Hagyományok nyomában – Erdélyben, Széken jártunk

,,A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!”
Sebő Ferenc

Kevés olyan helyen jártam, ahol a hagyományt annyira őrzik, mint Szék községében. A vasárnapi istentiszteleten a székiek nagy része mai napig viseletben jelenik meg: büszkén hordják hagyományaikat a szívükön.

Az Erdély mélyén fekvő településen közel 2500 fő él, 94 százalékban magyarok, és a románajkú családok is mind beszélnek magyarul. A terület már hosszú évszázadok óta ismert sóbányászatának köszönhetően, szabad királyi város volt.

Hagyományok Széken, ma

Szabó Zsuzsa Enikő huszonéves fiatal széki nő, akinek ugyanolyan fontosak a hagyományok ápolása, mint szüleinek, nagyszüleinek. Széki népviseletben fog férjhez menni nemsokára, és a lakodalom is a széki szokásokat követi majd. Enikő édesanyjával, Zsuzsival fogadott a házába, mesélt a hely hagyományairól, szokásairól, közben persze híres „széki szobájukat” is megmutatták.

 

 

A széki szoba

Széken a legtöbb házban külön szoba található egy olyan szoba, ahol a hagyományokat viselő tárgyak szépen összeszedve, egy helyen pihennek. Régebb ez a helyiség mutatta, hogy a család mekkora vagyonnal rendelkezik: csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy egy szobát ne használjanak, csak díszben álljon az egész évben. Egy ilyen lakrészben a párnák, pokrócok, ágyneműk, ruhadarabok, tányérok, bútorok, ékszerek mind-mind díszben pompáznak. Napjainkban is több generáció keze munkája roskadozik a polcokon: nemcsak óriási morális, de igen nagy anyagi érték is lakozik ezen a néhány négyzetméteres területen. 

  

A hagyomány szerint minden lánynak, mire eladósorba jut, be kellett tudni rendezni egy ilyen szobát. Sokan azért nem mentek Székről városra tanulni, hogy idejük legyen befejezni a „hozományt”. Fontos kiemelni, hogy pár évtizeddel ezelőtt már 16-17 évesen férjhez mentek a lányok.

A Zsuzsiéknál roskadozó holmik egy részét ő is magának készítette sok évvel ezelőtt, de most örömmel tovább tudja adni a lányának. Elmondása szerint egy darab ilyen pokróc elkészítése körülbelül két hónapi folyamatos munkát igényel, de a párnák díszeinek aprólékos megvarrása akár egy évig is eltarthat.

  

Hagyományosan az olyan családokban, ahol két vagy három lány nevelkedett, mindegyiknek egyformán, ugyanazokat a kellékeket ugyanakkora mennyiségben kellett elkészíteni, férjhezmenetelük napjáig. Régebb a menyasszonyos háztól küldték a vőlegényes házba az alapanyagot az esküvőhöz: olajat, cukrot, tojást, tyúkot, 12 kosárban. Ezek letakarásához volt szükség a kézzel készített terítőkre. Ez a hagyomány körülbelül hat éve szűnt meg csak.

A széki népviselet

A széki népviselet nagyon díszes; a nagy, keményített ingujj talán a legjellegzetesebb része.

 

Az öltöztetés van, hogy egy órát is igénybe vesz. Nem mindegy, milyen ruhát, fejkendőt, inget és kötényt vesznek fel délelőtt, melyiket délután, melyiket templomba, melyiket temetésre, mit hordhat a fiatal lány és mit az asszony. Konkrét szabályok vannak erre, amit a székiek jól ismernek. A hiba, a nem a megfelelő ruhaválasztás nemcsak hogy nem engedélyezett – mert megszólhatnak –, de nem is elképzelhető: a lakók mind ismerik a szabályokat, hiszen az anyatejjel szívták azokat magunkba.

Minden fersignek (szoknyának) megvan a ruhája (köténye), egyáltalán nem opció ezeket kombinálni. A ruhák egy része szigorúan öröklődik, dédszülőktől, ükszülőktől kerül a fiatalokhoz, régen megvásárolni sem igazán lehetett őket, hiszen senki nem akart megválni tőlük.Hagyományosan a konfirmáció idején, ami a lány 14 éves korában történt, az anyának több viseletről le kellett mondania gyermeke javára. Amit az édesanya egyszer a lányának adott, azt többet fel nem vehette.

A keszkenők a széki népviselet fontos darabjai. Egyetlen egy alkalommal lehetnek a lányok fejkendő nélkül, úrvacsoravételnél. Ezekből is legalább 10 kell, hogy legyen a nőknek, és ugyanúgy megvan, pontosan milyen alkalomkor, ki és melyiket, milyen ruhához hordhatja. Ez a tövis-rózsás keszkenő Enikőé már, a legértékesebb a „gyűjteménbe” és ezt csak délelőtt lehetett hordani. Egy ilyen darab értéke most 1500 lej, ami körülbelül 115.000 forintnak felel meg.

 

 

Fontos volt, hogy a szoknyának a csizma szára alá kellett érnie, hiszen ha kilátszott a csizma pirosa, az a mondás járta, hogy a lány csalogatja a legényeket. Ezért az is megtörténhetett sokszor, hogy mikor egy szoknya öröklődött, ha a lány magasabb volt az édesanyjánál, ki kellett toldani, hogy nehogy a csizma pirosa napvilágot lásson.

 

 

Az esküvőn a nőket először kontyolták fel, azután soha többet nem hordhatta fonva a haját, csakis kontyban, ezzel jelezve, hogy férjes asszony már. Ez a hagyomány ma is él.

A mai fiatalság számára sok szokás idegen már, és a hagyományőrzés sem annyira fontos mindenhol, mint régen. De vannak kivételek, ahogyan Enikő példája is mutatja: szíve csücskének nevezi a széki hagyományokat és népi szokásokat, kellékeket. Biztos benne, hogy habosbabos fehér ruha helyett viseletben fog férjhez menni, amikor majd saját háza lesz, ugyanúgy lesz széki szobája, ahogyan otthon látta, és ha lánya születik, örömmel adja majd át neki azt, amit édesanyjától, Zsuzsitól kapott az évek során.

Fotók: Szabó Cecília