„Volt, aki azért vallotta bűnösnek magát, hogy kiengedjék a mosdóba” – Janecskó Kata az ártatlanul elítéltekről írt könyvet

Miért nem korábban tettük fel a fenti kérdéseket? Miért nem az igazságszolgáltatás részéről merülnek fel ezek az alapvető, számukra önismereti problémák? Hogy születhet ítélet, mely ártatlanok életét vágja ketté? A kérdések száma végtelen, megválaszolatlanságuk pedig súlyos következményekkel jár: ha valaki ártatlanul kerül a bűnösök padjára, talán soha többé nem foga magát valóban ártatlannak érezni.

Janecskó Katát kamaszkora óta foglalkoztatják a bűnügyek, később, újságíróként került a téma közelébe, több mint tíz évig tudósított folyamatban lévő esetekről. Kommunikáció szakos előképzettséggel, az irodalomért rajongó fiatalként szóba került nála a jogászi pálya is, de mivel leginkább a büntetőjog érdekli, szívesebben választotta a bírósági tudósítás mozgalmas terepét. Kisfia születése, majd a pandémiában felmerült publikációs – könyvkiadási – lehetőség új utat nyitott számára a témában való elmélyülésre: olyan eseteket gyűjtött egybe és dolgozott fel, amelyekben az igazságszolgáltatás lényege kudarcot vallott, azaz ártatlan emberek kerültek börtönbe és töltöttek ott számottevő időt. 

Az esetek kiválasztásában egy nagyon fontos, a kötet hitelességét és a téma teljes körüljárását biztosító szempontot érvényesített: csak lezárult esetekkel dolgozott, kizárólag ilyenekről olvashatunk az Ártatlanul elítélve fejezeteiben. 

„Nem vagyok bíró, nem tisztem megítélni valakinek az ártatlanságát vagy bűnösségét, ezért folyamatban lévő ügyekbe nem szerettem volna belemenni. Volt néhány közismert eset, amelyet már feldolgozott a sajtó, és voltak olyanok, amelyekről magam olvastam. Nekem kellett például tudósítanom annak a három cigány fiatalembernek a kártalanítási peréről, akiket a valódi tettesek, a romagyilkosok helyett gyanúsítottak meg ártatlanul a tarnabodi támadással. Emellett a bírósági határozatok tárában megfelelő keresőszavakkal tudtam olyan kártalanítási intézkedésekre rákeresni, amelyeket ártatlanul börtönben töltött időért indítottak. Ebben az ügyvédek neve is szerepel, így tudtam elindulni a történetek felkutatásában” – mondja.

Hogy kerülhet valaki a vádlottak padjára úgy, hogy nem is őt terheli a bűnelkövetés?

– teszem fel a kérdést Katának.

Mint mondja, többféle forgatókönyv lehetséges. „Egyrészt van az a talán laikusként könnyebben megérthető forgatókönyv, amikor tudja az illető, hogy nem követte, de beismeri, mert mondjuk azt reméli, hogy hamarabb szabadul az adott helyzetből, hazaengedik, és akkor azt gondolja, hogy majd akkor később még lesz ideje tisztázni magát. Reméli, hogy otthon, szabadlábon mérlegelheti a továbbiakat. De szerepel a könyvben egy olyan eset is, ahol a vádlott éppen egy pszichiátrián volt az elkövetés pillanatában, tehát tökéletes alibije volt, mégis elítélték, mert bevallotta, amit nem követett el, egyszerűen azért, hogy kiengedjék a mosdóba. Nagyon szívszorító volt hallgatni.”

Fotó: Roggs Fényképészet

Kata hamar felismerte: a kártalanítási pereket nem minden esetben a korábbi – sokszor kirendelt – védőügyvédekre bízták az ártatlanul elítéltek, a megkeresett ügyvédek jelentős része pedig készséges volt, segített kapcsolatot teremteni a kárvallottal, akinek a saját döntésén múlt, hogy történetét szeretné-e megosztani a nagyobb nyilvánossággal.

Az önkéntes válaszadók mellett voltak olyan tévesen bebörtönzöttek is, akik nem akartak, nem tudtak nyilatkozni, mert éppen az ügy „eltemetésére”, elfeledésére törekedtek – nem akarták még egyszer felidézni az elszenvedett borzalmakat.

Kata összességében másfélszer annyi esetet ismert meg személyesen munkája során, mint amennyien végül belekerültek a kiadványba. „A megkérdezettek mindegyike általában több éve szabadult már a börtönből, tehát lett volna idejük feldolgozni az elszenvedett traumát, de

megnyilatkozásaikból is kitűnik, milyen mély és maradandó sebeket ejtett bennük az ártatlanul viselt börtön.”

Ez esetben a lelki sebek valójában stigmák: olyan bélyegek, melyeket önmaguk és a társadalom – beleértve saját közvetlen környezetüket – ejt az elítélteken, akiket nem képes ártatlanként látni és kezelni, hiszen az igazságszolgáltatás bűnösnek találta őket.

