„Valami új, valami régi és valami kék.” Sokat zuhantam, hogy földet érjek, és azzá váljak, aki lenni szeretnék

Harmincadik születésnapomra készülődtem. Előző nap eldöntöttem, hogy szabadnapra megyek és ünnepelni fogok. De valamiért mégis be kellett mennem az irodába. Felkaptam a kistáskám, a dossziém és a télikabátom. Csak jövök-megyek, gondoltam. A fejemben már máshol jártam. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd tizenhárom lépcsőfokot zuhantam az ónos köveken. Szó szerint kicsúszott a talaj a lábam alól. Ahogy ott feküdtem, a legalsó lépcsőfok jéghideg, nyirkos felszínén, az első gondolatom az volt, hogy fel kell hívnom a munkahelyem, hogy nem fogok tudni bemenni. Majd eszembe jutott a nővérem, és a pillanat, amire nem emlékezhetek, de amiről sokat hallottam. A pillanat, ami szintén egy zuhanással kezdődött. Egyéves lehettem, amikor anyu egy kis időre rábízott a nővéremre, aki egy pillanatra elfordult, és én hiphop, máris a kiságyból a földre estem. Ekkor a nővérem megígérte magának: „ha most nem lesz semmi baja a húgomnak, egész életemben vigyázni fogok rá.”

Sokáig hittük, hogy „csak” zúzódásom van. Majd elkezdett zsibbadni a lábam. A zsibbadás fekete, szoros hurokként ölelt körül – összeszorította bennem a lelket. Akkor már tudtam, hogy baj van. A hirtelen rám törő, vészjósló gondolatoknak igyekeztem megálljt parancsolni. A diagnózis: „Eltörött a gerince, de nem mozdult el.”

Azonnali ágynyugalomra ítéltek, majd két hét után, saját felelősségemre távoztam a kórházból. Próbáltam humorral elütni a félelmet, kérdeztem az orvostól: „Doktor úr, és mikor hordtatok majd újra magassarkút?” „Örüljön, ha tud majd újra járni.” Dolgozni akartam. Elterelni a figyelmem. Jogászként a jogszabályokba temetkeztem. Számomra nincs annál félelmetesebb, ha az ember haszontalannak érzi magát.

 

Hámot kaptam, mint egykor Frida Kahlo. Hat hónapig. A műanyag és vasból készült fűző, biztosan tartott, stabilan, szigorú keretek között – ebben feküdtem, sőt benne csináltam a mindent és a semmit. Nyomott. Néha szorított is. Kemény és durva volt.

Meglátszott a nyoma az oldalamon, a bordáimnál…

Néha viszketett is alatta a bőröm. Olyan voltam, mint Frida, a nő, aki azt mondta: „Minek nekem láb, ha a szárnyaimmal repülni tudok?” Ha az ember szembesül az idővel – nem tud menekülni, halasztani, elbújni – elkezd gondolkozni, agyalni. Azon morfondíroztam, hogy mit is szeretnék én az élettől és, hogy vajon az élet mit szeretne tőlem? Harmincéves jogász voltam, harmincéves szemüveges, barna hajú, okos, felelősségtudó nő, egy Zala megyei kisvárosból. Aki néhány évvel ezelőtt elveszítette az édesanyját, vele együtt a legjobb barátját. Megrendítő gyorsasággal sietett utána édesapám is. Én nehezen tudtam nélküle élni, apukám pedig egyszerűen nem tudott. Talán meg is értem. Ő volt számunkra a minden.

Emlékszem, mindig magassarkút viselt. Igazi dívaként öltözött. Képzelj el egy nőt, egy háromszáz lelkes kis faluban, földúton, pörgős szoknyában, horgolt csipke kesztyűben, közel húsz centi magas körömcipőben… Nagyvilági nő volt egy apró faluban. Áradt belőle a kedvesség, az alázat, az egyenlőség – és imádta a szép dolgokat, akárcsak én. Azt tapasztaltam, hogy vele bárhová is mentünk, rá mindig emlékeztek. Felnéztem rá.

