„Máig nem tudom megmagyarázni” – Interjúnk Perczel Annával

A kommunizmus sokféle módon szedte áldozatait, közülük is az egyik legördögibb volt a koncepciós perekbe vont „saját fiak” elpusztításának módszere. Az utóbbi időszakban feltárt esetek egyik legdrámaibb története volt az 1949 júliusában a Rajk-ügy kapcsán megvádolt, majd letartóztatott, s 1949 augusztusában a börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt, elkötelezett kommunista Angyal György filmes szakemberé. 

1934-1945 között emigránsként Franciaországban élt, ahol filmes munkáján mellett belépett a Francia Kommunista Pártba, a háború idején pedig részt vett az ellenállásban is. Családjával 1946-ban érkezett vissza Magyarországra, ahol az MKP filmvállalata, a MAFIRT ügyvezető igazgatója, majd vezérigazgatója lett. Hogy miért vonták be a Rajk-perbe, nem tudni; a dolgok és a szovjet érdekek akkori logikája szerint valószínűleg nyugatos múltja miatt, mint aki alkalmas volt arra, hogy korábbi kapcsolatai okán kémkedéssel lehessen megvádolni. Ez a vád végül nem állt meg; izgatás és szabotázs miatt indult meg a nyomozás ellene. 

Angyal sorsáról családja – felesége és két kisgyermeke – semmit nem tudott. Felesége hathatós levelezésére 1955-ben nyitották meg újra az aktáját; az asszony csak 1953-ban értesült férje állítólagos, 1949 augusztusi öngyilkosságáról. Nem kizárható, hogy Angyalt agyonverték, illetve a háború előtt szerzett súlyos betegsége miatt nem bírta ki a vallatásokat. A vizsgálatot 1955. február 11-én azzal zárták le, hogy a tanúvallomások és bizonyítékok megvizsgálása után rehabilitálását nem javasolják. Angyal történetét A 26-os számú holttest című film dolgozta fel, melyet oldalunkon közzé is tettünk.

Angyal története nem egyedülálló. Perczel Anna kislány volt, mikor édesapját hasonló, tragikus ügybe rántották. Vele emlékeztünk vissza erre az időre.

***

A szülei, akárcsak Angyal György és a felesége, francia emigrációban éltek. Mindketten részt vettek az ellenállásban is. 1949 júliusában Angyal Györgyön kívül másokat is letartóztattak. Többek között az ön édesapját, Perczel Károly későbbi Széchenyi-díjas építészt is. Mit mondott Önnek az édesanyja édesapja hirtelen eltűnéséről?

Nekem senki nem mondott semmit csak azt, hogy apukámnak hirtelen el kellett menni, Lengyelországban dolgozik. Nemhogy anyukám nem árulta el, hogy mi van az apukámmal, de az osztálytársaim sem. Pedig biztos vagyok benne, hogy a környezetemben volt, aki tudta, hogy börtönben van. Például (Angyal) Balázs tudott róla, hogy az édesapja börtönben van, de nem árulta el, hogy az enyém is. Nagyon különös, hogy nem beszélt róla. Vagy nem vettem észre, mert bizonyos értelemben nagyon naiv gyerek voltam. Kérdezni nem kérdeztem, észrevenni semmit nem vettem észre. Majdnem életük végéig számon kértem a szüleimen azt, hogy nem mondták el az igazságot.

Hova járt általános iskolába?

A Városligeti fasorba (az egykori Károlyi palota épületébe), a mai István gimnáziumba jártam, ami akkor a Maxim Gorkij magyar-orosz iskola volt. Nem értem, hogy tehették meg, hogy engem oda írattak... Persze amikor beírattak, apukám még szabad ember volt. Nagyon sok olyan ember gyereke járt oda, akiket közvetlen felelősség terhel azért, hogy édesapám és a többiek börtönbe kerültek. Minderről persze csak utólag, sokkal később értesültem.

