„Főzésben és utazásban karácsonykor sincsen hiány” – Interjú Borbás Marcsival

„Jaj, hát gondolhatod mennyi időm van készülni” – kezdi az interjút Marcsi, amit éppen egy forgatás szünetében ejtünk meg. „Nincs sok időm, sőt, de törekszem, hogy ne érjen készülés nélkül a karácsony. Nem stílusom, és nem is szeretem azt, ha az ünnep előtt egy nappal kell elkezdeni díszíteni a házat, hangolódni a másnapra. Nálam ez egy sokkal lassabban építkező dolog, amit próbálok inkább kis lépésekben csinálni, hogy élvezni is tudjam” – mondja.

Mit jelent mindez a valóságban? Azt, hogy egyik napról a másikra nem történik csoda. Hétfőn megjelenik egy mikulásvirág az ablakban, kedden kerül egy koszorú az asztalra, szerdán némi örökzöld egy vázába – lassan, lépésenként burkolózik Marcsiék otthona ünnepi díszbe. „A mindennapos, apró készülődés segít nekem, mert nap mint nap észhez térít, hogy ideje egyre inkább lecsendesedni, megnyugodni.”

Beszélgetésünk során Marcsi megvallja: bár a legtöbb helyzetben a természetes, hagyományos megoldásokat szereti, a karácsony kivétel. „Ilyenkor jöhet a csillogás” – mondja, de rögtön hozzáteszi: „azért nincsenek otthon ezüst vagy kék gömbszettek a fára, elég egységes, finom bordó és óarany színű minden. A klasszikus karácsonyi színek tűnnek fel mindenen, így harmonizál”.

Mint megtudom, a díszeknek külön jelentősége van: kedvencét a férjével vette, első közös karácsonyukra készülve egy adventi vásárban, egy másikat utazásról hozott haza, megint egy másikat a Gasztroangyal egy stábtagjától kapta az első évad után ajándékként. „Mindegyik kedves számomra, emlékeztetnek valakire, kötnek egy eseményhez, helyhez. Hogy tehetném meg, hogy ne tegyem őket a fára?!” – mondja az évek óta gyarapodó gyűjteményről.

Mindez persze csak külcsín. A fontos dolgok – mind karácsonykor, mind adventkor – mélyebben vannak. „Nekem minden évben nehéz, hogy adventkor nagy a pörgés, mert egy klasszikus életformában szocializálódtam, egy olyan paraszti családban, ahol novemberben betakarították az utolsó terményeket, ami után már magától értetődő volt a megnyugvás. Fájdalmas számomra ez a pörgés, még ha nem is tudatosul” – mondja, felhívva a figyelmet arra, milyen jó is az, ha találunk időt magunkban lenni, magunkkal lenni. „Nekem ilyen idő az, ha olvasok, szövök vagy sétálok egyet a téli erdőben a férjemmel.”

Marcsi szerint különös szerencsénk van a Kárpát-medencével karácsony előtt: a természet példát mutat, mit kell tennünk. A régiek összhangban tudtak élni az erdővel, mezővel, élő környezetükkel, és nekünk is jó volna több figyelmet fordítani a természetre. „Ha együtt tudunk lélegezni a környezettel, magától megjön a karácsonyi hangulat, hiszen itt nálunk az egész élővilág elcsendesedik decemberre” – mondja Marcsi.

„Ahogy visszagondolok a gyerekkoromra, bennem van az élmény, hogy a régiek ezt mind tudták, maguktól csinálták. Emlékszem egy adventra, mikor kislány voltam, a mamámmal öt-hat körül bementünk a házba, ő begyújtott a sparhertba, de nyitva hagyta a kis ajtaját, azon szűrődött ki a fény. Nem kapcsoltunk lámpát vagy rádiót, csak ültünk a félhomályban csöndben, miután mama kérte, picit maradjunk így” – osztja meg Marcsi – „Ma már nem lehet ezt visszahozni, de nem is biztos, hogy kell. Szerintem inkább az a lényeg, hogy ki-ki a maga módján, a saját világában találjon alkalmat és lehetőséget az elcsendesedésre. A pörgés aztán úgyis hamar kezdődik újra – ennyit adjunk magunknak!”

Persze a karácsony sem olyan csendes és nyugodt, mint régen volt, nem pár házzal, hanem sok esetben jónéhányszáz kilométerrel kell arrébb menni, ha a rokonokkal is töltenénk időt, de „erről nem lehet és nem is szabad lemondani, mert abba belebetegszik az ember. Mi is utazunk, mindig másvalakihez megyünk, vagy éppen hozzánk jön a család – ha nehéz is, így igazi ez” – mondja Marcsi, majd nevetve hozzáteszi: „legalább karácsonykor sem lesz főzés- vagy kilométerhiányom!”