Cívisek és hajdúk öröksége – Debrecen, Hortobágy és a Tisza-tó csodája

Cívis örökség

Debrecen „beceneveként” gyakran használjuk a „cívisváros” elnevezést, utalva hajdani különleges lakóira. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a „cívisváros” azoknak az alföldi nagy mezővárosoknak a megkülönböztető neve, amelyek megszerezték vagy megközelítették a szabad királyi városi jogállást, de polgárságuk nagyobbrészt földművelő-állattenyésztő, paraszti árutermelőkből állt, a kereskedő, iparos és értelmiségi foglalkozású polgárai pedig főként jobbágyparaszti gyökerekkel rendelkeztek. Ily módon az elnevezés nemcsak a debrecenieknek jár, hanem például a hódmezővásárhelyi, de a kecskeméti polgároknak is.

Sajátos konzervatív gondolkodásuk egyszerre volt megálljt parancsoló és termékeny.

Érdemes jobban is megismerkedni életmódjukkal, felfogásukkal, hiszen a cíviseknek jelentős szerepük volt a magyar parasztság társadalmi felemelkedésében.

A 13-14. század folyamán kialakult mezőváros a térség vásáros központjaként egyre jelentősebb szerepet töltött be a szélesedő mezőgazdasági árutermelésben. A 14-15. századra már céhes berendezkedésű helyi ipara alakult ki, az agrártermeléshez kapcsolódva: az első magyar céhlevelet 1398-ból ismerjük, és a debreceni posztószövők, más néven csapók szerezték meg. A középkor folyamán a polgárjogú lakosság a szabad királyi városokba, vagyis a civitasokba tömörült, Debrecen azonban sokáig oppidium, azaz mezőváros maradt (a mezővárosi kiváltságokat Nagy Lajos király adományozta Debrecennek, 1361-ben). 1693-ban kapta meg a civitas rangot, és bár a város polgárai addig is élvezhették az ezzel járó kiváltságokat ezeket akkor megerősítették.

A rendi kiváltságok az 1848-as polgárjogi törvények beiktatásával nyertek más értelmet: az új törvények a városi társadalom egészére kiterjesztették a korábban csak a polgárságot megillető jogokat. Érdekes helyzetet eredményezett ez az intézkedés, mert nem szétzilálta, hanem még jobban

megerősítette a cívis identitást és a cívisek összetartását.

A korábbi gyakorlat szerint, a rendi korszakban a városi tanács jó gazda módjára vigyázott arra, hogy a cívisbe csak annyi polgárt vegyenek fel, amennyit a város gazdasági egyensúlya elbírt, ezzel pedig sokáig több nemzetiséget és vallási felekezetet is kiszorítottak: a görögöket és a zsidókat főként azért, mert kereskedelmi szempontból erős konkurenseknek tartották őket, a római katolikusokat pedig a vallási keveredés és „hígulás” veszélye miatt. Ez utóbbiakat végül Mária Terézia rendelkezéseinek köszönhetően kénytelenek voltak befogadni. Egyebek mellett ezt a gyakorlatot szüntették meg az 1848. évi polgárjogi törvények. Ma már itt működik a református és római katolikus püspöki székhely, a görög-katolikus érsekség és Magyarország legnagyobb lélekszámú zsidó közössége is.

Déri Múzeum

A cívis lét fő sajátossága, lényege azonban a polgárjogi státusz megszerzésében rejlett, ugyanis ezt nem lehetett megörökölni, hanem a polgárdíjat, a „polgártaksát” mindenkinek be kellett fizetnie, amikor elérte a 18 éves kort. Ily módon sok szegényebb család veszítette el polgári státuszát és került jobbágysorba. Viszont ez vezetett egy tehetősebb paraszti réteg felemelkedéséhez:

így nem a származás, hanem a munkabírás és a tehetség révén válhattak polgárrá a lakosok.

Érdemes tenni egy nagyobb sétát Debrecen utcáin és a hajdani cívis örökség nyomait kutatva szemlélni a korabeli polgárházakat, portákat. E zárt társadalmi berendezkedés nyomai ma leginkább az épített örökségben érhetőek tetten, a hajdani kereskedővárosok szellemét idézik ugyanakkor a tavaszi és őszi nagyvásárok, amelyek mára idegenforgalmi látványossággá nőtték ki magukat. Ha kedvünk támad ellátogatni az októberi Mihály-napi országos kirakodóvásárra, készüljünk fel, hogy nemcsak látnivalókban és portékákban fogunk dúskálni, de a lépésszámlálónk is sokszámjegyes eredményt mutat majd a nap végére.

