Nagyon relatív, hogy mit jelent „elég jó szülőnek” lenni – interjú Székely Szabolcs költővel

„Kialvatlan kismama a holdas erdő. 
Nem: apa nem alszik, legyen a hold mama.
Sír a föld fel, duzzad a dundi emlő.
Hazamennek a házak, haza valahova.
Mint munka után a túl szép hasonlatok.
Nem emlékeznek, mit kell szégyellniük.
Ló- vagy szívdobogás szül meg egy mondatot,
kihagy olykor – és szaporábban üt.
Ez van készen eddig. Még mi van hátra.
Ötutcás falu, ötsornyi ház.
Imbolygás van: részeg, utcalámpa,
próbálkozik a megpróbáltatás.
Holdas babák keresik a mellet,
erdei férfiak várnak, vesztegelnek.”

Székely Szabolcs verse

Mit jelentett régen, és mit jelent ma a család?

Szerintem tizen-huszonévesen az ember nem gondolkodik ezen túl sokat, feltéve, hogy nincs a felnövésében egy olyan törés, ami reflexióra kényszeríti a családjával kapcsolatban – én nem voltam elvált szülők gyereke, nem nőttem fel árvaként, vagyis a család valamilyen magától értetődő közeget jelentett. Persze a gyerek sokszor azt gondolja evidensnek, amiben felnő – az én apám például tengerészként dolgozott, vagyis nekem az volt a természetes, hogy az év hét-nyolc-kilenc hónapját a hajón tölti, és ezekben az időszakokban anyám látja el az összes itthoni szülői feladatot, miközben ő tanárként dolgozott. Rengeteg készülődés, búcsúzás, várakozás, találkozás, sok törődés, hiány, ünnep, szomorúság és öröm volt a gyerekkoromban. Ennek is nyilván hatása volt a felnövésemre, de akkoriban nem gondolkodtam erről – csak akkor kezdtem ezzel is foglalkozni, amikor a saját gyerekeim megszülettek. Azóta a családot mint olyat, elsősorban az ő tekintetükön keresztül próbálom megérteni – mit látnak és tanulnak az életről rajtunk, a szüleiken keresztül.

Tudatos döntés volt a gyermekvállalás?

Igen, tudatos volt, akartunk gyerekeket – utólag visszanézve persze nem tudtuk pontosan, mire mondunk igent. Amikor az ember meghoz egy ilyen döntést, a saját gyerekkora tapasztalataiból dolgozik, és persze ma már korlátlan mennyiségben hozzá lehet férni tanácsokhoz, önsegítő könyvekhez, szakirodalomhoz – de a családalapítás valójában olyan kérdések elé állít mindenkit, amire saját, személyes válaszokat kell adnia, és a készen kapott bölcsességek nem sokat érnek. Úgyhogy én örülök neki, hogy nem görcsöltünk rá túlságosan, hogy lelkileg „készen álljunk” a gyerekvállalásra – nem hiszem, hogy valaha is teljesen készen lehet állni rá. A jövő csak nagyon kis részben kontrollálható, te is változol, a partnered is, az életkörülmények is, a gyerekek is – a szülőt is nevelik a gyerekek, folyamatos alkalmazkodókészségről szól az életünk, amióta a világon vannak. 

Amikor megtudtad, hogy gyermeketek lesz, mi volt az első reakciód, az első érzésed?

A kíváncsiság volt a legerősebb. Én sokáig nem tudtam istenigazából átélni, hogy apa leszek – persze, volt bennem öröm és büszkeség, és szorongás, hogy mennyire leszek alkalmas az apaszerepre, de inkább azt éreztem egyértelműen, hogy valami nagyon új és ismeretlen életszakasz kezdődik el hamarosan. Hogy lesz valaki, aki belőlünk származik, és aki mégsem lesz a tulajdonunk, tőlünk fogja tanulni az életet, de saját szándékai, érzései lesznek, és hogy bár senki nem ismer olyan módon egy embert, mint a saját szülei – mégis, önálló élet lesz, saját szabályokkal. Onnantól kezdve, hogy megtudtuk, hogy gyerekünk lesz, beszélgettünk vele, kapcsolódtunk hozzá, nekem mégis nagyon hosszú folyamat volt – a nagyobbik fiam több hónapos volt már – mire azt éreztem, „megérkeztem” az apaságba, annak minden eufóriájával és nehézségével együtt.

 Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet

 

Nem jár sok lemondással a gyerek? Mit nyer vele a férfi?

Dehogynem, sok lemondással jár, akkor is, ha a szülőséget nem cserélném el semmiért. Persze idővel az igények is átalakulnak, és ma már egy csomó mindent nem élek meg lemondásként. Mégis, fontosabb kérdés szerintem, hogy amikor lemondok valamiről, azt kényszernek élem-e meg, vagy szabad döntést hozok. „Ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál” – írja Babits, és tényleg könnyű azt hinni, hogy a szabadság valami olyasmit jelent, hogy az ember a vágyainak engedelmeskedik. De hát az még mindig csak engedelmeskedés, a szabadsághoz nem sok köze van.