Tulajdonképpen minden gyereket kizártak az iskolából, akinek börtönbe került az apja, vagy kivégezték; például Szőnyi Tibor fiát is, aki az osztályunkba járt. Azután a Balázst is. Ádám akkor még nem járt iskolába. Anyukám bement könyörögni az igazgatónőnek, hogy engem ne zárjanak ki, mert nem tudja ezt elmondani nekem. Ő édesanyámat megnyugtatta azzal, hogy engem nem zárnak ki, és tartotta a szavát, maradhattam. Utólag azt mondom, ez rémes volt nekem. Az osztályban volt még egyvalaki, akinek az édesapja börtönben volt, mégsem zárták ki, vele végig együtt jártuk az általános iskolát: Sztevanovity Zorán. Az ő édesapja a Tito-ellenessége miatt menekült Magyarországra, itt meg épp azzal vádolták, ami ellen a hazájában harcolt. Abszurd volt. Zorán édesanyja, aki még magyarul sem tudott, megmondta a fiainak, akárcsak Angyal Balázsnak az édesanyja, hogy mi történt az apjukkal. Nagyon érdekes volt az az osztálytalálkozó, amikor hosszan beszélgettünk Zoránnal, talán a rendszerváltás után lehetett, és elmesélte, hogy ők milyen boldogok voltak, amikor az édesapjuk hazajött, mert tudták, hol volt. Én meg máig nem tudom megmagyarázni azt az állapotot... attól kezdve alig-alig tudtam elfogadni bármit is a szüleimtől. Számomra a visszatérése nem egy örömteli érzés volt, hanem valami egész más.

A Rajk-perbe rántották be mindkettőjüket. Míg Angyal Györgyöt izgatással és szabotázzsal vádolták, édesapját kémkedés miatt tartóztatták le. A börtönben mindkét férfit verték, kínozták. Mit gondol ebből az időtávlatból? Sejtettek bármit arról, mibe keveredtek és miért? Eligazodtak valaha is a Rajk-ügyben?

Mai fejjel naivitásnak érzem, hogy nem sejtették. A szüleim Párizsban éltek a háború végéig, ’45-ig, és ott sok minden megjelent a szovjet perekről. André Gide-től kezdve sokan rokonszenveztek a kommunizmussal és a Szovjetunióval, és utána jött a kiábrándulás, ugyanis odautaztak és valami egész mást tapasztaltak, mint amit vártak, és ezt meg is írták. Tehát a szüleim, ha akartak volna, tudomást szerezhettek volna a Szovjetunióból hazánkba begyűrűző, hamis bizonyítékokra épülő, előre megkonstruált kirakatperek létezéséről, de ők, mint kommunisták, ezt nyilván el sem fogadták volna, ha elolvassák. Édesapámnak fogalma sem volt arról hosszú ideig, kik csinálják ezt, miért történik ez vele. Benne erősebb volt az a meggyőződés, hogy kommunista, mint az, hogy mi történt vele. Ő ezt a „sötét fejezetet” később nem a kommunizmus hibájának vélte, nem gondolta, hogy ennek egy kommunista rendszerben feltétlenül így kellene lennie. Élete végéig azt mondta, hogy ő kommunista. Mégis, milyen abszurd lehetett számára, amikor – már az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjeként többek között ellenezte és meg is akadályozta a Rákóczi úti Rókus templom lebontását, és ezért megvádolták, klerikálisnak nevezték. Pedig ő egészen más típusú ember volt, de azt tudta biztosan, hogy ez a kis templom érték.

Hogy történhetett meg az, hogy míg Angyal György a letartóztatását követő néhány napon belül – máig ismeretlen körülmények között – életét vesztette, az ön édesapja mindösszesen öt évet kapott? Egyáltalán a két elítéltnek volt alkalma találkozni a börtönben?

