Vedd már észre magadat! – A világ színes és büdös, de lehet helyed benne

Szocio

Vedd már észre magadat! – A világ színes és büdös, de lehet helyed benne

Társadalomjavító törekvések helyett, ez csak egy gondolat, ami valahol Pannonhalma magasságában, egy pazar naplemente mellett született, egy alulfűtött buszon.

Mióta vagyunk vakok önmagunkra?

Nagyon költőinek hangzik ez a kérdés, pedig – bocsássa meg mindenki –, igazából csak egy velejéig profán, elhasznált gondolat ez. Ha szétnézünk bárhol a modernnek mondott világban, pláne egy-egy nagyvárosban, minden sarokból az önként vállalt vakság kúszik elénk.

A villamosok, a buszok, az emberekkel telt lelketlen üvegpaloták mára zsúfolásig csordultak az önmagukra és a világra vak öltöny- és kosztümfogasokkal, akik

ilyen-olyan hullámvölgyek és hegycsúcsok között ál-merengenek az életen, nem merve meglépni, megélni egyetlen valós pillanatot sem.

Drámai, tudom. De csak így, leírva az.

A hétköznapokban igazából émelyítően langymeleg, szürke és kiábrándító az egész. Gyakorlatilag a fülhallgatóval eltorlaszolt fejtömegekről írok, azokról, az egymás érintésétől rosszul lévő, kényszerből összepréselődő testekről, amik ellepik a várost. A tömegről, ha úgy tetszik, masszáról, aminek látványától is elszédül az ember – pláne akkor, ha részese.

Félreértés ne essék, nem a magas lóról beszélek. Épp ellenkezőleg, nagyjából középről pislogok körbe-körbe; Budapest belvárosából fintorgok szanaszét, igyekezvén nem bedőlni a nosztalgiának vagy éppen a jövő ígéreteinek, szóval annak a nagyon téves gondolatnak, hogy előttük és utánunk is jobb volt, vagy jobb lehetett, és lehet is majd minden.

Mert az ember ugyanolyan; meghaladhatatlanul rossz. Meg jó. Egyszerre. Hibás összetétel vagyunk, nincs mese, és hiszem, hogy ha ezt tagadni akarjuk, csak rosszabbá tesszük a dolgokat. Weöres Sándor szavai legalábbis nekem ezt üzenik: „irmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor”.

Szerintem az egyetlen, amit tehetünk – amit tenni kötelesek lennénk? –, az csupán az, hogy észrevesszük magunkat. Figyelünk a reakcióinkra és a világra, ami körülvesz bennünket. Próbáljuk nem kihasználni a világot, a szeretteinket, a saját testünket, hanem kölcsönös kapcsolatban élni. Állandósítani egy olyan életvitelt, amiben figyelünk.

Ehhez szerintem nem kell túl sok minden, csak néha megállni, csöndben lenni, gondolkodni. Időt adni magunknak, hogy megérkezzünk a testünkbe; engedni, hogy utolérjenek minket a gondolataink, még elvontabb szóval élve a lelkünk – és helyet is találjanak bennünk.

Engedjük, hogy olykor-olykor elöntsön bennünket a világ színes és büdös forgataga

– aztán teremtsünk időt magunknak, hogy feldolgozzuk ami történt. Végtére is, így még lenne is értelme a szenvedésnek meg a többinek.

Gyakorlom ezt, és bár erőfeszítésbe kerül, bonyolultnak kicsit sem mondható. Egyszerűen üresjáratokról van szó, amiket, ha tetszik, ütemezünk az életbe. Hangzatos nevén nevezve a dolgokat, emlegethetnénk énidőt, méginkább metime-ot, de amiről én beszélek, az semmivel sem több, mint egy kis tudatosság a csendre.

Szabadság magunknak, hogy néhány perc erejéig ne akarjuk megváltani a világot, megetetni minden éhezőt, vagy éppen aktívan jobb emberré válni. Hiszem, hogy

néha egy passzív befelé forduló ötperc kell, hogy aktívan jobbak legyünk.

Például megnézzük a főcímet egy film végén, ahelyett, hogy felállnánk és rohannánk dolgunkra – így nyerünk néhány percet, hogy értelmezzük, amit láttunk. Vagy megengedjük magunknak – kezdetben esetleg kényszerítjük magunkat –, hogy egy kirándulás után a hazavezető busz-, vonat- vagy repülőúton ne olvassuk az emaileket, a híreket, hogy mi történt, míg távol voltunk, vagy éppen kürtöljük szét mindenkinek, hogy mi mindent láttunk – csak próbáljuk feldolgozni tapasztalatainkat. 

És hogy hova vezet napi pár perc gondolkodás, esély az önreflexióra? Remélem, olyan emberekhez, akik meg tudják fogadni Weöres tanácsát, mikor a folytatásban azt írja, „tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet, emberiséget. De egyiket se téveszd össze azokkal, kik e fogalmakra hivatkozva ártalmasat követelnek.”