nőtt. Míg a malom üzemelt, nem hagyták volna idenőni...

Innen már láttam a Böllér Söröző kiülőjét – kisétáltam az utcára. A Közösségi Ház oldalán olvashatók Inota érdekességei, történelmének fordulópontjai, mellette ivókút csobog.

Összefoglaló az inotai látványosságokról – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton

Az utcafronton sétáltam vissza a Nemes Jenő-malomhoz. Szomorú összhatás: itt áll kerítés nélkül, magas fűben az egykori molnárház kopár torzója... Bár látszik néhány megerősítő téglafalazás, mégis azt az érzést kelti, hogy összedőlni készül. A malomépületet is lezárták egy erős vasráccsal, de lassan értelmét veszti a biztonsági intézkedés.

Nemes Jenő egyike volt a csengős molnároknak, akik a környéket járva csengővel hívták fel magukra a figyelmet, összegyűjtötték az őrölni valót, és utána maguk szállították vissza az őrleményt.

A malmot az államosítás után már csak tápok kereskedelmére használták.

Visszatértem István bácsihoz, elmondtam, hogy mindent láttam, amit lehetett. Ő Mező-malomnak ismerte a Muszel-malmot, az országút túloldalán lévő, Nemes-malom alattit pedig – amelyet már régen elbontottak – Ferroniának, mivel valamikor vasüzem volt. Elmesélte, hogy a Muszel felett,

az orvosi rendelő mellett is állt egy mára lebontott malom, amely Marácz József háromszintes épülete volt – a legnagyobb Inotán. Várpalota közellátása az itt őrölt liszt beszállításával indult meg 1945-ben.

Eggyel feljebb állt a Nemes Dezső-malom (korábban Szombati Gyula-malom), amelynek helyére szennyvízátemelő-telepet építettek. Efölött állt a Szalai József csengősmolnár malma, amely először még csak kallómalom volt. A „tófejnél” állt a Wolf-malom, amelyet később rönkvágónak használtak, alapfalait pedig beleépítették a víztározó gátjába.

A Müller-malom árka – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton

Eggyel feljebb a Müller-malom működött. Az épület ma is áll: jelenleg lakóépület. Fölötte, a Boncz tanyánál a Nagy Sándor-malom állt, de a kereket hajtó víz már a két világháború között elapadt.

Inotán a 20. század elején az összes malmot felülcsapóssá alakították át – felülről vezették rá a vizet a vízikerékre.

Az eddig felsorolt malmokkal még korántsem teljes a lista: Inota malomtörténetének még csak a felét „dolgoztam fel”. Megkértem Budai bácsit, határozza meg nekem, hol van a Müller-malom, és merre találom a patak forrását. Mivel beszélgetésünk során többször elhangzott a Boncz-tanya neve is, amely a forrásoknál terül el, felkerekedtem, hogy megkeressem.

A Polyán utcához érve meglepetésemre megpillantottam az „Inotai-vízesést”. Ha lennének még működő malmok, érteném, miért emelték meg a nagy esésű patak vizét két-három méterrel magasabbra. Így viszont nem értem. A betonvályúból kb. 2,5 méteres vízfüggöny zuhog le – látványos jelenség.

Visszafordultam az emlékműhöz és a Bercsényi úton felhajtottam a temető alá. Megkapó látvány fogadott: itt, a település felett a völgy összeszűkül, és sziklás völgyoldalak kísérik. Látszik a víztározó, a gáton a hajdani trafóház vázával. A ráadás a távolról is jól látható az Inotai erőmű három hűtőtornya volt...

A temető felett álló Szent István király templomról elsőre nem biztos, hogy észrevesszük, milyen kincset rejt. Kifelé csak csúcsíves bélletes kapuzata és néhány keskeny, lőrésszerű ablak látszik, de szentélye a korai Árpád-korban épült. Visszafelé felmásztam hozzá.

Továbbdöcögtem a Müller-malom felé a tó mellett vezető kátyús úton, majd hirtelen rönk- és drótkerítések fogták közre az utat, mögöttük állatok, melléképületek, mezőgazdasági gép-elemek, dolgozó emberek. Attól tartottam, hogy máris magánterületre keveredtem, de nem. A patakhoz közelítve azonosítottam a vizenyős terület szélén álló Müller György-malmot, amelynek még megviseltek a falai, de új tető védi. Panzió-féle, vakolatlan épületet ragasztottak az oldalához – malomcsatornájában folyik most a patak.

A környék érdekesnek bizonyult: jellegzetesen meredek, sziklás dolomitbuckák sora határolja déli irányból a kis medencét.

Ezen kívül mindenfelé zöld növényzetet láthattam, ám a terület felét állattartásra használták. Miután lefotóztam a malmot és csatornáját, elidőztem kicsit az állatoknál. Megfigyeltem, hogyan neveli a pici, bőgicsélő báránykáját az anyja... Nem is sejtettem még, milyen „állatfelvonulásban” lesz részem Inota tanyáin...

Elindultam a Boncz-tanya felé, és nemsokára egy terepjáró ért utol: jónak láttam szándékaimat a leggyorsabban felfedni, gondolván, hogy esetleg tilosban járok. Szerencsére ők – köztük két gyerkőc is – megálltak, és terelőzsinórokat kezdtek kihúzni, majd – a tanyasi állatsereglettel való ismerkedésem közben – a forrásokhoz is elirányítottak.

Hirtelen három csatakos komodor ugrott nagy szeretettel a nyakamba. Úgy gondolhatták: „végre elvisz bennünket valaki egy kis kirándulásra!”. Szerencsére meggondolták magukat, és csak az egyik kísért tovább. Alig léptem kettőt, két ló szegődött mellém, akik még azt is megengedték, hogy az orrukat megsimogassam. Így, a kutya és a lovak társaságában jutottam el a jegenyék övezte karsztforráshoz.

6-7 ágból futnak össze itt az erek egyetlen mederbe, egy 15×20 méteres területen. Tíz méteren belül tisztességes patakká duzzad ez a vízmennyiség: ez már a néhai Nagy Sándor-malom kerekét is meghajtaná!

Visszatértem „kutyámmal” a tanyára: ő elégedetten elvonult, én pedig elköszöntem. Visszafelé, a dolomitbuckákat fürkészve fotózáshoz kerestem alkalmas állást. Nem is bizonyult olyan „könnyűnek”, mert először tavaszi héricsek sárga csokrai „vezettek félre”, majd pedig villanypásztor-zsinórok kényszerítettek kerülőre. A fél domboldal néhány tucat kecske részére volt elkerítve. Azok éppen a horizonton sorakoztak fel, és kíváncsian néztek le rám: „veszélyes-e ez az alak?” Aztán elsiettek. Sürgős legelnivalójuk akadt.

A Kis-Sárréti-horgásztavak – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton

Alig 30-40 méter szintkülönbséget kellett leküzdenem a remek kilátásért. Dél felé a Sárrét tavai, előterükben Inota templomai, kelet felé a dolomitbuckák, a sziklák, no meg a hűtőtornyok, észak felé pedig a „nagy zöldség”, a medence terült el. Közelebb a Müller-malom, messzebb a tanya látszott. Nyugati irányban Várpalota lakótelepei terpeszkedtek, egy jóval nagyobb sétányi távolságra.