„Sokuknál a család is tönkremegy, de akár a munkahelyi környezet is, így egy megváltozott szociális miliőbe térnek vissza szabadulásuk után. Nagyon nehéz ebben a helyzetben új kötődéseket létrehozni. Talán egy-két esetet tudnék sikersztoriként említeni: egyet, akinél a régi család valahogy megmaradt és egy olyan emberről tudok, akinek sikerült új családot alapítania, miután lezárta a múltját, de nem ez a jellemző. Volt egy megszólaló, aki azt mesélte, ő maga változott meg annyira a történtek hatására, hogy emiatt ment tönkre a házassága; nem tudott jó társa lenni a feleségének, egyszerűen nem volt már jelen a kapcsolatban.”

Fotó: Roggs fényképészet

Mennyi az annyi?

2020-ban 65 esetben fizetett ki kártérítéseket a magyar állam ártatlanul elítélt embereknek: a magyar költségvetésben évente 120 millió forintot terveznek a büntetőeljárásról szóló törvény alapján megállapított alaptalan szabadságkorlátozás ellentételezéseként. A számok azonban semmit sem mondanak önmagukban, sokkal fontosabb adat, hogy

mai napig nem létezik olyan nyilvántartás, amely az ártatlanul elítéltek eseteit tartalmazza,

vagyis nincs pontos adatunk – nem is elsősorban nekünk, közembereknek, de az igazságszolgáltatásnak sem – arra vonatkozóan, hány esetben hibás az ítéletalkotás. 

Mi történik, ha kiderül a tévedés?

Ha sikerül bizonyítani, hogy valaki ártatlanul ült börtönben, némi anyagi kárpótlás illeti meg az áldozatot. Ugyanakkor az, hogy ez a kifizetés miben segít, kétséges, hiszen a pénz egyfelől nem képes érzelmi kompenzálásra, másfelől pedig nevetséges összeget kapnak az érintettek:

napi 7000 forinttal számolnak az ártatlan fogvatartásért megítélendő kárpótlásoknál.

Ennyi pénzt kap az államtól egy tévesen megvádolt, elítélt és börtönt megjárt ember, hacsak nem próbálja meg perrel érvényesíteni magasabb összegű követelését. Ez utóbbi kockázata jelentős, hiszen a pereskedés évekig is eltarthat és egyáltalán nem biztos, hogy megítélik a magasabb kárpótlási díjat.

„Az elmúlt 20 évben a legmagasabb kártalanítási összeg 100 millió forint volt, amit 81 hónapnyi időért kapott egy tévesen elítélt. Ez majdnem 7 évnyi letöltött börtönbüntetésért járt. Ráadásul az tudvalevő: a vagyoni kártalanítás mellett az erkölcsi kárpótlás, azaz a sérelemdíj nagyon nehezen számszerűsíthető, emiatt kockázatos a kárpótlási összeg peres érvényesítése” – sorolja Kata a részleteket.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogyan tovább?

„Reméltem ugyan, de valójában nem számítottam rá, hogy a jogászok körében ilyen népszerű lesz a könyv. Nagy érdeklődés övezi, meg is keresett egy jogász egyesület, hogy szervezzünk beszélgetést a témáról, ahová eljöttek a jogi egyetem tanárai is.

Elkezdődött egy gondolkodás erről és nagyon jó volna, ha egy párbeszéd is elkezdődne arról, min kellene változtatni, hogy lejjebb szorítsák a hibázás lehetőségét” – mondja Kata.

A tévedés lehetőségével ugyanakkor mindenkinek számolnia kell, ezért a könyv másik fontos üzenete, hogy az esetlegesen ártatlanul megvádoltak semmiképpen se ismerjék el az el nem követett tetteket, ragaszkodjanak a bizonyítékokhoz és mindenképpen keressenek egy megbízható ügyvédet, aki megfelelő szakmai és emberi minőségben képviseli védelmüket!

Az elveszett bizalmat nehéz, legtöbb esetben nem is lehet helyreállítani – ezt kockáztatja téves ítéleteivel az igazságszolgáltatás, és ezt kockáztatja mindenki, aki ártatlanul belesodródik egy büntetőeljárásba. Márpedig az igazságos világba vetett hit társas létezésünk alapja, társadalmi működésünk egyik fő építőeleme. Ennek a hitnek a megőrzését szolgálja minden olyan intézmény, melyet a rend fenntartására, az emberi élet és a közösségi lét védelmére és az életminőség jobbítására hoztunk létre a történelem folyamán. Olyan alapvető pszichológiai szükségletről van tehát szó, mely túlmutat az egyéni psziché keretein, és kapcsolathálókban, attitűdökben, szokásokban, reflexekben érhető tetten kultúránk mindennapjaiban. A bűnökért való bűnhődés feltételrendszere az igazságos világba vetett hitünk fenntartására létrehozott legszigorúbb intézmény: ha ebben csalódunk, világképünk alapjai kerülhetnek veszélybe.