Ma már nem hasznos ajándékokat adunk – de az ajándékozás varázsáról nem kell lemondanunk

Szent Miklós ajándékhozó figuráját a 13. századi Hollandiából ismerjük, innen terjedt el Európa délebbi és keleti részein. Ekkortájt a karácsony megünneplése még jórészt a templomban zajlott, az oltárnál felállított betlehem (az elsőt Assisi Szent Ferenc állította az itáliai Greccio-ban 1223-ban, és ő rendelte el, hogy bőséges alamizsnát adjanak a szegényeknek ezen a napon) és a misztériumjátékok bűvöletében.

Később, a 14. században kerül át a falu terébe és az otthonokba. A 16-17. századi protestáns hagyományok, a reformáció hatására lesz ismert az ajándékhozó Jézuska, és ekkor már nem Szent Miklós napján, hanem karácsonykor érkeznek az ajándékok, sokáig igen szerény tartalommal. Több elmélet is született a karácsonyi ajándékozás eredetére vonatkozóan. Egyfelől a Napkeleti bölcsek és a pásztorok ajándékaihoz kapcsolják a hagyományt, másrészt Luther Márton személyéhez kötik, harmadrészt pedig a római Szaturnáliák ajándékozási gyakorlatára vezetik vissza.

A három király aranyat, tömjént és mirhát visz a betlehemi istállóban született Megváltónak, a pásztorok tejet és sajtot, a legkisebb közülük pedig egy élő kisbárányt. Az Isten Báránya jelkép így, a többi ajándékkal együtt a karácsonyi misztérium elemeiként tovább él a mi szokásainkban is.

Az ajándékok mindegyike szimbólum: a tisztaság és a bőség, valamint az élő áldozat jelképei

– ezeket tükrözik a karácsony körül hagyományos szokáscselekvéseink is és visszaköszönnek mai ajándékozási gyakorlatunkban egyaránt. Az adventi megtisztulás után a karácsony áldáshozó, bőségvarázsló köszöntései, valamint az ételajándékok és az állatok megszentelése (például a pásztorok vesszőhordása szokás keretében) mind-mind részben paraliturgikus gyakorlatnak is tekinthetők.

A reformációban a protestáns egyház közelebb szeretne kerülni a hívekhez, így a második magyarázat éppen ennek lehet egy példája. Eszerint Luther Márton apró ajándékokkal  – alma, dió, cukorka – szerette volna élményszerűbbé tenni a gyermekek számára a karácsonyt, ezért a jászolban fekvő kis Jézus ünnepén a kisgyermekeket is megajándékozta. 

Sokkal korábbi, azaz Jézus születése előtti időkre utal a harmadik magyarázat, mely szerint az őszi vetés megünneplésére megült Szaturnáliákon, ahol három napig is folyt a mulatság, a szolganépet is megajándékozták. A pogány szertartásokra nyilván nincs utalás a későbbi liturgikus feldolgozásokban, egy rokon vonás azonban feltűnhet: a szolgák megajándékozása és a pásztorok megajándékozása hasonló logikára utal.

Bár a római kalendáriumban az első karácsonyra utaló feljegyzést csak Kr.u. 354-ből ismerjük, nagyon valószínű, hogy a Nap ünnepét felváltó keresztény ünnep már évtizedekkel ez előtt gyakorlatban volt.

Karácsony szavunk is kétféle magyarázattal szolgál a kereszténység előtti és keresztény hagyományrétegek keveredésére:

egyrészt a latin incarnatio (megtestesülés), másrészt viszont a szláv korcun (átlép) kifejezésekre vezethető vissza: ez utóbbi a téli napforduló határjelző szerepére utal.

A mai formájában ismert ajándékozásnak közvetlen előzményét legfeljebb a 19. században találjuk, itt is kétféle irányban érdemes elindulnunk. Egyrészt a falu hagyományai, másrészt viszont a polgári városi lét szokásai mérvadóak a mai ajándékozási gyakorlat formálásában.

A paraszti kultúrában az ajándék elsősorban életfordulókhoz kötődött, és csak másodrészben jelentett ünnepi kötelezettséget. Az életfordulók ajándékai minden esetben valamilyen státusváltást jelképeztek, például, amikor a fiúkat férfisorba fogadták, fokost vagy bicskát kaptak státusszimbólumként. A lányok jegyajándékot kaptak, amely jelezte, hogy más férfitól már nem fogadhattak el semmit, hiszen foglaltak voltak.

Minden ilyen státusváltás a viselkedés megváltoztatásával járt, kötelező jelleggel: a férfiak sorába tartozni felelősségnek számított, jegyes menyasszonynak lenni ugyancsak illendő tartózkodást feltételezett. A népi kultúrában egyéni ünnepeket nem tartottak, csupán névnapot köszöntöttek, de ez rendszerint nem járt ajándékozással. 

Észre kell vennünk, hogy a paraszti kultúra ajándék-felfogása merőben praktikus elgondolásokon alapult. Az életfordulók ajándékai ugyanúgy hasznosak, mint később, a sátoros ünnepekre kapott ajándékok. A lakodalomra készülőknek terményt és élő állatokat vittek, a gyermekágyas asszonynak komatálat, hiszen nem volt szabad asszonymunkát végeznie míg a pap fel nem oldozta, és még sokáig folytathatnánk ezt a sort.

A paraszti kultúra ugyanis nem pazarolt: az ajándéknak mindig valamilyen gyakorlati funkciója volt, sosem a kellemet célozta.

A sátoros ünnepek közül Húsvétkor kaptak új rend ruhát a lányok és a legények is, ezeket először a templomba kellett felvenni. Csak később, a 20. század első felében kerül át a hangsúly a karácsonyra, és akkor is hasznos ajándékokat hoz a Jézuska vagy az angyal. Sokáig, egészen a 70-es évekig is élt a magyar falvakban az a szokás, hogy karácsonykor egy rend ruhát és új pár csizmát kaptak a családtagok, a gyermekek hasonló ruhaneműt és gyümölcsöt, szaloncukrot, játékokat. A játékok azonban inkább a tehetősebb réteg és a polgárias környezet karácsonyi „hozományai” voltak.

A városi polgárság állított először karácsonyfát a 19. században. Innen került át a szegényebb rétegek otthonaiba később, a 20. század elején. A karácsonyfa kifejezésnek egyébként egy 1554-es feljegyzésünk egészen más értelmet ad: a földesúrnak beszállított karácsonyi tüzelőt jelenthette az akkori Magyarországon. Ma már el sem tudjuk képzelni az ünnepet a díszes fenyő nélkül, amelynek díszei is külön jelentéssel bírnak.

A karácsonyfa alatt megjelenő első játékok, a labda, a falovacska, az ólomkatonák, a képeskönyvek, a kirakósok, az üveggolyók, a babaház, a  bölcső és a vasút, majd a bicikli voltak a jómódú családok gyermekeinek ünnepi örömei. Magyarországon az 1800-as évek végén indult meg a játékgyártás, kezdetben egyszerű szerkezetű fa- és bádogjátékokkal, de ezt a kort idézi a PIKO villanyvasút, később pedig a Götz babák. A rojtozott selyempapírba csomagolt édesség, a szaloncukor is kezdetben otthon készült, az első magyar receptünket Dobos C. József 1881-es szakácskönyvéből ismerjük.

Nagy utat tesz meg a szokás a városi polgári lakásokból a népi kultúra világáig, de ez a kulturális jelenségek működésének logikája: a szegényebb néprétegek mindig is másolták a felsőbb osztályokat, amiben csak lehetett. Tudunk példát mondani „lemásolt” viseletre, majd a túlzott utánzás káros hatásaira is (például az 1925-ös mezőkövesdi „ragyogó égetés”), de az ajándékozás túlkapásaira is.

Különösen, ahogy közeledünk az időben, és ahogy a populáris kultúra és a globális hatások felerősödnek, egyre inkább veszít értékéből a korábbi ajándékozási gyakorlat. Ma már nem hasznos ajándékokat vásárolunk egymásnak, hanem élményajándékokat, és ez a lehető legpozitívabb „elhajlás”, bár a fogyasztói társadalomban érzékeljük a felhalmozás terhét. A hasznos holmihoz év közben is hozzájutunk, többségünk nem nélkülöz, így főként olyasmiket adunk egymásnak, ami nem az élet praktikus működéséhez szükséges. 

A jelentés viszi tovább a hagyományt: amennyiben képesek vagyunk nem csak pillanatnyi örömet szerezni a karácsonyi ajándékozással, talán ugyanolyan hasznos lesz szeretteink számára, mint a régi időkben az új ködmön vagy csizma. A szentimentális érték és az élményszerűség ugyanúgy ünnepélyessé teszi a kivételes adományt, ahogy a múlt század derekáig még a hasznos ajándékok jelentették az igazi angyaljárást.

Nyitókép:  Fortepan.hu – id. Konok Kálmán