Hortobágy

Hajdúk nyomában

Hajdúknak nevezték azokat a marhapásztorokat, akik a 15-16. században a magyar szarvasmarhákat hajtották, terelték az észak-itáliai és dél-németországi vásárokra. Elnevezésük is innen ered: a hajdú szó a hajcsár, hajtó kifejezésekből származik. A törökök elleni küzdelmek idején ellehetetlenült jobbágyok és szegényparasztok közül sokan elmenekültek az Alföldről, de sokan beálltak a hajdúk közé. A török hódoltság idején a fegyverforgatásban is jártas marhapásztorokat szívesen fogadták fel katonai szolgálatra, majd a fegyveres szolgálatukért honosított hajdúk karddal váltották meg szabadságukat: földet és munkát kaptak Bocskai István fejedelemtől, aki 1605. december 12-én mintegy 10 ezer hajdúnak adott kollektív kiváltságokat, egy ünnepélyes okiratban rögzítve ezeket. A hajdúk Debrecent körülölelve telepedtek le, hat szabadalmas hajdúvárost alapítva. Hagyományaik, örökségük, sajátos katonai szervezetük sokáig fennmaradt, a Közép-Tiszántúl jellegzetes színfoltjaként.

Hortobágy 

A telepítések később, Bocskai intézkedései nyomán folytatódtak, Rákóczi Zsigmond, Báthori Gábor, Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem döntései révén, mígnem a hajdúkiváltságok felszámolása a 18. században el nem kezdődött, a helyi földesurak ugyanis nem nézték jó szemmel a földesúri és egyházi szolgáltatás alól felmentett, vám- és adómentességet élvező hajdúk helyzetét. Csak a szabolcsi régi hajdúvárosok kiváltságai érték meg a 18. század 20-as éveit.

A hajdúk életét, tetteit többek között Medgyessy-Kovács Gyula festőművész örökítette meg, aki az egyik hajdú vezető, Halasi Fekete Péter kapitány leszármazottjaként őrzi hajdú identitását. Nagyszabású történelmi, kültéri pannósorozatát nagy betontáblákra festette, ecset nélkül, puszta kézzel, Hajdúszoboszlón tekinthetjük meg őket a Hősök terén. A hajdúportyát, Bocskai István fejedelem adományát és a gyógyvíz felfedezését is ábrázolják.

Hajdúszoboszló

A Tisza-tó csodája

Szerelembe esni nemcsak emberekkel lehet, de helyekkel is: a Tisza-tó erősen veszélyes ebből a szempontból. Hacsak a szúnyogok el nem riasztanak, itt mindig megtaláljuk igazi önmagunkat. Jó minőségű bicikliutak, csónakázás, a nádas susogása, a parti neszek, a víz alkonyi fényei, a milliónyi madár és hal, a nyáron kissé hangos környék mindenestől szerethető – szúnyogokkal együtt.

Ha a Balatont „magyar tengernek” hívjuk, a Tisza-tavat nyugodtan nevezhetjük „magyar vízi paradicsomnak”, hiszen az élővilága és a mesterségesen kialakított, de a természet által tökéletesre formált környezete kimeríthetetlen tárházát nyújtja a kikapcsolódási, sportolási és kulturális lehetőségeknek. Jól tesszük, ha először e különleges vidék esszenciáját bemutató Tisza-tavi Ökocentrumban kezdjük túránkat. A kiállítóhelyként, információs pontként és ökológiai bemutatótérként egyaránt nagyon informatív hely, ahol alaposan felkészülhetünk a Tisza-tavi túrákra: akár csónakkal járjuk be öbleit, akár biciklivel karikázzuk körbe.

Az a fantasztikus itt, hogy minden évszakban találunk benne csodálnivalót. Az 1973-ban létrehozott 127 négyzetkilométeres vízfelület madarak millióinak lakhelye, ahová egyebek mellett tündérrózsák, titokzatos nádasok, csodálatos panorámák vonzzák a látogatókat. Amit a bicikliről és a csónakból nem láthatunk, abban a vízi kilátókról gyönyörködhetünk. Ezt az élményt nem érdemes kihagyni, ahogy a Vízi Sétányt sem Poroszlónál, amelyen végighaladva valóban testközelből érezhetjük a nádas simogatását. A kisebbek számára itt elevenedik meg például a gyermekdalok kárókatonája, a mondókák és mesék bíbicei, de itt találkozhatnak a bakcsóval, a hófehér tollazatú nagy- és kiskócsaggal, az elegáns szürke gémmel, és Európa legkisebb gémfajtájával, a fura tartású törpegémmel vagy pocgémmel. Minden felsorolt madár védett státuszú, tehát valódi élő kincsekben gyönyörködhetünk a Tisza-tavi madárrezervátumban.

Tisza-tavi Tavi Ökocentrum

Mezővárosi hangulat

Helyi földesurak irányítása alatt fejlődő területeken születtek meg a mezővárosok, amelyek többsége valóban leginkább mezőgazdasági tevékenységre alapozta életformáját. A 19. században jogállásukat felfüggesztették, de a hajdani életforma nyomai és hagyatéka még ma is tetten érhető, például Debrecenben és környékén.

