Vedd már észre magadat! – A világ színes és büdös, de lehet helyed benne

Mióta vagyunk vakok önmagunkra?

Nagyon költőinek hangzik ez a kérdés, pedig – bocsássa meg mindenki –, igazából csak egy velejéig profán, elhasznált gondolat ez. Ha szétnézünk bárhol a modernnek mondott világban, pláne egy-egy nagyvárosban, minden sarokból az önként vállalt vakság kúszik elénk.

A villamosok, a buszok, az emberekkel telt lelketlen üvegpaloták mára zsúfolásig csordultak az önmagukra és a világra vak öltöny- és kosztümfogasokkal, akik

ilyen-olyan hullámvölgyek és hegycsúcsok között ál-merengenek az életen, nem merve meglépni, megélni egyetlen valós pillanatot sem.

Drámai, tudom. De csak így, leírva az.

A hétköznapokban igazából émelyítően langymeleg, szürke és kiábrándító az egész. Gyakorlatilag a fülhallgatóval eltorlaszolt fejtömegekről írok, azokról, az egymás érintésétől rosszul lévő, kényszerből összepréselődő testekről, amik ellepik a várost. A tömegről, ha úgy tetszik, masszáról, aminek látványától is elszédül az ember – pláne akkor, ha részese.

Félreértés ne essék, nem a magas lóról beszélek. Épp ellenkezőleg, nagyjából középről pislogok körbe-körbe; Budapest belvárosából fintorgok szanaszét, igyekezvén nem bedőlni a nosztalgiának vagy éppen a jövő ígéreteinek, szóval annak a nagyon téves gondolatnak, hogy előttük és utánunk is jobb volt, vagy jobb lehetett, és lehet is majd minden.

Mert az ember ugyanolyan; meghaladhatatlanul rossz. Meg jó. Egyszerre. Hibás összetétel vagyunk, nincs mese, és hiszem, hogy ha ezt tagadni akarjuk, csak rosszabbá tesszük a dolgokat. Weöres Sándor szavai legalábbis nekem ezt üzenik: „irmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor”.

Szerintem az egyetlen, amit tehetünk – amit tenni kötelesek lennénk? –, az csupán az, hogy észrevesszük magunkat. Figyelünk a reakcióinkra és a világra, ami körülvesz bennünket. Próbáljuk nem kihasználni a világot, a szeretteinket, a saját testünket, hanem kölcsönös kapcsolatban élni. Állandósítani egy olyan életvitelt, amiben figyelünk.

Ehhez szerintem nem kell túl sok minden, csak néha megállni, csöndben lenni, gondolkodni. Időt adni magunknak, hogy megérkezzünk a testünkbe; engedni, hogy utolérjenek minket a gondolataink, még elvontabb szóval élve a lelkünk – és helyet is találjanak bennünk.

Engedjük, hogy olykor-olykor elöntsön bennünket a világ színes és büdös forgataga

– aztán teremtsünk időt magunknak, hogy feldolgozzuk ami történt. Végtére is, így még lenne is értelme a szenvedésnek meg a többinek.

Gyakorlom ezt, és bár erőfeszítésbe kerül, bonyolultnak kicsit sem mondható. Egyszerűen üresjáratokról van szó, amiket, ha tetszik, ütemezünk az életbe. Emlegethetnénk énidőt, méginkább metime-ot, de amiről én beszélek, az semmivel sem több, mint egy kis tudatosság a csendre.

Szabadság magunknak, hogy néhány perc erejéig ne akarjuk megváltani a világot, megetetni minden éhezőt, vagy éppen aktívan jobb emberré válni. Hiszem, hogy

néha egy passzív befelé forduló ötperc kell, hogy aktívan jobbak legyünk.

Például megnézzük a főcímet egy film végén, ahelyett, hogy felállnánk és rohannánk dolgunkra – így nyerünk néhány percet, hogy értelmezzük, amit láttunk. Vagy megengedjük magunknak – kezdetben esetleg kényszerítjük magunkat –, hogy egy kirándulás után a hazavezető busz-, vonat- vagy repülőúton ne olvassuk az emaileket, a híreket, hogy mi történt, míg távol voltunk, vagy éppen kürtöljük szét mindenkinek,  mi mindent láttunk – csak próbáljuk feldolgozni tapasztalatainkat. 

És hogy hova vezet napi pár perc gondolkodás, esély az önreflexióra? Remélem, olyan emberekhez, akik meg tudják fogadni Weöres tanácsát, mikor a folytatásban azt írja, „tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet, emberiséget. De egyiket se téveszd össze azokkal, kik e fogalmakra hivatkozva ártalmasat követelnek.”