Én voltam a legkisebb gyereke. Van egy bátyám, egy nővérem és huszonhárom unokatestvérem. A nagycsalád, azt hiszem, természetes módon hozta magával a nagy esküvőket. Amiket én mindig élveztem. Anyuval is többször elmeséltettem a saját esküvőjét, így tudom, hogy anyu kölcsönkapott ruhában volt. Egyetlen dolog maradt meg számára az esküvőjéről: a csipke kesztyűje. Féltve őrizte, és most én is tovább őrzöm. Egész kicsi voltam még, mikor először voltam koszorúslány, habos rózsaszínben. Szerettem. (mosolyog)

 

Miután anya után ment apu is, látástól vakulásig dolgoztam. Akárcsak a balesetem következtében, az ágynak ítélve. Az egyik éjjel bakancslistát írtam. Hogy mi volt az indíttatás? Az, hogy mégis mire várok? Elvégre mennyin is múlt az életem? Tudtam magamról, hogy sosem voltam bátor, se kísérletező. Nem szerettem kockáztatni. Úgy álltam a dolgokhoz, hogy rendben, majd egyszer megcsinálom, majd egyszer elkezdem, majd egyszer megtanulom. Bár a tanulással sosem volt gondom. Szerettem egyre és egyre többet tudni. Inkább az elkezdéssel voltak az elakadásaim.

De rájöttem, hogy felelősséggel tartozom önmagammal szemben: élj jól!

Felelősséggel tartozom az idő iránt, amit kaptam: használd ki! Töltsd meg!

A listán kisebb-nagyobb vágyak egyaránt helyet kaptak. Mindaz, amire valaha is vágytam: szeretnék szőke lenni – sose mertem kipróbálni. Szeretnék egy kutyát, szeretném látni Párizst, szeretnék divattal is foglalkozni, szeretnék igazán szerelmes lenni…

Az életembe is. Nem tettem ígéreteket, sem másnak, sem magamnak. De végtelenül haragudtam volna magamra, ha a felépülésem után visszalépek a megszokott, kényelmes életembe. Beiratkoztam hát egy stylist iskolába, ahol divattervezésről is tanultunk. Majd milyen sorsszerű… Katának, az egyik legjobb barátnőmnek, megkérték a kezét, és én ajándékba rajzoltam neki egy ruhatervet. „Csináljuk meg!” – kérte.

Heteken keresztül válogattuk az anyagokat, a csipkéket, három hónap múlva pedig elkészült a ruha. Életre szóló élmény volt. Ha Kata olvassa, remélem tudja, szárnyakat adott. Vele indultam el ezen az új, vágyott úton, az ő esküvői ruhája volt az első, az első jkaposistyle. (mosolyog) 

 

Azóta sok menyasszonnyal dolgoztam együtt. Egy újságíró egyszer megkérdezte, hogy nem rossz-e úgy esküvői ruhákat tervezni, hogy én még nem vagyok házas. Nem. Tele vagyok hittel. A történetek, amikkel találkozom, amiket megismerhetek, erőt adnak és reményt, hogy létezik szerelem, hogy mennyire tudunk szeretni, hogy mekkora őrültség, elszántság és szeretet kell ahhoz, hogy egy életre igent mondjunk annak, annak az egyetlennek… Mikor a menyasszonyt felöltöztetjük, és együtt van a három generáció – anya, lánya, nagymama – ott annyi érzelem van, hogy nem lehet csak állni, és nézni őket könnyek nélkül. Vagy amikor bejön az örömapa és meglátja a lányát felnőtt nőként, talpig hófehérben, és a felnőtt férfi hirtelen elcsuklik és takargatja a könnyes szemét – nincsenek rá szavak.

 Fotó: Bohus Márton

Két évvel ezelőtt, Rómában, egy múzeumkert padján ültem, és arra gondoltam, hogy vajon anya most büszke lenne-e rám? Elsírtam magam, mert azt éreztem, hogy igen. Van egy esküvői hagyomány, amire, mondhatnám, hogy a márkám alapja is épül: „Valami új, valami régi és valami kék.”  Akárcsak az életem – mert már bátran vágok bele valami újba, örökké ragaszkodva a valami régihez, a gyökereimhez és a kékhez, ami jelentse most Frida szavait: „A szenvedély a híd, amely eljuttat a fájdalomtól a változásig.”

A történetet Kaposi Judit jogász, stylist, divattervező emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.