„Gyakran megállunk tevét fejni, és hozzám fordulnak párkapcsolati tanácsokért” – Tünde élete egy beduin faluban

„A férjemmel extrovertáltak vagyunk, így nem esik nehezünkre felvenni a kapcsolatot az emberekkel, feltaláljuk magunkat minden helyzetben. Ha az ember Szicíliát megélte, úgy gondolja, egy arab országban is boldogulni fog. Ám arra nem számítottam, hogy egy kerítéssel elkerített lakóövezetbe csöppenünk, ahol én leszek az egyedüli fehérbőrű. Rajtam kívül a Covid után ugyanis csak indiai, pakisztáni és szomáliai nők maradtak” – meséli a magyar lány.

Tündéék Yanbuban élnek, ami egy különös kis halászfalu a fűszer karavánúton, tele tradícióikat ápoló beduinokkal. Budapest és Róma után éles váltás volt „az Isten háta mögé” költözni, de – mint mondja – nagyon izgalmasnak találják a helyet és a hagyományait.

 

 „Itt tényleg minden szaúdi nő feketében van, és az arcukat is takarja az úgynevezett nikáb. Az idősebbeken még a kesztyű is rajta van, ők igazán zártan öltözködnek. Azok, akik más városokból jönnek ide, például a közeli Medinából, csak sima kendőt viselnek. De itt nincsenek full sminkes, feltöltött ajkú, sztereotipizált arab nők, mint a fővárosban vagy Dzseddában. Maximum hennát festenek magukra.”

Tünde már az elejétől kezdve úgy érezte, mintha a 80-as évek Magyarországába csöppent volna, ahol kislányként visszafogottan, csendesen kellett viselkednie publikus helyen.

„A férjem cége elvárja a szabályzatában a visszafogott viselkedést: azt kérték, ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, ne igyunk alkoholt, én ne rúzsozzam a számat, ne beszéljek férfival, pláne ha ott van mellette a felesége. Persze, idővel rájöttünk, azért ezek nem kőbe vésett szabályok, senkitől sem kell félni vagy távolságot tartani. És különben is, minden csoda három napig tart, a negyedik naptól kezdve bárhová mentem, már teljesen megszokott látvány voltam.”

A férfiak Tünde szerint nagyon jólneveltek, sosem érte atrocitás szaúdi férfitől, rá se néznek. A nők tekintetében kíváncsiságot vél felfedezni: „néha odajönnek a szupermarketben, megkérdezik, amerikaiak vagyunk-e, beszélgetünk pár mondat erejéig a Google-fordító segítségével, nagyon kedvesek mindig. A gyerekek persze megnéznek, de sosem tolakodóan, nagyon cukik.” Akikkel viszont sok problémája akad, azok az „aluliskolázott” pakisztáni vendégmunkások: „Régen látták már a feleségeiket, szexuálisan borzasztó frusztráltak.”

 

További kikötés az is, hogy Tünde nem vezethet, ám ezt egy cseppet sem bánja, ugyanis a sofőrjeivel beszélgetve olyan mélységben nyer betekintést a beduinok mai és 70-80 évvel ezelőtti életébe, ami egy európainak ritkán adatik meg.

„Körülbelül 28-40 év körüli az összes sofőröm, akik családját a 80-as években telepítették be Yanbuba. Ők még mindig értenek a pásztorkodáshoz, többször meg is állunk tevét fejni, iszunk belőle, én fotózok, nekem ez a teve még mindig nagy kuriózum. Egy eltűnőben lévő életforma elemei ezek, ők még így nőttek fel. Én nőkkel ritkán és felszínes dolgokról beszélek, az élet nagy kérdéseit az itteni férfiakkal vitatjuk meg, például hogyan él egy pasi több feleséggel.”

 

Persze, nehéz elképzelni, hogyan nyílnak meg ezek a férfiak egy külföldi nőnek: „Amikor megérkeztem, el kellett mennem ajándékot venni egy születésnapra. Ám az imaidőben a boltok még bezártak akkoriban 15-20 percre is. Megálltunk, a sofőrrel a kocsiban ülve vártunk. Én nem kezdeményeztem beszélgetést, hiszen a cég azt kérte, ne tegyek ilyet. A sofőr fordult felém. Megkérdezte, akarom-e látni az Instagram-profilját. Én teljesen le voltam döbbenve, hogy hozzám szólt, de mondtam, persze, ha meg akarod mutatni. Így kezdődött a beszélgetésünk” – neveti el magát Tünde. „A férjemmel ezt sosem csinálták meg, vele mindig síri csöndben ülnek a kocsiban. Engem, mint a férjem feleségét tisztelnek, én idősebb vagyok náluk, és ők is mind házasok, úgyhogy szó sincs flörtölésről. Egyszerűen valahogyan bekerültem náluk egy afféle kishúg kategóriába, azóta pátyolgatnak.”

Mindenben segítenek Tündének a sofőrjei. „Tanácsot adtak, hova menjek fodrászhoz, hol szőrtelenítsem le a lábamat, teljesen a pártfogásukba vettek. Természetesen ezek a beszélgetések csak a kocsiban zajlanak, kint az utcán távolságot tartanak, és nem szólnak hozzám. Furcsa ez a kettősség. Mivel az apukám taxisofőr volt, én – a többi szaúdival ellentétben – nem nézem le ezeket az embereket a munkájuk miatt, ezáltal ők is nyíltabban beszélgetnek velem.”

Tünde megdöbbent, mennyire nem ismerik a világot ezek a yanbui sofőrök, például nem nagyon tudják, mi az a második világháború.

