ZónánTúl

Barbár hagyományok a szépség és a hűség jegyében – máig nyomorítanak velük nőket

A vallási fanatizmus szellemében évszázadokon át végeztek öncsonkító szépségpraktikákat, maradtak meg barbár hagyományok. Mai szemmel mind elfogadhatatlanok, nők ellen elkövetett bűnnek számítanak, ennek ellenére a legtöbb rítus mindössze pár évtizede lett betiltva, az elszenvedők pedig ma is köztünk élnek. 

Mi célja volt a majdnem egy évezreden át virágzó kínai lábelkötésnek, vagyis a lótuszlábnak? Hogy lehet, hogy napjainkban is várják a padaung törzs zsiráfnyakú női a turistákat? Mit lehet tenni a női nemiszerv-csonkítás ellen, amely évente mintegy négymillió nőt fenyeget? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.  

A lótuszláb

Csaknem egy évezredig virágzott Kínában a lábelkötési technika, melynek egyetlen célja az volt, hogy a nők lábfejét kívánatossá tegye. A természetellenesen kicsi, hét-nyolc centiméteres lábakban látták ugyanis a szépséget, a kelendőséget, a társadalmi ranglétrán való feljebb menetel lehetőségét. Mindez elegendő indok volt arra, hogy a fájdalmas, sok esetben mozgásképtelenséget eredményező eljárást az asszonyok saját lányaikon végezzék el, generációról generációra örökítve a szépség jegyében felvonultatott barbár gyakorlatot.

A beavatkozásra akkor került sor, amikor a kislányok betöltötték az ötödik, hatodik vagy hetedik életévüket. Az eljárás során a nagylábujj kivételével az összes ujjat a talp alá „hajlították”, mintegy eltörve azokat, hogy a kívánt aranylótusz-formát elérjék. Egy öt centiméter széles és három méter hosszú kötést használtak az ujjak talp alá szorításához: szorosan körbetekerték az egész lábfejet a sarokkal együtt, hogy a lehető legerősebben tudják talpuk alá szorítani az ujjakat. Miután végeztek a lábfej elkötésével, a nagymamák és az anyukák arra kérték a kislányt, hogy járjon. Figyelték az első lépéseket, és nem engedték, hogy járás közben az érintett a sarkára helyezze a súlypontját a fájdalom csillapításaként.

A folyamatot időközönként újra és újra meg kellett ismételni, hosszú évekig tartott a kívánt eredmény, az alig több mint öt centiméteres lábfej, elérése. Pár hetente új cipőt kaptak a lányok, mindig negyed-fél centivel kisebb méretben, hogy ezzel is segítsék a méretcsökkenést... Lábaikat később újra kellett szalagozniuk, speciális főzetekben puhították, majd hímzett selyemcipőkbe bújtatták, amit szinte sosem vettek le. A lótuszlábat nagyobb tabu övezte, mint a nemi szervet: deformált lábfejek ápolása titokban zajlott, félrevonulva, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a meztelen, szalagok nélküli lábfejet senki se pillantsa meg – még szeretkezés közben se.  

Bár kétségtelen, hogy a szépség iránti vágy volt az egyik kiváltó oka a barbár módszer elterjedésének, később egyéb haszna is lett. Ezek a nők a beavatkozás után sokszor mozgásképtelenné váltak, ám kiderült, hogy helyhez kötöttségük gazdasági haszonnal jár: otthoni szövéssel, hímzéssel, szőnyegfonással bevételt tudtak termelni a családnak. A lótuszlábhoz tehát nemcsak a szépséget, de a szorgos munkát is társítottak; ezen tulajdonságok birtokában pedig jobb házasságban reménykedhettek, és meggyőződésük volt, hogy idővel a társadalmi ranglétrán is feljebb léphetnek. 1912-ben Kína ugyan betiltotta a lábelkötést, de a beavatkozás a XX. század közepéig kitartott. A kilencvenes években még évi kétezer pár lótusz-cipőt értékesített a Zhiqiang cipőgyár, ami csak 1988-ban állt le a sorozatgyártással. Napjainkban még élnek olyan nők, akiknek gyermekkorukban elkötötték a lábukat.

 

A padaung törzs hosszú nyakú női

A talán legismertebb bizarr szépészeti beavatkozások elszenvedői Ázsiában és Afrikában élnek, kisebb falvakba tömörülve. A lányok ötéves korukban kapják az első sárgaréz karikát a nyakukba, majd évenként, egy nők által végzett rituálé során újabb spirállal bővül a lánc. Felnőttkorban a rézspirál tömege a négy-öt kilogrammot is elérheti, amely nagyjából harminc rézkarika súlyának felel meg.

A tévhittel ellentétben a rézkarikák nem a nyak megnyúlását eredményezik. A gyűrűk súlya valójában nem a nyakat nyújtja – az akár bénuláshoz, halálhoz is vezethetne –, hanem a kulcscsontot és a felső bordákat süllyeszti meg. A nők nem fulladnak meg, ha a rézkarikákat eltüntetik a nyakukról, de borzalmas fájdalmat élnek át, hiszen csigolyáik deformálódtak, nyakizmaik teljesen elsorvadtak. 