Az alföldi mezővárosokat és környéküket érdemes „lassított felvételről” nézni, vagyis átutazóban se siessünk, hogy megismerkedhessünk jellegzetes arculatukkal. Magas porták, tágas udvarok, széles utcák és nagy piactér:

két kultúra – a paraszti és a polgári – keveredése rajzolta ezt a képet,

valamint a gazdálkodás és a kereskedelem kettőssége. A megtermelt gabona és a bő legelőkön hízott jószág ezeken a piacokon talált gazdára, az itteni létformát pedig méltán tekinthetjük a mai kis- és középvállalkozói kultúra elődjének.

A térség legnagyobb mezővárosa, Debrecen ma a magyar kulturális élet egyik központja, ahol a mezővárosi hangulat keveredik a nagyvárosi pezsgéssel, a hagyomány az innovációval, a tradicionális kultúra emlékei mellett pedig a művészet, az irodalom, a sportélet és a modern építészet remekeit is élvezhetjük. Bárhonnan is indítanánk felfedező sétánkat, a Déri Múzeumra hagyjunk magunknak elég időt, hiszen gazdag állandó kiállításai mellett mindig találunk időszakosan megtekinthető tárlatokat és programokat is. Itt láthatunk például kiváló összefoglalót a cívisek világáról, várostörténeti kontextusban, de fegyvertörténeti kiállításán megismerkedhetünk a hajdani katonaélet, így a hajdúk vértezetével és fegyvereivel is, nemzetközi szinten is jelentős japán gyűjteményéből a szamurájok harcművészetét mutatja be a Szamuráj udvarház, és ide vár bennünket a méltán híres Munkácsy-trilógia is, amelyet még maga a festőművész sem látott egymás mellett. Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának darabjai, az Krisztus Pilátus előtt (1881), a Golgota (1884) és az Ecce Homo (1896) a Déri Múzeum erre a célra kialakított Munkácsy-termében tekinthetők meg 1995 óta. A képeket nemcsak megcsodálni érdemes, de kalandos történetük is figyelemreméltó, akárcsak szerzőjük életmeséje.

Gasztronómia

Debreceni páros kolbászt kóstolni a debreceni nagyvásáron, miközben a talmi közt kincsekre vadászunk: meghatározó élmény, igazi hungarikum. Hortobágyi húsos palacsinta, debreceni töltött káposzta, slambuc, szürkemarha-gulyás és debreceni mézeskalács – ezeket is választhatjuk a helyi menüből. Debrecen környéke nem történelmi borvidék, de itt is nagyra becsülik a nemes minőséget, így garantáltan találunk kísérőt a tartalmas falatok mellé, leginkább a bihari Érmellék boraiból, például késői Bakatort.

Hortobágy 

Debrecen és térsége gasztronómiáját két kultúraformáló erő alakítja: a Hortobágy és a Tisza-tó világa. Mielőtt megéheznénk, feltétlenül látogassunk el a Hortobágyi Nemzeti Parkba, ahol a Hortobágyi Vadaspark állatait szakszerű kísérettel ismerhetjük meg. A Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú hídon átkelve érdemes felidéznünk a híd legendáját is: Rózsa Sándor éppen az itteni csárdában mulatott, amikor hozták neki a hírt, hogy a zsandárok a nyomába eredtek, vagyis menekülnie kell. Át kellett kelnie a Hortobágy folyón, hogy üldözői nyomát veszítsék, ezért

kilenc szeretője egymás mellé állva, meghajolva tartotta a hátát,

így tudott átkelni a folyón és menekült meg. A Kilenclyukú híd azonban nem csak erről híres: ez Magyarország leghosszabb közúti kőhídja, ahol minden évben az államalapítás ünnepe alkalmából megrendezik a híres hídi vásárt, megidézve a hajdani életforma egyik legfontosabb társadalmi és gazdasági intézményét. Az idelátogatók számára a kínált portékák legalább annyira érdekesek lehetnek, mint a gazdag gasztronómiai kínálat és a közösségi életért és a hangulatért felelős kulturális programok.

Érdemes a hortobágyi és a Tisza-tó környéki csárdákba is betérni. A víz melléke és a puszta ugyanis bővelkedik kiváló alapanyagokban, amelyek a hagyományos konyha mestereinek tudása nyomán igazán ínycsiklandozó fogásokban kerülnek asztalunkra. A hortobágyi pásztorok ételei közül a rackából készült paprikás és a magyar szürke szarvasmarhából készült gulyás fenséges ízei mellé jól tesszük, ha vörösbort is rendelünk, a Tisza-tavi halkocsonya és az egészben sült süllő mellé jól fog esni egy pohár behűtött rozé vagy fűszeres illatú fehérbor. A Tisza folyó mentén készülő halászlevek mellett a Tisza-tó környékén készített halászlevet is érdemes megkóstolni. Ha pedig saját magunk szeretnénk kifogni a vacsoránkat, csak arra vigyázzunk, hogy ott, ahol a sulyom terem, sok a hal, mert búvóhelyet nyújt a számukra, de a mi lábunkat bizony megszurkálhatja feketére érő termése. Magja ehető, sőt újabban csokoládé-alapanyagot is készítenek belőle.

A cikk megjelenését a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatta.