Erdélyi karácsony – megható jelenet a határon túlról

Ünnep

Erdélyi karácsony – megható jelenet a határon túlról

Borbás Marcsi ajánlására felkerestük Gáll Tímeát, aki egy csodálatos erdélyi karácsonyról mesélt.

Borbás Marcsi ajánlója: „Hét évvel ezelőtt jártam először madarasiként Csíkmadarason. Nagyon izgatott voltam. A férjem Légli Attilával néhány hónappal korábban utazott oda, csűrnézőbe. Azonnal hívtak telefonon, hogy nekem ezt muszáj látnom, sőt megisnernem a házigazdákat. Leventével és Timivel találkozni, összebarátkozni az elmúlt évek legnagyobb ajándéka volt. Csodálatos emberek, akik nem őrzik a hagyatékukat, hanem megélik azt”

***

– Kérek szépen inkább egy szelet diós csíkot! – szólt hozzám Petike. – A mákos egy kicsit keserű, nem nagyon szeretem!

– Nem keserű, finom az, ilyen kell legyen, Péter. Szerintem még finomabb is, mint a diós, csak egy kicsit megrepedt a teteje.

– Édesanyám, én csak az angyalkára tudok gondolni – lépett be a szobába Annuska – Azt hozta nekem, amiről álmodoztam! Kíváncsi voltam, hoz-e ajándékot, ha nem írok neki, és látod, édesanyám, meghozta! Mikor leszálltunk a szánról, még hallottuk a csilingelést, de ahogy odanéztünk, már el is repült!

– Annuska, én is láttam, de nem voltak szárnyai! Hogy repülhetett el? Nem értem! – vetette ellen Péterem.

– Biztos voltak szárnyai, csak ... összecsukta. – fejtette meg a rejtélyt Anna. – Megijedhetett! Én pont ilyennek képzeltem! Szép volt a fehér ruhája, és csak úgy lobogott az angyalhaja, ahogy lépkedett a nagy hóban! Későre járt, az ágy felé terelgettem őket.

– Mit olvasol ma, édesanyám? – kérdezték.

– Amit tegnap: a Petikéből olvasok újabb részt.

A paplant magukra húzták, és csak a szemük sarkából vetettek rám lapos pillantásokat.

– „Nemsokára ezután gazdagon megrakodva, vígan ballagtam a falu széles utczáján hazafelé. A faluban mindenütt főztek, sütöttek, aprómarhát öltek, bort fejtettek”. Itt megálltam:

– Tudjátok, mi az az aprómarha? – kérdeztem tőlük.

– Igen, édesanyám: kicsi borjú! – felelte Péterem.

– Nem, Péter, az aprómarha az a majorság!

– Na az jó, mert a kicsi borjút sajnálnám, ha leölnék.

– „Nem irigyeltem senkit sem; inkább sajnáltam őket, hogy nem lehetnek az én helyemben, aki ilyen nagy áldással megrakodva megy haza a szüleihez. Ez lesz aztán holnap az igazi karácsony napja! Mert az édesanyám ért a dologhoz, ha van, miből. Mi is öltünk disznót; ebből lehet csak finom gomboczos levest, czigánypecsenyét, kolbászt, véres - meg májashurkát készíteni! Hát még a mákos- meg a dióscsík!… Az urinépnek itt a faluban talán minden nap van ennyi jóban része, ez nekik semmi, de nekünk egyszer esik egy esztendőben karácsony, meg aztán egészséges gyomorral ülünk az asztalhoz, ezt aztán valami! És bár meggörnyedve haladtam a kedves teher alatt, mégis sokkal kevesebbet gondoltam az evésre, mint a kedves Jézuskára, és az ő szent születése napjára.

Estére, ha hazaérkezem, a Bibliából fogok fölolvasni; édesanyám, meg az Örzse karácsonyi dalokat fognak énekelni, és ha majd tíz óra lesz, felkerekedünk és elmegyünk a templomba az éjféli misére, ahol oly jól esik a harangzúgást, a gyönyörű muzsikát hallgatni, meg a számtalan égő gyertyácskákat látni. A mellékoltárokon ott lesz a jászol az ökörrel, a szamárral, meg a pásztorral, Máriával és Józseffel, a hegyen pedig ott lesz Betlehem városa, és fölötte az angyalok kara fogja énekelni: »Dicsőség a mennyben az Istennek!«”

– Elaludtatok? – kérdeztem csendesen. Nem válaszoltak. Feltápászkodtam a fotelből, a villanyt akartam eloltani. De a kapcsoló helyett a falhoz értek az ujjaim: pár centivel alább egy másik kapcsolót kerestem. Egy másik kapcsolót, amit csak csipelkedve értem el én valamikor: a házi villanyét.