Hogy pontosan miért is alakult ki e hagyomány, máig tisztázatlan. Egyesek úgy tartják, hogy a rézkarikák népszerűségéhez az ezeket hordó nők megnövekedett biztonságérzete vezetett: a zsiráfnyakú nők ugyanis vesztettek vonzerejükből, torz külsejük miatt nem hurcolták el őket rabszolga-kereskedők. Egy másik magyarázat szerint a viselet védelmet nyújtott a tigrisekkel szemben, hiszen a vadállat a rézkarikák miatt nem tudta nyakon harapni esetleges áldozatát. Napjainkban a hagyomány követése szerencsére már nem kötelező, ám sokan mégis vállalják az ezzel járó kockázatokat. Egyesek hagyományőrzésből, mások turisztikai szempontból döntenek a nyakdísz viselése mellet: számos zsiráfnyakú nő él napjainkban a turistákból.

A klitorisz kivágása

A WHO-jelentése szerint legalább 200 millió olyan nő él napjainkban, aki átesett a női nemiszerv-csonkítás (Female genital mutilation – FGM) valamely típusán. Egyfajta nővé avatási szertartásént tartják számon többek között Indonéziában, Etiópiában, Szomáliában, Nyugat-Ázsiában, Mexikóban vagy Brazíliában bevett rítust, amelynek egyik fő célja, hogy a lányok megőrizzék tisztaságukat. A csonkításban tehát szerepet játszik az emberi hiúság is: az FGM-en átesett lányok ugyanis sokkal kisebb eséllyel lépnek félre.

A beavatkozáson egészen fiatalon, rendszerint tizenöt éves koruk előtt esnek át a kislányok, sokszor azt sem tudva, hogy nemi szervük csonkítása, eltávolítása, majd összevarrása szembemegy a törvényekkel. Az esetek többségében a procedúra során nem használnak sem érzéstelenítést, sem fertőtlenítést; a csonkítást egy egyszerű pengével vagy üvegdarabbal végzik el.

Az FGM-nek semmilyen pozitív hozadéka nincs, azonban olyan mélyen gyökerezik a kultúrában, hogy a törvényi tiltás ellenére anyák ezrei/millió döntenek úgy, hogy titokban mégis elvégeztetik a lányukon. Évente négymillió lány esik áldozatul a női nemiszerv-csonkításnak, és szenved az esetleges szövődményektől, amely lehet akár fertőzés, meddőség, sipoly, depresszió, szomatizáció vagy húgycsőkárosodás is.

Az özvegyégetés

A szatít, azaz az özvegyégetést 1861-ben betiltották, ennek ellenére hosszú ideig volt bevett tradíció Indiában, még 2008-ban is történt ilyen dokumentált eset. A szatí gyökerei messzire, egészen az időszámításunk előtti időkig nyúlnak vissza, mögöttes indoka pedig az évezredek során semmit sem változott. A hagyomány a férj és a feleség közti viszony elszakíthatatlanságából építkezik, kettejük összetartozását hivatott jelképezni. A hindu feleségeknek meggyőződésük volt, hogy férjük halálával életük értelmetlenné válik, így nem tehetnek mást, minthogy kövessék őt a halálba.

Elvileg a szatí önkéntes aktus volt, később mégis barbár hagyománnyá torzult, hiszen a közösség tulajdonképpen elvárta az özvegytől, hogy tűzbe ugorjon. Hogy a barbár tradíció miért maradhatott fent olyan sokáig, arra egyetlen magyarázat van: a túlvilágba vetett erős hit. A halálra ugyanis nem utolsó állomásként tekintettek, hittek abban, hogy a lélekvándorlás útján újjá fognak születni a földi életben. Noha az indiai kormány megszavazta a szatí megelőzési törvényt, 2008. október 11-én, a 75 éves Lalmati Verma a férje halotti máglyájába vetette magát, miután a siratók elhagyták a helyszínt.

Napjainkban bár már nem várják el az öngyilkosságot az özvegy indiai asszonyoktól, kiközösítik, korlátozzák őket a mindennapi életükben. Családjuk támogatására sem számíthatnak, balszerencsét jelképeznek a társadalom számára. Sokan az özvegyek városába, Vrindavanba menekülnek, hogy ott békére leljenek, és csendben, fehér ruhába öltözve, imádkozva várják a halált.

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Nyitókép: Linedwell / Wikimédia

Ajánljuk még:

A szezonon kívüli élet minden gyönyöre – Bartha Dorka képein úgy láthatod a Balatont, mint talán még soha

A Balatonról mindannyiunknak van valamilyen meghatározó élménye, története, és ezek legtöbbjéhez a nyár felszabadultsága, a bulik, a lángosozás, az esti fröccsözések kapcsolódnak. Holott a tó és környéke ennél sokkal többet tud adni. Ha szezonon kívül látogatunk ide, olyan kincsekre lelhetünk, amik mellett nyáron elsuhanunk. Észrevehetjük a klasszikus századfordulós villák szépségét, a ‘60-as évek hajós kerítéseit vagy akár a ‘80-as évek hangulatát idéző neonreklámokat. Ezeket mutatja be Bartha Dorka a fotóin keresztül Balaton offseason Instagram-oldalán, és a novemberben megjelent Balaton Offseason – Amikor a magyar tenger partja kiürül című könyvében is.

 

Már követem az oldalt

X