A vásárhelyi hímzés megújítójaként elhíresült tervező kis túlzással édesanyjának köszönheti sikereit. Tolnai Istvánné, Eszter édesanyja ugyanis 1952-ben belépett a helyi Háziipari Szövetkezetbe, ahol akkoriban csak necceléssel, sapkák és norvég mintás kesztyűk kötésével foglalkoztak. Csatlakozása után nem sokkal hímzőtanfolyamot hirdettek annak érdekében, hogy minél több helyi asszonynak lehetőséget biztosítsanak a vásárhelyi hímzés elsajátítására – ekkoriban ugyanis még csak (a hagyománynak megfelelően) a párnavégeken díszelegtek a különböző motívumok, azok is egyre ritkábban. Édesanyja biztatására Eszter is belépett a szövetkezetbe, elvégezte a hímzőtanfolyamot, és neki hála az 1950-es évek végére már terítőkön, futókon, függönyökön és egy-egy ékszerdobozon is pompázott a minta.
Az első sikert egy fényképalbumra tervezett borító hozta meg
A fiatal hölgy a vásárhelyi hímzéssel a már említett tanfolyam elvégzése előtt még a Polgári Leányiskolában ismerkedett meg, ott tanulta meg az öltéseket és a színezést. Tehetsége már akkor is kiemelkedő volt, a Háziipari Szövetkezetben azonban csak két évvel később, azaz 1955-ben figyeltek fel rá igazán. Eszter akkor megnyert egy pályázatot, amelyen egy fényképalbumra tervezett borítóval szállt versenybe, aminek a tetejét vásárhelyi motívumok díszítették.
Nem sokkal később aztán Szebenyi Mária, a Háziipari Szövetkezet Népművészeti Osztályának hímzéstervezője összehívta a szövetkezetben dolgozó hímzőasszonyokat, és arra kérte őket, hogy tegyenek javaslatot, miként lehetne az egyik legrégebbi és legismertebb magyar hímzés hagyományát a korszerű öltözködéshez és lakáskultúrához illően újraalkotni. A rögtönzött tervek közül Tolnai Eszter rajzai sikerültek a legjobban, minek köszönhetően kezdetét vette a vásárhelyi hímzés modernizálása. Mindeközben a Népi Iparművészeti Tanács vezetősége is felfigyelt a tehetségre, akit 1956-ban népi iparművész címmel tüntettek ki. Eszter azonban időközben férjhez ment és gyerekeket szült, ezért 59-ig otthonról dolgozott. Később a szövetkezet népművészeti részlegének vezetője lett; attól a perctől kezdve már nemcsak tervezett és rajzolt, hanem papírsablonok készítésével és felújításával, a minták vászonra való előnyomásával, a fonalak kiadásával foglalkozott, illetve a kész munkákat is ő szedte össze azoktól, akik bedolgoztak a szövetkezetbe.
Mindent, amit a hímzés folyamatáról tudni kell
A hímzés folyamata több részre bontható, ezek közül mindegyiknek megvan a maga kis technikája. Az első lépés a sablonkészítés. Ilyenkor a pauszpapírra megrajzolt mintákat kiszurkálják tűvel. Ezt aztán felhasználják az előnyomáshoz, vagyis ráteszik az adott vászonra vagy anyagra, amit ki szeretnének hímezni, és egy speciális festékkel, valamint egy pamacs segítségével átviszik a mintát az anyagra – ezt drukkolásnak nevezik. Mindez egy papírmintával kerül a hímzőhöz, aki ez alapján hímezi ki az anyagot. A papírmintán számok helyettesítik a fonalak színét.
A vásárhelyei hímzés esetében a technika és az anyaghasználat mellett a színek is különlegesek. A régi vásárhelyi hímzések alapját a kenderből szőtt házivászon alkotta, amelyet a magyar racka juh gyapjából font és növényi festékkel színezett fonallal varrtak ki. Az alkotók a mályvarózsaszín, a barna és a kék árnyalatait kombinálják, olykor-olykor pedig a zöld szín is helyet kap a műveken. Ezt azonban csak bizonyos minták hímzésénél vetik be. Árnyalt színek jellemezték, ugyanis a hímzőfonalat ugyanabba a festékoldatba mártották, hol egyszer, hol többször, attól függően, hogy világosabb, vagy sötétebb árnyalatot akartak elérni. Sárosi Mihályné Tolnai Eszter alapszíne a nyers színű, úgynevezett kress vászon volt, amelyet az 1970-es évektől felváltott az ugyancsak pamut és len keverékéből készült nyers színű hímzővászon, amelyen azóta is minden színállás jól érvényesül.
