Gyertek, csak gyertek! Ne féljetek a várostól, amit Boabdil elveszített – az utazó semmiképp sem veszíthet vele!
A domboldalba épült Albaicín alatt húzódó Calle Elvira marokkói és szír kifőzdéinek érzéki fogásai után sétáljunk fel az említett negyed szűk utcácskáinak egyikén. A fehérre meszelt házakat magas falak veszik körül (ezeket is carmennek hívják, akárcsak az ismert dohánygyári munkásnőt). Lessünk be rajtuk, de vigyázat! A titkos kert szépsége elragad, az ember legszívesebben átmászna a falon, áttörné az arabeszkmintás rácsot, vagy leheveredne a küszöbre, szerelmes eb gyanánt, bebocsátásra várva.
A városközpontot az egykori Nagymecset helyére épült 16. századi Katedrális jelöli ki, fölötte (a domb irányába) nyúlik el a Gran Vía (teljes nevén Gran Vía de Colón, melynek az Alhambrához közelebb eső végén Izabella királynő fogadja az elébe járuló Kolombusz Kristófot, teljes bronzban), az alatta tekergő utcákat az arab piac, a katolikus királyok sírhelyéül szolgáló Capilla Real, tapasbárok, valamint a használt könyv-, és szuvenír árusok üzlethelységei teszik áthatolhatatlanul sűrűvé és illatossá.
A város valódi szíve azonban az Alhambra. Odafent dobog a hegytetőn, ő minden városi kilátó fókuszpontja, a turistafotók sztárja.
Áll szerényen a déli fényben, az esti kivilágításban, hatalmasan és titokzatosan, megnyugatóan és egy kissé fenyegetően is, miközben mór kapuin szüntelen hömpölyög ki és be a csodára váró tömeg.
A férfias Alhambra és a nőies Generalife, mint két ékszer ragyognak a lenyugvó nap fényében.
Félálomban vagy talán fél-delíriumban azt gondolom, butaság, hiszen csakis a kertekről kellene írni. A kert motívuma egész Granadát áthatja. Most, hogy itt vagyok Federico Garcia Lorca egykori nyári rezidenciájánál, a többhektáros kertben, ahol a földbirtokos apa cukorrépát és dohányt termesztett, itt a kopasz nyárfák és örökzöld ciprusok alatt, melyeken úgy kerepel a jókedvű papagájsereg, mint a Calle Elvira árusai, egy pillanatra komolyan fontolóra veszem. Miért is ne szólhatna ez az írás titkos kertekről, mór kutakról, árkádokról és bonyolult csempe-mandalákról, melyekben benne foglaltatik az egykori Al-Andalus művészete, amit még az egyszerre kárhoztatott és ünnepelt Reconquista sem volt képes (valami visszatarthatta) végérvényesen eltörölni.
Ezt a kertet most apró terecskékre osztják a sövények, párhuzamos és merőleges téglalapokra, olykor egy-egy magnólia vagy pálma húzza felfelé a tekintetünket s komponálja ragyogó egésszé a képet a délutáni ég kékjével.
A Garcia Lorca család egykori háza fehér, akár a barlangházak a Sacramontén, ahol flamencót járnak a cigánylányok.
Azelőtt, s azóta is ugyanazzal az erővel ragadják torkon a levegőt, ugyanazzal a elszántsággal tapossák agyon a bánatot.
A sötétzöldre festett ablakkeretek és zsaluk között az alsó szinten rács, az emeleten franciaerkély. A nyílászárók mellett hatalmas cserepekből burjánzik elő egy sásszerű növény. Helyenként, hol a jótékony gondok vagy a jószemű kertész megengedte neki, jázminbokor tör utat magának a csempék között, és magasra kúszik a falon. Árnyéka csak még dúsabbnak tűnteti fel ezt a Csipkerózsa-álomba merült házat.
A spanyol polgárháború előtt a kert gyümölcsfákkal volt tele, a költőnek és sógorának meggyilkolását követő években azonban az egész család Amerikába utazott, hátrahagyva a Vérnász, a Bernarda Alba háza, az Öt év múlva, a Rosita leányasszony és sok kedves emlék szülőhelyét. A legszörnyűbb személyes tragédiát azonban vitték magukkal, akármerre is jártak. Federicót egyébként nem itt ölték meg, a rendszeressé váló zaklatások miatt egy barátja házába menekült, onnét hurcolták el.
Ma megint látni az íróasztalt, az anya horgolta ágyterítőt Federico szobájában, kedves Barraca színházának plakátját a falon, és az egykori zongorát, melyen Isabel húga születésnapi gyerekzsúrján a spanyol zenetörténet egyik legnagyobb alakja, bizonyos Manuel Falla kísérte a Garcia Lorca-féle bábelőadást.
Talán Granadában mindennek varázsereje van: a ház egykori lakói szinte megjelennek előttem, ahogy bánatosan végigjárom egykori szobáikat. Odakint apró fekete macska játszik otthonosan az illatos tündérfa ágai alatt; nagy sárga szemeivel egy örökkévalónak tűnő pillanatig komolyan farkasszemet néz velem.