Itt régen az ajtó mögött volt a kettős kapcsoló, a felső volt a „házi villany”, az alsó pedig az állami. Nagyanyám az alsó kapcsolót leukoplaszttal keresztben mindig leragasztotta. Azért fizetni kellett, s pénz nemigen volt a háznál, nagyapám inkább vámot kért az őrletőktől. Az áramfejlesztő a malom melletti fészerben volt a cirkulapad mellett. Ha forgott a malomkerék, égett a „házi villanyunk”, ment a Szabad Európa Rádió. A villanykörte ütemesen szórta a fényét, egyszer erősebben, aztán mintha ki akarna aludni, aztán újra felerősödött, s megint elszunnyadt, ahogyan a malomkerék lapátolta a vizet. Nagy hidegnek, vagy ünnepnek kellett lenni, hogy álljon a malom. Egyszer, emlékszem, olyan csípős hideg volt, hogy nagyanyám zsákba bugyulált egy kicsi malackát, behozta a konyhába, és az ágyunkba tette, mert nem maradt neki se csics, se hely az anyja mellett. És mi arra ébredtünk, ahogy vergődik a kicsi malacka fennebb és fennebb csúszva, a meleget keresve. Éjjel pedig édesapám, Imre bácsi és nagyapám csákányolták a nagy jégtömböket, hogy össze ne törjék a malomkereket. Ilyenkor nagyanyám lepiszkálta a leukoplasztot a kapcsolóról, és felgyújtotta az állami villanyt. Ez sokkal erősebb, szebb volt a házinál, nem ingadozott. Ebben a fényben láttuk a karácsonyfát, és vártuk az angyalfiát.

Nagyapám ilyenkor pecemántoson megborotválkozott az asztalnál. Volt egy faládikája tükörrel, azt felnyitotta, egy kicsi piros tálacskája, egy ezeréves pamacsa, pengéje, lehúzó bőrje. Szerettük nézegetni, ahogyan pamacsolta a nagy habokat az arcára. Aztán lehúzta, majd lemosta az arcát. Letörölte kenderes törülközővel, majd timsós rudat nyomott rá, ahol megvágta, és kikérte a tisztaszobából az ünnepi gúnyáját. Hamarabb felöltözött, mint nagyanyám, aztán álldigált az ajtóban, tartotta a zekét a két kezében.

– Kész vagy-e Róza? Én belémelegedtem!

Nagyanyám ült még egy kicsit a széken, a csizmájára nagy batuskát húzott, madzaggal jól rábogozta, hogy ne iszánkodjék. Rorátéra is így ment. A templom előtt a kapuban még megálltunk, míg lehúzta a batuskát a csizmáról, és a ridiküljébe gyömöszölte.

Az éjféli misére mentünk. De el sem értünk még a kapuig, nagyanyám visszaszaladt, vetett még két szál fát a tűzre, hogy amire hazaérkezünk, legyen már töltöttkáposzta-illat, elkészüljön a Mária radinája. A villanyt sem oltottuk le – lássa a Jézuska, hogy várjuk őt.

***

Gáll Tímea írása eredetileg Kölcsönkért kovász című könyvében jelent meg, jelen cikkben a szerző engedélyével közöljük.

Ajánljuk még:

Szertefoszlott titkok éjszakája – egy szenteste szomorú története

Az adventi koszorú gyertyái közül már csak egy pislákolt. Fél 12 volt. Csizmát húztunk anyámmal és a sűrű hóesésben ketten indultunk a misére. Alig mentünk néhányszáz métert egymásba karolva, mikor megkérdeztem: Flórát mikor láttad? Erre ő elfordította a fejét, hogy ne lássam az arcán legördülő könnycseppet.

 

Már követem az oldalt

X