A hírekben követik az amerikai történéseket, az iskolai lövöldözéseket, hurrikánokat, de Európáról nagyon keveset tudnak. Ugyanis nem igazán hagyják el az országot, legfeljebb a házasságuk előtt megjárják Bahreint és Dubait, hogy egyszer az életükben alkoholt igyanak és flörtöljenek európai nőkkel. Csak a közösségi médiából tanulnak a világról, Tündétől még párkapcsolati tippeket is kértek.

„Itt az édesanya nézi ki a lányának vagy a fiának a hitvesét, és a pár az eljegyzés előtt legfeljebb csak telefonon beszélgethet, azt is akkor, ha a család megengedi. Én mindig biztatom őket erre, ha kérdezik. Azt szoktam mondani, ha a WhatsAppon beszélgetnek, még az is jobb, mint a semmi. Általában tippeket is adok, miről beszélgessenek. Mindig megfogadják. Nagyon érzékenyek és konfliktuskerülők, finoman mondanak véleményt is, pláne egy náluk idősebbel szemben. Még a saját szüleiknek sem mernek ellentmondani, nincs az a heves érzelemkimutatás a gyerekek közt sem, mint például Olaszországban.”

Tünde mindezt nagy mosollyal meséli, nem látszik rajta, hogy a munkanélküli lét probléma lenne. „Ez a negyedik ilyen periódusom az életemben, és meg kell vallanom, interakciók nélkül depressziós is lennék. De ez most így alakult, hiába beszélek nyelveket és van egy közgazdász diplomám, sokszor nem rajtam múlik, találok-e munkát vagy sem.”

Tünde szabadidejében úszást oktat a helyi gyerekeknek. „Vettem a Decathlonban teljes testet elfedő búvár úszódresszt. Úgy szoktam a partra járni, hogy felveszem rá a „lebernyeget”, azaz az abayat, majd a part mellett lerakom a cuccaimat és gyorsan beugrok a vízbe. A nők általában nem szoktak nagyon úszni, főleg nem egyedül, inkább csak bent ülnek a vízben az arcukat eltakaró kendőben. Egyik alkalommal rám szállt néhány jemeni fiatal srác, a víz alatt nézegettek úszószemüvegben. Fogtam magam, kimentem a parti őrhöz, és megmondtam neki, hogy én szeretném megkapni ezektől a férfiaktól is azt a tiszteletet, amivel a szaúdi férfiak vannak irányomban, kérem, csináljon valamit.

Onnantól kezdve, ha bármikor túl közel úsztak volna hozzám a férfiak, a hangosbemondóban bemondtak valamit arabul, és máris elmentek tőlem.

Amúgy nagyon jól elbeszélgetek bárkivel. Oda szoktak jönni hozzám nők is, gyerekek is, hogy tanítsam őket úszni, amit nagyon szívesen teszek. Szeretem hasznosnak érezni magam, és szívesen tanulok fordított esetben is.”

Jobbára kalandként fogja fel ezeket a kulturális különbségeket, amelyek a férjével érik őket a különböző országokban, de van, amit nehéz elfogadnia: a kutyák helyzetét. „Én harcolok itt a kutyák érdekében, ugyanis láthatóan nem tudnak mit kezdeni velük vallási okokból. Az iszlámban ugyanis a kutya nyála tisztátalannak számít, illetve egyes tanítások szerint a fekete kutya az maga a sátán. Mindezek révén néha falkába verődött vad kutyákal találkozni az utcákon, akik megtámadnak akár gyerekeket is. Én próbálom magyarázni, hogy valamit kellene kezdeni velük. Például nemrég született egy pár kölyök a lakásunk mellett. A szaúdiak csak nevettek, hogy fülöp-szigetekinek ne adjam, mert megeszik vacsorára. De ez nem így van, ők szívesen fogadnak be kutyákat, náluk ugyanolyan háziállat, mint nálunk. Végül találtam rá jelentkezőket, illetve a pásztorok vittek el párat a hegyekbe, de mint később kiderült, nem igazán jól tartják őket. A szaúdiak teljesen elzárkóztak a befogadástól, és az ivartalanítást sem tudtam elintézni, pedig így még több vad kutya lesz, és bizony gyerekek is haltak meg miattuk. Nem tesznek semmit. Számomra ez nagyon furcsa és szomorú.”

 

Vendégségben is voltak egyszer egy szintén két nemzetiségű házaspárnál, akikkel nyilván vannak közös beszédtémáik. „Egy olyan szaúdi család hívott meg magukhoz nemrég, ahol az anyós thaiföldi volt. A lánya már Szaúd-Arábiában született, de szépséges thai vonásokat örökölt. Doktornőként dolgozott egy kórházban, és elpanaszolta, hogy úgy utálja amikor „lenővérezik”, mert ázsiai beütése alapján azt hiszik, filippínó nővér. Azzal vigasztaltam, engem meg Olaszországban néztek le, mert kelet-európai vagyok. Nagyon érdekes az is, hogy a vendségben azt látni, kertkapuk mögött sokkal lazábban élnek a szaúdiak. Volt egy alkalom, amikor mi mentünk hosszú ruhában, ők meg vártak minket farmerban és rövidujjú pólóban, még a nők is.” Sajnos azonban az ilyen alkalmak ritkák, ugyanis Yanbuba a férje kollégái ide csak dolgozni járnak, a hétvégén hazamennek Dzseddába a családjukhoz.

„Szeretek szaúdiban élni, de akár mehetünk is tovább. Modern nomádként élünk, én nem kötődőm sehová sem igazán” – zárja a beszélgetést Tünde. 

Fotók: Tünde