Minden barátom azt hajtogatta, micsoda nagy lépés ez. A barátom is olyan nagy szavakkal dobálózott, mint, hogy ezentúl „élettársak” leszünk. Társak az életben. Én még nem ocsúdtam fel, bennem ott van a költözés, a lezárás feszültsége. Nekem itt most el kell engednem valamit, ami az „enyém”, és helyet adnom valami nagyobbnak: a „miénk”-nek. És ez egy jó érzés, de nem egyszerű.
Nem az elköteleződéssel vannak nehézségeim, de minden pozitívum ellenére van bennem egy kis gyász: el kell búcsúztatnom egy helyet, ami csak hozzám tartozott. Egy helyet, ami visszavárt, bármi is történt a hétköznapokban. Egy helyet, amiért a két kezemmel dolgoztam és amit teljesen úgy rendeztem be, ahogy nekem jólesett. A legtöbb helyzetben csupán magammal kellett kompromisszumot kötnöm, nem kellett máshoz igazodnom. Ez egyszerre biztonságos és korlátozó, ismerős és magányos volt.
Pszichológiai szempontból az összeköltözés egyfajta normatív krízis a párok életében. Hiszen a nagybetűs autonómia (ha ez egyáltalán tényleg létezik) helyett egy mindennapos kapcsolati függésbe kerülünk. Jó esetben összefüggésbe. Ezzel indul el tulajdonképpen a párkapcsolat új szakasza, ami az összecsiszolódásról, a közös rendszer létrehozásáról szól. Túlélni, megélni a hétköznapokat kettesben, és kitalálni, hogyan tudunk együtt, egy irányba evezni. Most látom hát csak, hogy mennyit jelentett nekem az eddigi autonómia, és hálás vagyok érte, hogy kiélvezhettem.
Mégsem kesergő írás ez. Mert tudom, az összeköltözéssel nem adom fel magam, sem a szabadságomat. Minden nap úgy kelek majd fel, hogy otthon vagyok, ahonnan nem kell elmennem a hétvége leteltével. Bármi történik is, együtt nézünk szembe az élet kis és nagy megpróbáltatásaival. Hiszek benne, hogy kiegészítjük egymás kis hézagait. Persze nem maradéktalanul... de ugye kellenek izgalmak az életben!
Én megszavaztam a bizalmat, és elhagytam a korábbi otthonomat kettőnkért. Ő pedig megbízik bennem és megnyitotta előttem az otthonát.
És ezt az érzést erősítheti bármelyikünkben, ha a párunkról nem az sugárzik: „megszereztelek”, hanem hogy „ez most már a mi otthonunk”. Helyet készített nekem, a tárgyaimnak, az érzelmeimnek, a gondjaimnak és a kis hézagjaimnak. Mostantól az életünk nagy része közös, és ezért lesz minden sokkal könnyebb és sokkal bonyolultabb is egyben.
Bonyolult összehangolni az életünket, a számunkra fontos dolgokat, együtt mérlegelni és időt teremteni ezeknek. Ha egyedül kell döntenünk, legyen az egyszerű vásárlás vagy üzleti kérdés, az is kettőnkre van innentől hatással. Olyan ez picit, mint amikor az egyik cipőnket ketten hordjuk. És bizony lesz olyan, amikor az egyikünknek több energiát kell belefektetnie, támaszt kell nyújtania, várnia kell a másikra. Ahogyan Pál Feri írta, boldogan éltek, vessző. Ez még csak a kezdet, a gatyát pedig fel kell kötni.
Engem nem ijeszt, hogy talán ezzel megnyitottunk közös életünk hosszú évekre nyúló fejezetét. Ha egy pár hasonló célokat dédelget, akkor ez korántsem annyira ijesztő (de majd erre visszatérünk pár év után).
Az viszont foglalkoztat, hogy mi hogyan változunk majd ebben a kapcsolatban. Hogy merre alakul majd az „én”, ha már hangsúlyos a „mi”. Igen, az év legtöbb napján egymás mellett fekszünk és kelünk majd, nincs több reménykedő, ismerkedős randi, nincs több hétvégevárás, hogy újból láthassuk egymást. De hiszem, innen a szerelem csak mélyülhet.
Ez pedig a legszebb küldetés, amelyet egy ember az életében beteljesíthet: megtanulni, milyen is igazából szeretni valakit. Így inkább úgy érzem, a kapcsolatunk nem változni fog, hanem továbbfejlődni, alakulni. Én pedig azon leszek, hogy ez mindkettőnket előrevigyen, tanítson, formáljon és gazdagítson.
Ha bárkinek van tippje ahhoz, hogyan lehet ezt jól csinálni, örömmel várom az ötleteket!
Ajánljuk még: