Megszületünk, iskolába járunk, dolgozunk. Szeretjük a szüleinket, aztán kicsit mintha kevésbé szeretnénk őket, cserébe nagyon megszeretjük az egész világot; szerelmesek leszünk, elköteleződünk. Szeretjük azt, amit más, később nem szeretünk semmit, aztán megtaláljuk a magunk szája íze szerint finom és szép dolgokat.
Tervezünk.
Isten meg végez.
Borbás Marcsi éveken át dédelgette az egy.hu gondolatát. Idővel aztán megosztotta az ötletet barátjával, médiában jártas kollégájával, Gyurity Monikával, és közösen terveztek tovább. Erről Marcsi az interjújában sokat mesélt.
Én egy sok lépéssel később csatlakoztam, onnantól tudok csak hiteles beszámolóval szolgálni. Számomra tálcán kínálták a tényeket ismeretlen és csak a tévéképernyőről ismert emberek, miszerint indítanának egy oldalt, és ha van kedvem, szálljak be. Az államvizsgám másnapján történt mindez. Éppen akkor, mikor tervem szerint felhagytam volna az újságírással, hogy keressek egy rendes munkát, vagy legalább pszichológus legyek, ha már éveken át tanultam érte. Aztán jött az a szokatlanul meleg júniusi délelőtt a még szokatlanabb megkereséssel, így intettem egyet a terveimnek, és csatlakoztam a munkához. Decemberig össze kellett rakni egy oldalt, ami nem hoz szégyent Borbás Marcsi fejére.
A megfogant ötletet sokan éltettük, formáltuk, nyúztuk-húztuk, simogattuk közel fél éven át. Aztán eljött a nap, elindultunk.
Hajnal ötkor, nagyjából másfél óra alvás után hunyorogtam a laptopra: ott volt, fent a világhálón, élt és virult. Nem omlott össze már az első pillanatban, ez akkor számomra sikernek tűnt. Aztán pár óra, sőt az első nap végén is minden rendben volt. Vidámság volt a szerkesztőségben, tucatnyian örvendeztünk. Megünnepeltük, hogy beérett a közös munka gyümölcse, hogy nekifeszültünk, és sikerült: megszültük az oldalt. Belém pedig a vidámságban is vissza-visszatért a hideglelés: mi a fene lesz ezután, hogyan tovább? Életben kell tartani azt, amit megalkottunk. Felelősséggel tartozunk érte.
Tudom, érzem én is, milyen drámaian, egészen röhejesen hangzik ez, hiszen az egy.hu nem egy gyerek. De számomra, sőt, bizton állíthatom: számunkra, mégis ahhoz hasonlít leginkább.
Számomra egy dundi, kicsit bicebóca, de hihetetlenül erős kiskrapek, aki egy év alatt több nyomást kapott, mint érdemelte volna, de ügyesen állta a sarat.
Egy csillogó szemű, szőke Pumukli, amiben többtíz szerző, szerkesztő, videós-, sales- és mindenféle szakember lelkesedése, tudása, tenni akarása munkál.
Egy okos, érzékeny, gondolatokban gazdag, egyedi felnőtt ígérete, aki ki-kivillan a gyerekforma mögül.
És milyen jó, hogy ennyi anyukája és ennyi apukája van ennek az oldalnak! Aztán ott van az a többezer lelkes rajongó, nagybácsik és nagynénik sora, akik szintén minden lépésnél lesben állnak, vigyázzák, bátorítják, és ha arra van szükség, más irányba terelik. És több százezer ember, akik hónapról hónapra odafigyelnek rá.
Nyomorult érzés, hogy egy koccintás erejéig sem ülhetünk össze, mi, mindannyian, akik kicsit vagy sokat, de beletettünk ebbe az oldalba.
Ugyanakkor van egy nagyon jó dolog az első szülinapokban: bátran reménykedhetünk, hogy sok-sok éven át ünnepelhetjük még ezt a napot – jó eséllyel egyre többen!
***
Ahogy visszanéztünk erre az egy évre, néhány egészen különleges napot is felidéztünk, ezt szeretnénk most megosztani veletek:
Például azt a napot, mikor hihetetlen szép volt az őrségi ég a forgatáson:
Meg azt a forgatási napot, mikor bár nem látszik, de minden összejött. Viszont a kameráknak forogni, a műsornak készülni kellett...
Azt, mikor a kicsikkel forgattunk:
És mikor komoly szakemberekkel – amitől azért egyikőnk sem lett komoly szakember – :
Mikor elkezdtünk kisvideókat forgatni:
És mikor már értettük a csíziót:
De azért azt sem felejtjük el, mikor Szotyi beszállt a szerkesztésbe:
