„Az életed nem marad titokban, mert én a tanúja leszek” – kapcsolati pitty-putty, avagy jelenetek a házasságunkból

Két gyerekünk van, és mint minden rendes családban, nálunk is akkor kezdődött a retrospekció, amikor a gyerekek elkezdtek faggatózni, hogyan ismerkedtünk meg. Az én verzióm egyszerű: mindig is eminens tanuló voltam, és már igen korán gyöngéd érzelmeket tápláltam az irodalom, az olvasás és a művészetek iránt. A középiskolai magyartanárom benevezett a helyi szövegmondó versenyre, amiből aztán országos döntőig ívelt a karrierem, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy a városi válogató alkalmával találkoztam először leendő férjemmel. Tizenhat évesek voltunk. Én az Ágnes asszony refrénjét árnyalgattam a városi forduló zsűrije és a vegyes hallgatóság vitatható örömére, amikor késve, ám annál teátrálisabb magabiztossággal benyitott az ajtón egy szőke, kockás inges fiatalember, vállig érő hajjal, kendővel a nyakában, és felült a hátsó pad tetejére – később kiderül, ő a diákzsűri egyik tagja. Világító kék szemeinél csak pimasz vigyora volt feltűnőbb, de számára nyilvánvalóan ez csak a bemelegítés volt, mert, ahogy a ballada versszakainak végéhez értem, minden egyes „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!” mondatnál különféle grimaszokkal tudatta velem, mit gondol a produkcióról.

Akkor döntöttem el, hogy „sebaj, kitolok én veled!”. Hogy a dolgot ne hagyjam végezetlenül, nyolc év múlva hozzámentem feleségül.

Erre a jelenetre Zoli más árnyalatokkal emlékszik: „Egy ifjúsági irodalmi és művészeti lap főszerkesztőjeként rengeteg szavalóverseny diákzsűrijébe hívtak meg, így volt már tapasztalatom és saját elképzelésem arról, milyen a jó szövegmondás. Nem tetszett a refrén intonációja, és bár érezhető volt, hogy messze ez a legjobb szavalat, valahogy jelezni akartam, hogy nem fogjuk olcsón adni az első helyezést. Naná, hogy Anna nyerte az első díjat, hiszen már nem voltam képes teljesen pártatlan maradni – megtetszett a barátságos barna szeme, a szája íve és ki tudja miért, az orra. Azóta is töretlen rajongással viszonyulok ezen porcikáihoz.”

Az első alkalom, amikor végül találkoztunk is, a két városi iskolaújság szerkesztőségi megbeszélése volt. Az ő nevét mindenki ismerte a városban. A szerkesztőségi találkozó alkalmával még inkább megbizonyosodtam, micsoda tenyérbemászóan pimasz és nagyképű alakkal van dolgom, és meg voltam győződve róla, hogy valójában mindenki mást megvet, aki nem olyan híres, mint ő.

Zoli verziója így szól: „Annáék egyik szerkesztőtársának lakásán találkoztunk, és az egészből leginkább az maradt meg, hogy nagyon szerettem volna randira hívni Annát, de abban reménykedtem, hogy a következő megbeszélésen ott lesz, és akkor majd alkalmasabb lesz rá a helyzet. De nem jött el, és én csak faggattam a többieket, hogy hol van. Nagyon hiányoltam.” Akkor riválisok voltunk, majd évek teltek el, leérettségiztünk, és az egyetemen találkoztunk újra, és egy máig értehetetlen pillanatban összegabalyodtunk. Azóta is viseljük a következményeit – többnyire humorral. Vannak pillanatok, amikor még mindig elcsodálkozom, hogy két ennyire különböző ember hogy képes ennyi évig együtt tolni a biciklit."

Az összegabalyodásról egyébként kicsit más emlékeink vannak. Zoli szerint ő már akkor eldöntötte, hogy a felesége leszek, amikor az egyetemi felvételire készültünk, és rendszeresen látott a városi könyvtár olvasótermében. Így szokta mesélni a gyerekeknek: „Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ifjúként valójában soha nem voltam szerelmes, és akkor, amikor megláttam anyátokat a kék szoknyájában, törtfehér selyemblúzában és a fehér magas sarkú cipőjében, amint a könyvtárból hazafelé tartott a főtéren, egy magától értetődő bizonyosságot éreztem, hogy ő lesz a feleségem”.

Hiszi a piszi – mondtam én, amikor először előadta a saját verzióját, de jó ideje kitart mellette, én pedig titokban reménykedem, hogy mégis igaz.

Kételyem oka csupán az volt, hogy évődésünk eléggé hasonlított a Sok hűhó semmiért két főszereplőjének, Benedeknek és Beatricenek a civódására, amiről nyilván tudjuk, milyen véget ért. Ja, és én nem emlékeztem a selyemblúzra, csak a cipőre meg a szoknyára, de meggyőzött, hogy meg tudta mondani, hová mentem, és abban az időben tényleg bérelt helyem volt az imádott szülővárosom csodás szecessziós palotájában berendezett könyvtár impozáns olvasótermében. „Már az egyetemi évek alatt is, amikor együtt voltunk, folyton nevettünk, rengeteget ugrattuk egymást –

meg voltam győződve, hogy merő egy nevetés lesz az életünk”

– mondja Zoli.

Nagy magasságok és sötét mélységek: mindkettőből volt részünk, bőven, és egyikre sem készített fel senki, minthogy az élet legnagyobb feladatainak iskolája maga az élet, nincs rövidített út a boldogsághoz. Visszatekintve azt hiszem, nálunk volt pár körforgalom is, amiben ideig-óráig keringtünk, de végül sosem fordultunk vissza. Az első években meg kellett szoknom, hogy a feleségszerepnek fele se tréfa, és bár két szemem van, meg kellett tanulnom négy szemmel nézni a világot. Az állandó kettőslátás olykor szemtengelyferdülést okoz, amit úgy próbálsz áthidalni, hogy az egyiket becsukod. Bizonyos döntésekből egyszerűen kihagyod a másikat, mert tudod, hogy nincs jó kompromisszumos megoldás. Ilyenkor minden felelősség a tied. De szerencsére az alapokban első pillanattól kezdve egyetértettünk.

Tudtuk például, hogy a jó házassághoz három „ház” kell: egy az övé, egy az enyém, és egy közös, ahol elviseljük egymást. A tréfának azonban csak a fele volt vicc, mert rövid időn belül valóban három otthonunk lett, és talán ezzel magyarázható, hogy a kritikus időszakokban mindkettőnknek volt hová elvonulnunk. Gyermekkorom Paradicsomát kaptam ajándékba a családtól, így már lánykoromban „házas” voltam, és azonnal megéreztem, milyen biztonságot nyújt, hogy mindig van hová hazatérnem. Közös életünket ugyan albérletben kezdtük, de két éven belül sikerült megvásárolnunk egy aprócska házikót tisztességes kerttel, amitől máris úgy érezhettük: miénk a talpalatnyi Mennyország. Ezt a pici fészket azonban hamar kinőttük, és a városban is szerettünk volna lakást a gyerekek iskoláztatása és a vállalkozásunk miatt, ezért úgy döntöttünk – és ez inkább igaz egyes szám első személyben –, hogy hitelt veszünk föl, és egy új építésű, kényelmes lakásba költözünk. Sok és sokféle lakást nézegettünk együtt, de amit végül megvásároltunk, azt valójában a kisfiunk választotta ki: ketten mentünk megnézni, és amikor beléptünk a tágas földszinti lakásba, a gyerek odaszaladt az ablakhoz és felkiáltott:

„Anya, itt ki lehet ugrani az ablakon!”

Ezt a szöveget azóta a feszültség-lufik kipukkasztására használjuk: amikor valamelyikünk ideges ugyan, de már békülékeny hangulatban van, azzal „fenyegetőzik”, hogy „kiugrom az ablakon!” – ebből tudjuk, hogy nincs nagy gáz, hiszen tényleg bármikor megtehetjük. Szoktuk is.

Ha léteznek korszakok egy házasságban, akkor eddig tartott a „megvetjük a lábunkat” időszak, innen elkezdődött a „fel kell nőni a feladathoz” korszak, ami leginkább arról szólt, hol legyenek a hangsúlyok az életünkben. Ezt még a lakáson is nyomon lehetett követni, mert két év alatt legalább nyolcszor átrendeztük. A nyolcas egyébként is a varázsszámunk: mindketten nyolcadikán születtünk, majd az első gyerekünk is, mindketten nyolcas lakásban nőttünk fel, és nyolcadikán házasodtunk össze. Szóval, nálunk

a „nekem nyolc!” kicsit mást jelent, mint általában, nekünk a nyolc az, ami nem mindegy.

Persze, már házasok voltunk, mire összeraktuk a sok egyezést, ami azóta a családi biblia első dogmája. Vannak hátrányai is, hiszen gyakran azon kapom magam, hogy kényszeresen elszámolok nyolcig, mielőtt valami fontosat kimondok vagy van, amiből nyolcat veszek – például vajból, de ne kérdezzétek, miért. És vannak logikus nyolcasok is: ha két kifli kell személyenként, akkor egy négytagú családnak éppen nyolcra van szüksége – milyen megnyugtató!

A „felnőni a feladathoz” korszak legnagyobb kihívása az volt, hogy meg kellett szoknunk egymás gyengeségeit is, nemcsak imádott erényeit, meg kellet tanulnunk tanulni egymástól. „Megnyugtató felismerés volt számomra, hogy bár egy apa lehet kemény a gyerekével, de sok esetben az anya radarjainak érzékenységén múlik, hogy egy problémát időben tudunk-e orvosolni. Azt hiszem, sok apró hibát követtem el ebben a korszakban, ami miatt kevesebbet nevettünk, és volt pár hosszabb igazán nehéz időszakunk, amíg elkezdtem komolyan venni »a Nap le ne menjen a ti haragotokon« intelmet, amit én így folytattam: »minden új nap új esélyt nyújt, hogy jobban csináljuk a dolgainkat«” – mondja Zoli.

Számomra pedig kiderült, hogy bár a szorgalom nagy erény,

a feleség már az elején el tudja rontani a férjét,

ha minden házimunkát elvégez helyette is, és ez fordítva is igaz. Zolinak rá kellett jönnie, hogy ha csupán a békesség kedvéért rám hagyja a döntéseket, akkor a magam feje után megyek, és aztán már késő bánat: reklamációjával legfeljebb „kezelőorvosát, gyógyszerészét” keresheti fel.

„Későre értettem meg, hogy az az elmélet, miszerint mindegy, milyen irányba haladunk, csak haladjunk, nem működik, mert akkor arra indulunk, amerre az első lép, így viszont a vezetői felelősség is rá hárul, ezért ma már sokkal több időt töltünk az irányok megvitatásával, mert láttam, mennyire kifáradt Anna attól, hogy az elején rábíztam a döntések javát” – vallja be Zoli. Szép csörtéink voltak, csodás kibékülésekkel. Amikor valaki viccesen mondta nekem, hogy a házasságban a legjobb a kibékülés, még nem értettem a tréfát. Ma már

többre tartom a humorérzéket sok egyéb hozzávalónál, amit sokan a házasság titkos receptjébe javasolnak.

A házasságban egyszerre kell tudnunk közösen és külön is létezni, és időbe telik, míg mindkét minőséget magabiztosan éli meg az ember. Nekem ez nem jelentett kihívást, mert egykeként nőttem fel, testvérem is későn született, de Zoli igazi nagycsaládban szocializálódott, és természetes volt számára, hogy sülve-főve együtt leszünk, ha összeházasodunk. „Megtanultam elengedni Annát, már nem akarom magammal cipelni olyan helyekre, ahová én szívesen megyek, ő kevésbé” – mondja Zoli.

Azt hiszem, ez a korszakunk nem ért teljesen véget, és máris elkezdődött a következő, a „milyen példát mutatunk a gyerekeknek?”-korszak, ami már tényleg a házasság magasiskolájának része, hiszen a tananyag mi magunk vagyunk. Zoli olykor példabeszédeket mond, szükség esetén szankciókkal keményít be, és nagyon következetes a gyermeknevelésben. Imádja a lányát, és férfiként terelgeti a fiát. Az én palettám ennél szélesebb, de nem feltétlenül gazdagabb: sokkal szigorúbb vagyok attitűd, morál és tanulás kérdéseiben, de sokkal engedékenyebb például zsebpénzügyben, és mindig megesik a szívem, ha azt látom, valamelyik csemetém igazán vágyik valamire. Az egyik tanárom mondta, amikor az első gyerekem született, hogy „Ne izguljon annyira, Anna, egy gyereket a születése után csak elrontani lehet”, de azért én még reménykedem. Nem gondolom, hogy mindent jól csinálunk, és néha erős kételyeim vannak a szülői példa jelentőségében, de amikor el kellett dönteni, mi a legfontosabb, amit meg akarunk mutatni nekik, mi az őszinteséget választottuk. Időnként kissé kegyetlennek tűnhet, hogy a veszekedéseinket is hallják, és a problémákat is látják, de nem akartuk burokban nevelni őket és főleg nem akartuk, hogy megtanuljanak hazudni önmaguknak és másoknak. Így aztán a hangskálát a baritontól a magas C-ig ismerik, ahogy

azt is pontosan tudják, milyen könnyű és hasznos a bocsánatkérés.

Mindkét gyerekkel komoly témákról kell beszélgetnünk már egy ideje, és valójában ezekben a beszélgetésekben nekünk is lehetőségünk nyílik újraértékelni az elmúlt huszonévet. Érdekes, hogy bár egyikünk sem különösebben nosztalgikus alkat – Zoli flegmatikus, én kolerikus vagyok – valahogy mindkettőnknek jól esnek ezek a beszélgetések, pedig jórészt a saját hibáinkat boncolgatjuk egy-egy varázslatos pillanat fénymorzsáival szépítve a múltat. Egyre értékesebbé válik a sok küzdelem, a vélt és valós igazságtalanságok, a legyőzött betegség, az apró és nagyobb eredmények, az elrontott és sikerhez vezető döntések, és az idő, az a rengeteg nap, amikor mindig úgy ébredtünk, hogy nem vagyunk egyedül.

Sok film sok jó mondatára emlékszem, de van egy kedvencem. Beverly Clark (Susan Sarandon) mondja a Hölgyválaszban, aki férje hűtlenségére gyanakszik és egy magánnyomozót fogad, hogy kiderítse az igazságot. Egy bárban találkoznak, hogy elmondja neki, szeretné leállítani a nyomozást, és azt kérdezi az igen beszédes nevű nyomozótól, Mr. Devine-tól (Richard Jenkins), hogy „Maga szerint az emberek miért házasodnak? ”, mire a férfi klisével válaszol: „Szerelemből” – mondja, és ekkor jön az életlecke, amiben nem a szerelem a főszereplő: „Mert kell, hogy legyen szemtanúja az életünknek. Egymilliárd ember él ezen a bolygón – ugyan, mit számít egyetlen élet! De a házasságban ígéretet teszünk, hogy mindenre odafigyelünk: a jóra, a rosszra, a szörnyűségekre, a csip-csup dolgokra. Mindenre, mindig, mindennap. Azt mondjuk: az életed nem marad észrevétlen, mert