Édesapám nem öt évet kapott, először 25 évre ítélték, majd életfogytiglanra. 1954-ben, Sztálin halálával engedték szabadon, több másik politikai fogollyal együtt. Így öt évet töltött börtönben, egy furcsa megbízatásnak köszönhette, hogy az ötéves fogva tartás utolsó éveiben könnyebb dolga volt. Az történt, hogy mint építészt megkereste a váci börtönigazgató azzal, hogy kontrollálja a Sztálin-híd megerősítésének a terveit. És ő, aki soha nem foglalkozott hidakkal, hiszen építész volt, boldogan elvállalta. Mondta, hogy könyvekre van szüksége, meg egy statikusra. És akkor ők ketten a cellatársával, Pikler Ferenccel együtt, aki, azt hiszem, elektromérnök volt, megkapták ezt a megbízást. De ezt megelőzően még egy női fogházat is kellett tervezni a budapesti Gyűjtőfogház területén. A különös kegyelmi állapotnak köszönhetően szabadon kijárhattak; egészen más életük lett hirtelen, mint a többi fogvatartottnak, és aztán – már a váci börtönben – a „referenciamunka” ismeretében, fölkérték őket a híd ellenőrzésére. Végül mindenféle egyéb megbízást is kaptak és

kialakult egy Mérnökiroda a börtönön belül (és mellett), illetve létrejött egy Fordítóiroda is.

Akik bekerültek a ebbe a két irodába, megkülönböztetett bánásmódban részesültek. Például a közös  irodán szabadon beszélhettek egymással és olyan könyveket olvashattak, amelyeknek nem volt szabad megjelennie, de ott fordították le. Különleges emberekkel voltak körülvéve, nemcsak mérnökökkel, építészekkel, hanem irodalmárokkal is.

Tud arról, milyen életük lehetett a börtönben?

Nagyon érdekes, sőt, apukám egyik visszaemlékezésében azt olvasni, hogy kifejezetten „szórakoztató” életük volt. Persze ezt megelőzően neki is szörnyű kínzásokat kellett elszenvedni, amikor azt követelték tőle, ismerjék el, hogy kém és hazaáruló. Az édesapámat hazaárulásért és kémkedésért eredetileg 25 évre ítélték. Nem volt nyílt tárgyalás, olyan sem, mint a Rajk-perben, ez egy alper volt, és amikor megtudta a vádpontokat, akkor nevetőgörcsöt kapott, ami átragadt Pikler Ferencre is, és vagy ezért, vagy másért, nem tudni, de végül életfogytiglant kapott. És erről fogalma sem volt, csak akkor tudta meg, amikor a börtönigazgatóhoz az elítélése miatt felülvizsgálatért folyamodott. De édesapám nagyon optimista ember volt; nem azon rágódott, hogy ki mit tett ellene, hanem valószínűleg annyira szerette az életet, hogy még a börtönben se omlott össze. Angyal Györggyel nem találkozhattak, hiszen kezdetben minden fogoly magánzárkában volt, és ő – mint az iratokból utólag kiderült – néhány nap múlva meg is halt.

Az édesanyja, gondolom, sokként élte meg édesapja letartóztatását. Érzékelte, 6-7 éves kislányként, hogy megváltozott körülöttük a világ?

Gyerekfejjel akkor én még nem vettem észre, csak utólag tudtam meg, hogy például a barátok egy része átment az utca másik oldalára, amikor meglátott minket. Nagyon sokan tartózkodtak attól, hogy megismerjenek, holott jól ismertek. Szerencsére voltak kivételek, Angyal Balázsékkal együtt ünnepeltük a karácsonyt, a születésnapokat; együtt kirándultunk, együtt eveztünk a Dunán.

A férfiak bebörtönzése után megőrződött a két asszony barátsága? Támogatták egymást a bajban?

