Betlehemező gyerekek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel

Serényen buzgólkodó szülők, izgatott gyerekek, és egy rég nem látott világ kellékei. A tanári asztalon suba, irhamellény, kucsma, pásztorbotok, csengők. Hamarosan indul a csapat betlehemezni. Indulnak egy másik világba, ám az igazi átváltozás láthatatlanul zajlik.

Hová viszi a tegnap hagyománya a ma gyermekét? Lehet, hogy a holnapba?

A szülők közt látom, hogy mennyire élvezik a gyerekek átváltozását. Ez egy játék, egy kaland, ahol végre nem önmaguk szerepében kell megfelelniük, hanem belebújhatnak valaki más bőrébe. Ami pedig számukra talán a legfontosabb, hogy ezt a másvalakit, mindenki szereti, feltétel nélkül. Még ha szöveget téveszt, vagy ügyetlenkedik, akkor is. Olyan kedvesség árad a beöltözött gyermekek felé, olyan sok mosoly, érezni, hogy most egy kicsit mindannyian kiléptünk a szürke hétköznapokból egy jobb világba.

Abba a világba, amiben már a szülők sem sokan éltek, talán egy percet sem. A gyerekek pedig még kevesebbet. Hol van már az a falu, a nádfeles házakkal, az istállókkal az udvarán, ráncos arcú, öreg gazdákkal és gazdasszonyokkal? Leginkább csak ábrándos emlékeink között, vagy a mesekönyvek lapjain. És mégis, az a világ valahogy képes ilyenkor megteremtődni.

Nincs fölöttünk sem az ökröcske, nem leheli forró páráját ránk a szamár, és a szénáért kockabálát bontottunk meg, mégis én – aki azon szerencsések közé tartozom, hogy gyerekként élhettem efféle környezetben, – azt mondom, hogy visszatért közénk ez a világ a gyerekek játéka által. Olyan érzésem van, mintha ma is itt lenne mindez körülöttünk, mintha sosem tűnt volna el, csak nincs ideje egyikünknek sem megidézni.

Mit csinálnak a betlehemesek?

Eszünkbe juttatják a csodavárást és annak beteljesedését, az ártatlan örömet és vidámságot. A szeretetet, amely képes a csillagokat lehozni az égről.

És valóban, szó szerint ez történik. A betlehemes játék minden egyes szereplője ugyanis fent van a csillagos égen. Az égbolton decemberben épp az játszódik le, mint amit a betlehemesek megidéznek. Nem csupán lehozzák a csillagokat, hanem háztól házig viszik. Mert bizony a csodát be kell vinni az otthonok melegébe, be a családokhoz. Manapság, amikor az életeink egyre elszigeteltebbek, különösen fontos ez.

Régen minden ünnepünknek része volt az otthonok felkeresése, a jókívánságok bevitele valamilyen formában, amiért cserébe jelképes viszonzást kaptak a háziaktól. Ma már elég nehéz elképzelni, hogy a gyerekek csak úgy járják az utcát és sorra becsengetnek minden házhoz. Maradtak a szülők, a nagyszülők, akiknek valóban öröm látni a gyerekeket.

Jó látni a gyerekek kipirult arcát, a mosolyokat, a lelkesedést, ahogy mutatják egymásnak és nekünk a cukorkákat, csokikat, amiket kaptak. Még benne vannak a varázsban órákkal a játék után is. Ez a nap már ezzel telik. Beszélgetünk az öregekről, a dédszülőkről, fényképeket nézegetünk a régi falvakról, pásztorokról és a karácsonyról.

Nem kell kimondanunk a szeretet szót, mégis erről szólt az egész nap és arról, hogy jelen voltunk benne.

Mi tettük ezt a napot ilyenné, sőt, a gyerekek tették azzá. Ha ma ez sikerült, biztos vagyok benne, hogy a jövőben is így lesz.

Nyitókép: Fortepan/ Lissák Tivadar