Több mint kalács

Fonott (azon belül is hármas, négyes, hatosfonással készült), kerek, somodi, tejszínes, csokis, csokis-mogyorós, esetleg sós? Ezerféle kalácsot ismerünk, és talán csak a fantáziánk szab határt annak, hányféle kelt tésztát kreálunk és pakolunk tele minden jóval annak érdekében, hogy igazán szép legyen az ünnep. És hogy mindeközben hogy vagyunk? Jól, vagy éppen rosszul. Ha nagyon disztingváltan közelítünk érzéseink felé, azt mondjuk: so-so. Így már legalább két érzelmet felismerünk megengedünk magunknak. De kevéske ez, pláne azon az ünnepen, ami szó szerint minden szélsőséget magába foglal: Jézus virágvasárnapi dicső fogadtatása után hamar a poklok poklát járta be, hogy aztán visszatérésével a legnagyobb örömöt, a feltámadást élje meg és adja mindenkinek.

A Biblia részletesen leírja, mivel telt Jézus utolsó hete a megfeszítés előtt.

Egy héttel a halálát megelőzően – pénteken – feltámasztotta egy napok óta halott barátját, Lázárt. Másnap feltételezhetjük, megtartotta a hagyományos szombati pihenőnapot, bár erről nem beszél a Szentírás. Vasárnap bevonult Jeruzsálembe, és a nép ünnepelte, hiszen nemrégen visszaadta egy halott ember életét! A tömeg pálmaágakat terített Jézus elé az úton, ezért nevezzük ezt a napot máig Virágvasárnapnak – több nyelven egyébként pálmavasárnapnak hívják.

Hétfőn Jézus megtisztította a templomot, kiűzte onnan azokat, akik ott kereskedtek. Ugyanaznap a szavával kiszárított egy fügefát. Kedden a főpapokkal, írástudókkal, vénekkel került szóváltásba, a kor vallási vezetői igyekeztek pellengérre állítani, de kifogott rajtuk Jézus válasza. Aznap a Mester tanított is, máig híres példázatokat mondott. A szerdájukról megintcsak nem ír a Biblia, csütörtökről viszont annál többet. Azon a napon van a páskavacsora, amely emlékezteti a zsidó híveket, hogy egykor a bárány vérével jelölte meg magát Isten népe azért, hogy a tizedik csapás elkerülje őket, és kivonulhassanak Egyiptomból, ahol rabszolgaként éltek. Jézus utolsó vacsorája is egy páskavacsora volt, de Ő új jelentést adott aznap az ünnepnek. Bejelentette, hogy Ő az igazi áldozati bárány, az Ő vérének kiontásával egyszeri, de tökéletes áldozatként eleget tesz minden bűnért – ezért nem mutatnak be állatáldozatokat a keresztyének. Ezen az estén szerezte Krisztus az Úrvacsorát, amely azóta is meghatározza a gyülekezetek életét. Az utolsó vacsorán Jézus megmosta a tanítványok lábát, de felfedte azt is, hogy a Tizenkettő közül árulja el őt valaki, és megmutatta, ki lesz az. Még aznap elfogták vádlói.

Az Utolsó vacsora Rófusz Ferenc filmjén

Pénteken kora reggeltől kihallgatásokra hurcolták, elítélték, megkínozták, megfeszítették, eltemették. Szombaton – shabbatkor – a sírban nyugszik teste. Vasárnap reggelre viszont üres a sír, angyalok közlik a feltámadás hírét a gyászoló asszonyoknak.

Ugyanezt az eseménysort érdemes megvizsgálni az érzelmek oldaláról is, elképzelve, milyen lehetett a résztvevők egyikeként végigélni ezt a hetet.

Kezdünk egy barát halálának fájdalmával, és visszatérésének (felfoghatatlan) örömével. Másnap pihenünk, talán meg is nyugszunk, olyan, mintha az élet normál kerékvágásban menne tovább. Aztán ünneplünk, elhisszük, hogy van itt egy ember, aki minden szabályt átír, valójában nem is ember, hanem Isten. Utána ugyanő az orrunkra koppint: dühödten, ellentmondást nem tűrően parancsolja ki a sáfárkodó árusokat a templomból. Határokat jelöl ki, és elvárja, hogy az emberek azokat megtartsák. Aztán a fügefánál megmutatja, az Ő szava nemcsak életet ad, de életet is vehet el, és bár ez a történet ezer más értelmezést is megenged, rámutat arra: félelmetes hatalom van Isten kezében, olyan, amilyen nálunk sosem lesz.

Ez persze nyugodalmat is adhat: úgy történnek a dolgok, ahogy Ő akarja. Tanít aztán Jézus, ami bizakodásra hív minket, mert megmutatja, Ő törődik velünk, azt szeretné, ismerjük. Nagycsütörtökön aztán bekeményít az érzelmi hullámvasút. Jézus várja az utolsó vacsorát, hogy együtt legyen szeretett tanítványaival, és erőt nyerjen az előtte álló feladatokhoz. Megmossa a tanítványok lábát, ez a gesztus egyszerre szívet melengető és elfogadhatatlan is: az Isten alázkodik meg emberek előtt. Az est folyamán megosztja azt is, hogy éppen ebből a nagyon szeretett közegből árulja el valaki – és Ő még ezzel is megbékél. Elfogják, kínokat él át. Aztán alászáll a pokolra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és legyőzi a halált. Visszatér, és azt mondja, ettől kezdve mindenkinek érvényes jegye van Istenhez, Ő maga váltotta meg azt számunkra. Eljutunk a világ legnagyobb örömhíréhez, éppen csak három nappal az árulás, a poklok után.

2023-ban persze távolinak tűnik mindez.

Ha hiszünk benne, akkor is kétezer évre van tőlünk. És nem is könnyű elfogadni, befogadni: nehezen fér a fejünkbe, hogy Jézus feltámaszt mást, aztán maga is feltámad. Nem túl hihető: az Isten meghal, aztán meg életre kel – mégis milliárdok hittek már és hisznek ma is abban, hogy ez így igaz. Ők nem a logika törvényeire alapozzák a meggyőződésüket, hanem annál valami mélyebben nyugvó tapasztalásra. Felfoghatatlan, megérthetetlen tartományokban játszódik húsvét történetnek egy jórésze, még az végkifejlethez vezető út, a nagyhét magasságai és mélységei is távoliak számunkra, nemhogy a csúcspontok.

Mindennapi világunkban – pszichológiai felismerések ide, önismereti törekvések oda – még a saját érzelmeink skáláján is csak szűk tartományban pendítgetjük a húrokat. Azt is nehezen tudjuk olykor megmondani, hogy vagyunk. Érthető ez, hiszen a feladatlistánk legtöbbször nem a tudatos jelenlétet, a lelki világunkkal való összhangot igényli, hanem a haladást, a pörgést. Nem a folyamatok közben megélt érzetekre, hanem az eredményekre koncentrálunk, legalábbis erre treníroz minket az eredményesség köré berendezett élet. Talán még a húsvétban is.

Mintha az ünnepet automatavezérléssel, robotpilótával a fejünkben vinnénk végig.

Menüt tervezünk, egyeztetünk a rokonsággal, aztán bevásárolunk, hogy jól tartsuk őket, de ugyanezt csináljuk akkor is, ha mi megyünk vendégségbe: csak ne érkezzünk üres kézzel! Aztán, ha beszélgetni jut időnk, nem azt kérdezzük, „hogy vagy”, hanem azt, „mikor érsz ide?”. A praktikumba, a gyakorlatba kapaszkodunk, az érzelmeknek lehet, nem is adunk helyet. Holott az ünnep lényege éppen az lenne, hogy kiszakadjuk a rutinból – nem az, hogy beleszakadjunk az ünnepi rutinba.

Előttünk a húsvét. Van néhány napunk, hogy rendezzük sorainkat saját magunkkal. Lehet időnk, hogy érezzünk bármit, akármit, mindent. Lehet arra esélyt adni, hogy utolérjen bennünket a lelkünk.

Nyitókép: Fortepan / Bencze László
 (1976)