Pénzen vett szerelem: „Hagyta, hogy eltartsam. Tökéletesen kiábrándultam belőle”

SZPSZ

Pénzen vett szerelem: „Hagyta, hogy eltartsam. Tökéletesen kiábrándultam belőle”

Történetem elmesélése nem segítségkérés, sokkal inkább annak belátása, hogy milyen nagy hibát követtem el. Minél többször, minél több embernek mesélem el, remélhetőleg annál többet tanulok belőle, és a jövőben nem követem el még egyszer. Vallomás és terápia egyben.

Körülbelül hét éve, hogy megismerkedtem egy fiatalemberrel. Válás után voltam, egyedül neveltem az akkor hatéves kislányomat. Úgy kezdődött, mint a filmekben. Régi ismerősként találkoztunk újra. Egymásra mosolyogtunk, véletlenül összeért a kezünk, lepkék repkedtek a gyomrunkban. Mintha megint tinédzser lettem volna, az első szerelem rózsaszín felhői színesítették be a hétköznapjaimat. Virágot, ajándékokat hozott nekem csak úgy, vagy meglepett egy csokival a munkahelyemen.

A kislányom is megkedvelte. Ha nem is minden hétvégén, de gyakran kirándultunk, fürdőkbe jártunk, vagy csak elszaladtunk a moziba, olykor fagyizni, oroszlánokat és zebrákat nézni. Úgy éreztem, hogy a sok csalódás és szomorúság után végre megtaláltam azt a férfit, akivel együtt öregedhetek meg, akire a lányom is mindig számíthat, akivel egymás mellett leszünk boldogságban, harmóniában életünk végéig.

Sötét felhők gyülekeztek

Teltek-múltak az évek, észrevétlenül jött a változás. Utólag visszaemlékezve már könnyebben ismertem fel ezeket a jeleket, akkor tényleg fel sem tűntek, vagy csak könnyebb volt a szőnyeg alá seperni… Pénzt kért tőlem, nem nagy összeget. Hónap végére ígérte, hogy visszafizeti. Vállalkozóként dolgozott, valamit nem fizettek ki időben neki, én meg (ugyancsak vállalkozóként, ugyanis műkörmösként dolgozom) kölcsönadtam neki. Visszafizette. Néhány hónap múlva megint kért kölcsön, amit visszafizetett ugyan, de már részletekben. A harmadik-negyedik évben már jóideje együtt éltünk (nálam), és ott tartottunk, hogy fizettem a rezsit, bevásároltam, megvettem mindenkinek a karácsonyi ajándékokat, fizettem az utazásokat, intéztem az ügyeinket (az ő hivatalos ügyeit is) –

bele-bele fizetett a párom is a kiadásokba, de korántsem fifti-fifti alapon.

Se vele, se nélküle

Nem baj, gondoltam, most nekem megy jobban, majd ha fordul a kocka, bizonyára én is számíthatok rá. Csakhogy szakítottunk. A negyedik év vége felé. Nemcsak a pénz miatt, de ez is az okok között szerepelt. Nagyon szenvedtem. Mert mint ember, nagyon megszerettem, úgy gondoltam, hogy a pénz mindent elront, de ha azt figyelmen kívül hagyom, akkor egy kedves, jószívű, megbízható férfival volt dolgom, akivel a hálószobában is fantasztikusan éreztem magam. A szakítás után pár hónappal találkoztunk. Elkezdtünk újból randizgatni, aminek az lett a vége, hogy újrakezdtük. Bizonytalan voltam abban, hogy jó döntést hoztam-e, de nem akartam magányos lenni, és úgy gondoltam, hogy inkább vele, mint megint egyedül…

Kiderült, hogy amíg külön voltunk, ő találkozgatott egy nálam majdnem tíz évvel fiatalabb nővel (idén leszek 47 éves), sőt, ezt a nőt már akkor ismerte, amikor még együtt voltunk… Esküdözött, hogy az nem volt komoly, nem szerette, csak össze volt zavarodva. Persze, az a nő nem volt anyagilag olyan független mint én, rajta segíteni kellett volna, azt viszont nem tudta bevállalni.

Amikor ezt megtudtam, elhatároztam, hogy akkor így fogom magam mellett tartani. Nem egyik napról a másikra fogalmazódott meg bennem, hanem idővel kialakult. Vettem neki okosórát (részletre), befizettem egy-egy hosszú hétvégére, kifizettem az új cipőjét és olykor a telefonszámláját. Eleinte bejött a számításom, az első hónapok, talán azt is mondhatom, hogy az első év viszonylag jól telt annak ellenére, hogy a bizalom a részemről kissé megingott, de úgy voltam vele, hogy az belefér, és hittem, hogy így legalább reálisabban látom a kapcsolatunkat.

Tévedtem. Az jól jött, hogy nem egy lila szemüvegen keresztül néztem a páromat és az életünket. Viszont annyira belejöttem abba, hogy majd a pénzzel magam mellett tartom, hogy későn vettem észre, hogy már régen nincs közöttünk semmi.

Hagyta, hogy eltartsam. Egyáltalán nem zavarta. Tökéletesen kiábrándultam belőle.

De ő sem rajongott már értem, egyértelműen látszódott, hogy nem szerelemből van mellettem.

Belátva a boldogtalanságomat, körülbelül fél éve szakítottam vele. Rossz volt, szomorú voltam, magányosnak éreztem magam és kétségbeesettnek. Megint előkerült a rettegés attól, hogy soha nem lesz már senkim. Hogy egyedül kell élnem életem végéig. Pár nélkül, magányosan.

A lányom mindenki előtt

Mindeközben anyaoroszlánként ügyeltem arra, hogy a kislányomat ne érje bántódás. Az nem fordulhatott volna elő, hogy ő szenved, hogy nem tudok neki mindent megadni, hogy az ő kárára cselekszem. Amint ez felmerült volna, korábban abbahagyom az egészet. Igaz, így is mondhatnánk azt, hogy amit erre a férfira költöttem, költhettem volna rá is… Tökéletesen tisztában vagyok vele, nyomja a lelkemet annak ellenére, hogy tudom, tényleg nem szenvedett hiányt semmiben.

Az élet pedig megy tovább. Idén nyáron kettesben utazgatunk a lányommal. Próbálom pozitívan látni az életemet, nem akarok görcsösen párt keresni magam mellé – remélem sikerül ehhez tartanom magamat. Egy barátnőm azt mondta, erős ember vagyok, akár a jég hátán is megélnék, nem érti, mi ez a megszállott párkeresés nálam. Magam sem tudom… Tudom, hogy egyedül (és az egyre nagyobb kislányommal) bármivel és bárkivel megküzdök, nem ismerek akadályt. Esténként azonban olyan jó lenne valakihez hozzábújni. Valakihez, aki még nálam is erősebb…

Ajánljuk még:

Gesztusok egy kapcsolatban, amik többet érnek a drága ajándéknál

Ismerjük a szeretetnyelv fogalmát talán mindannyian. Azt is tudjuk, adódhatnak gondok abból, ha a párkapcsolatban élő két fél szeretetnyelve eltér egymástól. Akadnak azonban gesztusok, amelyek képesek átlépni ezt a speciális akadályt és tisztán üzennek egymás megbecsüléséről és a szeretetről.