Már az emigráció éveiben nagyon jóban voltak, aztán Magyarországon is. Közel is laktunk egymáshoz, úgyhogy Panni a későbbiekben szinte naponta járt át anyukámhoz. Akkoriban nagyon szorosan együtt éltek azok az emberek, akiknek a férje börtönben volt – olyan is volt, ahol a feleség is egyébként, és ott a gyerekek árvaházba, nevelőotthonokba kerültek –, de akikkel mi állandóan találkoztunk, többnyire olyanok voltak, akik Párizsból ismerték egymást és a férfiak voltak börtönben.

Milyen kép él önben több évtized elteltével az Angyal-fiúk édesanyjáról?

Nagyon visszafogott, szigorú, az érzelmeit nem kimutató asszony volt; iszonyú rendes, elképesztően megbízható. Soha nem kért senkitől semmit. Nála büszkébb nőt keveset találni! Neki azt hiszem nem volt igazi, tanult szakmája, de végül a Kéziszövők Szövetkezetének elnöke volt több mint 10 évig. A gyerekkoromban, emlékszem, megajándékoztuk egymást karácsonykor. Én mindig olyan ajándékot kaptam tőle, amit mind saját maga készített.

És az ön édesanyja miből tartotta el a családot öt éven át, amíg az édesapja börtönben volt? Hogyan birkózott meg az extra terheléssel?

Ez egy nagyon nehéz időszak volt, mert amikor édesapámat elvitték, akkor

beköltöztettek egy családot a lakásunkba. Talán ÁVH-sok voltak, fogalmam sincs.

A miénk egy nagyon szép, háromszoba-hallos nagypolgári lakás volt, a Fürst Sándor (ma Hollán Ernő) utca és a Balzac utca sarkán. Az anyukám majdnem az őrület határán volt. A nagyszüleim, akik szintén a közelben, Fürst Sándor utcában laktak, odaadták a lakásukat ennek a családnak, és így onnantól kezdve együtt éltünk. Anyukámnak volt szakmája, az angyalföldi textilgyárban dolgozott, tervezőként. És mivel a nagymama és a nagypapa nem dolgozott, az apai nagyanyám, aki külön lakott, ő pedig egy egészen minimális nyugdíjat kapott a bankigazgató férje után, anyukám keresete volt az egyetlen bevétel. Szerényen éltünk, de akkor körülöttünk mindenki szerényen élt.

Magyarországon a fiatal zsidó / kommunista értelmiséget kizárták a közoktatásból. A szüleinek mégis sikerült diplomát szereznie.

Akárcsak édesapám – ekkor már együtt éltek –, ő is Brünnben (Brno) végezte a tanulmányait. Közelebb vagy olcsóbb volt ott tanulni, mint Prágában vagy Bécsben. Pedig édesapámat – a numerus clausus ellenére – felvették a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára. Épp beleesett a százalékba. Nagyon sok fiatal hagyta el akkor az országot, merthogy Csehszlovákia akkor szabad köztársaság volt. Édesanyám végül ott textiltechnikumot végzett. Orvos szeretett volna lenni, de a szüleinek erre nem volt pénze. Édesapám bankárcsaládból származott, neki fedezték a tanulmányait. Sőt, amikor otthagyta Brünnt, mert úgy érezte, nem elég erős és színvonalas a képzés, a családja támogatásának köszönhetően megtehette, hogy átmegy Zürichbe a legjobb egyetemre. Amikor lediplomázott, akkor továbbmentek. Nem utolsósorban azért, mert a svájciak sem nézték jó szemmel a kommunistákat. A mozgalom ugyan nem volt betiltva, de azt mondták édesapámnak, hogy csak addig maradhat, amíg elvégzi az egyetemet, utána mennie kell. Párizs mellett döntöttek.

És ott csatlakozott a francia ellenálláshoz...

Igen, a második világháború alatti francia ellenállás leghíresebb csoportja, az örmény költő által vezetett Manouchian-csoportnak volt a tagja, de előtte francia katona volt. Pontosabban volt egy magyar csoportja az idegenlégiónak. Ott volt apukám is és a többi baloldali, kommunista érzelmű honfitársával együtt harcoltak a németek ellen. Aztán amikor a franciák – szégyenszemre – kapituláltak, akkor került vissza Párizsba és csatlakozott az ellenálláshoz.

Mikor tértek vissza a szülei Párizsból? 

Édesapám ’45-ben, amint Magyarország felszabadult, azonnal hazajött, sőt, maga a Párt küldte haza négy másik emberrel együtt. Marseille-ből gyalog jöttek, hiszen akkor még semmilyen közlekedés nem volt. A feleségek, gyerekek hazaútját már központilag szervezték; bennünket személyautókkal hoztak. Anyukám annyit mesélt erről az időről, hogy akkor még nem voltak hidak, és a folyókon darukkal emelték át a gépjárműveket. A kommunisták rohantak haza, hogy végre építhetik az országot, és hogy minden jó lesz és szép. Apukám először újjáépítésben vett részt majd a Közmunkák tanácsában. Egy nagyon széles baloldali ismeretségi körrel rendelkezett még fiatal korából, így gyorsan befogadták. A Párt tagja lett.

Ön – már érettebb fejjel – esetleg faggatta édesapját a börtönévekről, a letartóztatás okairól? Akárcsak A papa szolgálati útra ment című Emir Kusturica-filmben a vörös, szeplős, kövérkés kisfiú, Malik, aki mindent elkövet, hogy leleplezze a hazugságot. Akarta tudni, mi történt vele? Hogy hová tűnt el évekre?

Azt gondolom, hogy én egy buta gyerek voltam, a zsidó vallásban van az Pészach-kor, hogy a gyerekeknek fel kell tenni kérdéseket arról, mit is jelent ez az ünnep, és akkor ott vannak a különböző gyerekek, köztük a legbutább az, aki kérdezni se tud. Hát én egy kérdezni se tudó gyerek voltam. Tehát nem tettem fel kérdéseket. Ezért lehetett öt évig eltitkolni előlem, hogy édesapám börtönben van. Ha azt mondta anyukám, hogy „apukád Lengyelországban dolgozik”, akkor én azt maradéktalanul elhittem. Egész 17-18 éves koromig „buta” voltam. Amikor elkezdtem a középiskolai tanulmányaimat a Lórántffy Zsuzsanna Gimnáziumban (a későbbi Móricz Zsigmond Gimnázium), azonnal beléptem a KISZ-be. Elsőként. Az osztálytársaim csak negyedikben. És miután felvettek az egyetemre,

úgy döntöttem, többé már nem akarok KISZ-tag lenni, mert álságosnak éreztem.

Onnantól kezdve nagyon távol tartottam magam mindentől, semmiben nem akartam részt venni.

És az édesapja sem érezte úgy a későbbiekben, hogy eljött az ideje a beavatásnak?

Édesapám eleinte egyáltalán nem beszélt a börtönévekről, csak sokkal később. Különösen akkor, amikor 1968-ban megjelent a Tanú (L’aveu) című könyv franciául a cseh Szlanszki perről. Ezt apukám odaadta nekem, hogy olvassam el, mert vele ugyanez történt. Így végre pontosan megértettem hogyan is történt mindez. Egyébként is egy érzelmileg nagyon visszafogott ember volt az apukám. Ráadásul olyan abszurd volt az egész helyzet, nem is tudták, hogyan kellene róla beszélni. Mi csak annak örültünk, hogy ő a megpróbáltatások ellenére élve, lelkileg teljesen épen került ki a börtönből. Nem lehetett megtörni. 

***

A 26-os számú holttest című filmben az Angyal György letartóztatását, bebörtönzését követő időszakot, a megbélyegzettséggel járó hányatott mindennapokat, a puszta megélhetésért folytatott végeérhetetlen küzdelmet, a két kiskorú gyermek gondozásával, nevelésével járó nehézségeket Angyal Györgyné, Panni megrázó elbeszéléséből ismerhetjük meg.

Nyitókép: Bazánth Ivola