Elismerésre méltó munka
Eszter tudását, precizitását és odaadó munkáját a hatvanas évek elején azzal jutalmazták, hogy a Népművészet Mesterévé választották. Ez a legmagasabb cím, amit egy népművészettel foglalkozó alkotó megkaphat. Nem is csoda, hogy megkapta, hiszen ő volt az a személy, aki a vásárhelyi hímzés varázslatos világát újragondolta és a hagyományok mentén haladva lényegesen átformálta – és neki köszönhető, hogy mindez azóta is meghatározza a Dél-Alföldön élő, kézműves tevékenységet folytatók világát.
Eszter munkái vitathatatlanul jó példái annak, hogy a másoláson túllépve miként lehet a hagyományos népi hímzésből a lényeg megtartásával valami újat életre hívni.
Eszter folyamatosan fejlesztette önmagát azért, hogy a helyi hímzés hírnevét öregbítse.
Később a hódmezővásárhelyi hímzés meghódította a világot: kezdetét vette az értékesítés és az oktatás. 1970-re megnőtt a kereslet a vásárhelyi hímzés iránt, határon innen s túl egyaránt. Ebben az időben a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet virágkorát élte, a mintát varró asszonyok száma kiemelkedően magas volt, nagyjából 250 fő. A szövetkezet ekkor még a Népművészeti Vállalat üzletein keresztül értékesített, ám az egyre nagyobb exportrendelések miatt idővel maga is létre kellett, hogy hozzon egy részleget, amely erre fókuszált. Ezt természetesen Sárosi Mihályné Tolnai Eszter irányította.
Nevéhez és szerény egyéniségéhez nemcsak a vásárhelyi hímzés magas szintű feldolgozása fűződik, hanem a népi iparművészet sokszínűbbé tétele is. Tevékenysége még ma is egyedülálló. Talán azért, mert sosem törekedett a műtárgyszerű másolásra, sőt valamikori elődeihez hasonlóan az azonos mustrát könnyedén írta újjá. Szerencsés kézzel nyúlt az emlékanyaghoz, közben pedig megtartotta a szerkesztési elvet, de egy-egy darabon az alapszínek számát háromra vagy kettőre csökkentette még a nagyobb motívumokon belül is, így az egyre halványuló öltéscsíkok szerepét is gazdagította. Az összekötő elemet rendszerint az alapanyag, azaz a nyers színű hímzővászon szolgáltatta.
A vásárhelyi hímzés újjáélesztője 1982-ben nyugdíjas lett, ám ennek ellenére 1989-ig tovább dolgozott a szövetkezetben, amely 5 évvel később megszűnt.
Ma is élő hagyomány
Rapcsák Andrásnak és Almási Istvánnak, Hódmezővásárhely néhai polgármestereinek köszönhetően kapott a hímzés ismét szerepet a városban. A városvezetők szívügyüknek tekintették a népművészetet, azon belül is a hímzés hagyományának ápolását. A Háziipari Szövetkezet megszűnését követően a 90-es évek közepén létrejött egy hímzőműhely, aminek aztán 2015-ig több, általában önkormányzati intézmény is otthont adott. Azóta ez a tevékenység a Hódfó Hódmezővásárhelyi Foglalkoztató Közhasznú Nonprofit Kft. egy állandó részlegeként működik, ahol jelenleg is több mint egy tucat munkavállaló dolgozik azon, hogy a vásárhelyi hímzés megőrizze hírnevét.
Amellett, hogy a Kft. munkatársai három népművészeti boltot, piacokat és vásárokat látnak el termékekkel, a helyi, a makói és kisteleki oktatási intézmények ballagó diákjainak tarisznyáit is több éve minden tavasszal ők készítik. Emellett folyamatosan igyekeznek igazodni a kor igényeihez, egyedi megrendeléseken is dolgoznak. Ilyenek a húsvéti és karácsonyi díszek, ékszerek, kulcstartók, táskák, hátizsákok, na meg persze a párnák, az asztalterítők, az alátétek és a futók is... Mert ma már tudjuk: egy szép minta nem csak a párna sarkán lehet nagyon szép.
Felhasznált irodalom: ITT és ITT
Nyitókép: Gémes Sándor
