Csillogó télapók mögé rejtett hiány, avagy miért akarunk karácsonyt már novemberben?

November, mit kezdjünk veled?

Itt van tehát a november. Nehezen tudunk vele bármit is kezdeni. Mert valami miatt mindenképp „kezdeni akarunk” mindennel valamit. Azt alig tudjuk elképzelni, hogy van olyan időszak, amikor nem nagyon van semmi. Megszoktuk, hogy ünnepet ünnep követ, és azt is, hogy a múlt számtalan jeles napja közül csak azokat integráltuk mai életünkbe, amelyek régen, kialakulásukkor is a vidámságot, a bőséget, a fogyasztást célozták. Persze nem nehéz emögött észrevenni a kereskedelem mindenhova elérő karját, mert hát nekik nem sok érdekük fűződik például az egykori novemberi jeles napokhoz, mondjuk Szent Erzsébet napjához. Vicces elképzelni, hogy milyen reklámokat láthatnánk ez alkalomból egy élelmiszerboltban: „Vásárolj a szegényeknek kenyeret, bónusz rózsát adunk hozzá ajándékba, hogy ne kelljen otthon magyarázkodni!” Szóval ilyen reklámmal még nem találkoztam, de szabad a vásár, én örülnék a legjobban, ha valaki meglátná benne a fantáziát!

Egy szó mint száz, régen Szent Márton napja, azaz november 11-e volt az utolsó nagyevő, mulatozó nap, majd megkezdődött a negyvennapos böjt. Se nagy evészet, se „bulizás”, se ivászat nem volt karácsonyig, pláne nem fröccsöntött szarvasokon csücsülő duci, joviális öregurak minden mennyiségben.

De talán el se kell menni a régmúltba, elég csak a saját gyerekkorunkra nézünk, akkor sem száguldottunk ilyen eszeveszetten egyik evészetből a másikba – pedig az én gyerekkorom aztán nem volt az archaikus régiségben. Egyszerűen – mainál lényegesen egyszerűbb helyzetem okán – nem fordultam meg boltokban, csak éltem a gyerekkor amúgyis lassabb mindennapjait. Jól emlékszem a novemberekre. A nyár emléke már rég elhalványult, és az októberi történelmi megemlékezések után bizony a november sokkal eseménytelenebb volt az iskolában. Nem tartottam szép hónapnak. Dolgozatok, felelések voltak, csúnya időben szeltem át naponta kétszer a gödöllői Alsóparkot, néha vizes zoknit szárítgattam az osztályterem fűtőtestén – és bizony eszembe nem jutott, hogy a karácsony már közeleg. De valahogy mégiscsak, éppen azáltal, hogy olyan nyögvenyelős, lassú, nyirkos és hideg volt a várakozás, egészen elmondhatatlan csoda volt, amikor végre egy szombaton elkészítettük az adventi koszorút. Érdekes, hogy akkor mindig időben elkészült, míg az utóbbi években rohanás a november is, és hiába tölt el az üzletekből áradó karácsonyi hangulat már advent előtt csaknem egy hónappal, örülök, ha a második gyertya meggyújtására eljutok addig, hogy összedobjak egyet.

Abszolút nem akarom azt mondani, hogy régen minden jobb volt. Nem is gondolom így, és még a gyerekkort sem sírom vissza – legfeljebb hálás vagyok, hogy én

anno az ezredfordulókor még a maga természetességében éltem meg a slow livinget.

De azért tanulni igazán érdemes, ha mástól nem, legalább önmagunk gyerekkori énjétől. Szerintem hasznunkra válik, ha novemberben még kicsit távol tartjuk magunktól a karácsonyt.

A „csúnya és unalmas, eseménytelen” november által az ember ösztönösen megérzi azt a sötétséget, ami rávezet a fény eljövetelére, és a karácsony alapvetően mégiscsak arról szól, hogy a sok-sok sötétség után hosszabbodni kezdenek a nappalok, végül a megmentésünkre megszületik Jézus. De ha csak a csillogás, csak a fény, csak a finom ízek kapcsolódnak ehhez az ünnephez, akkor tényleg egy kicsit (vagy nagyon) giccses, üres esemény lesz.

Én hiszem, hogy böjt nélkül nincs ünnep. Kinek-kinek persze mást jelenthet ez. Régen nemcsak november, de az egész advent is csendes várakozás volt, ma ezt szinte lehetetlen – de nem is biztos, hogy ez lenne a cél. Viszont szerintem már azzal is sokat segíthetünk magunknak, ha legalább ezt a maradék novembert meghagyjuk annak, ami. Egy csúnya, nyirkos, kissé eseménytelen időszaknak, ami után észrevétlenül bekerül az ünnepünkbe az a plusz, aminek a hiányát semennyi csillámpor nem tudja betölteni!