Időről időre megjelennek a szülőség meg a párkapcsolat ellen dolgozó vágyak és félelmek, én azon vagyok, hogy ne ijedjek meg ezektől, hanem tudjak róluk, képes legyek megélni őket, és kezdeni tudjak velük valamit – és képes legyek azt választani, ami mellett elköteleződtem szülőként és házastársként. Egyébként meg az, hogy nekem apaként miről kell „lemondanom”, nyilván nagyon viszonylagossá válik ahhoz képest, hogy a nőket – és konkrétan az én feleségemet is – mennyivel több „lemondásra” kényszeríti az anyaság, akkor is, ha férjként azon vagyok, remélem, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket ledolgozzam.

Az idősebb korosztály tapasztalatait ismerve hogy látod, miben tér el a gyereknevelés ma, mint régebben?

Ha csak a jelenben maradunk, már akkor is egészen mást jelent gyereket nevelni egy közmunkásnak, egy kisvárosi vállalkozónak, egy szegénysoron élőnek vagy egy budapesti irodistának, szóval még a mai magyar valósággal kapcsolatban sem általánosítanék. Az tény, hogy van egy értelmiségi közeg, ahol azt látom, nagyon erős a szülői önreflexió és szorongás: elég jó szülők vagyunk-e, elég hasznos időt töltünk-e a gyerekekkel, elég türelmesek vagyunk-e velük... Lehet, hogy ez az a folyamatos önmegkérdőjelezés generációs jelenség, bár én nem voltam a szüleink bőrében, amikor ők neveltek minket. De ha kimozdulsz a relatív jólétnek ebből a buborékjából, akkor már mást jelent „elég jó szülőnek” lenni egy olyan közegben, ahol az az első kérdés, hogy ma eszik-e meleg ételt a gyerekem, vagy nem kerülünk-e az utcára a jelzálog miatt.

Apaként megváltozott a világhoz, az önmagadhoz való hozzáállásod?

Ez annyira így van, hogy erről nem is tudnék frappáns okosságokat mondani, valószínűleg ezért írtam róla inkább egy verseskötetet. 

Ha nincs feleség, gyerek, család, kijelenthetjük, hogy ma egy Székely Szabolcs-kötettel szegényebbek vagyunk?

Ki is volt az az író, aki az egyik könyve elejére valami olyasmi mottót írt, hogy „szeretettel ajánlom a családomnak, akik nélkül ez a könyv feleennyi idő alatt elkészült volna”? De viccen kívül, ha nincs családom, én A beszélgetés történetét biztosan nem írtam volna meg – lehet, hogy több másik verseskötetet igen, de nem cserélném ezt azokra.

  Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet

A versírás formálta a családról, az apaságról való gondolkodásod, egy-egy szituációt jobban megértettél, hogy a vers perspektívájából láttál rá?

Önismereti munka-e a vers? Egyre inkább azt gondolom, hogy a versolvasás szükségszerűen az – amikor elolvasol egy verset, akkor a saját idegrendszered, az addigi életed tapasztalatait olvasod bele, a vers pedig jó esetben visszahat a tapasztalataidra, tudatosítja és alakítja a hozzájuk fűződő viszonyod, ahogy az önismereti munka is. Másképp fogalmazva, minden jó vers, akár tud róla, akár nem, azt mondja, amit Rilke elhíresült sora: „változtasd meg életed”. Nyilván, ez versírás közben is érvényesül, de az írás célja nem az önismeret, hanem egy műalkotás létrehozása, aminek saját világa, saját logikája van, úgyhogy írás közben, ha jól csinálom, elsősorban nem a saját életemre, hanem a vers mondataira szoktam rálátni. Szóval, hogy a kérdésedre válaszoljak, A beszélgetés története írásának hónapjaiban nyilván lett egy csomó megfejtésem a saját életemmel kapcsolatban, de leginkább azt remélem, hogy a versek működni tudnak az olvasói oldalon.

Mik voltak a legnagyobb félelmeid, mielőtt apa lettél, mik a legnagyobb félelmeid, mióta apa vagy?

Mielőtt gyerekeim születtek, volt egy visszatérő álmom, hogy egy tér közepén állok, körben egy csomó villamos várakozik nyitott ajtókkal, és egyszerre szólal meg az összesnek az indításjelzése, egyszerre kezdenek el világítani a még nyitott ajtók fölött a vörös lámpák, én pedig ott állok a tér közepén, berregnek az ajtók, és nem tudom eldönteni, hogy melyik villamosra ugorjak fel. Szóval egy szép vastag kapunyitási pánikban éltem – kiváltságos helyzet –, attól félve, hogy ha elköteleződöm valami mellett, azzal lemondok minden más lehetőségről.

Amióta saját családom van – és itt most valami olyasmit kellene mondanom, hogy ez megváltozott, de hát ez nem lenne igaz. Szóval ugyanaz a kapkodó, szétszóródó és kicsit ingerfüggő ember vagyok, mint korábban, csak talán nyugodtabb lett a viszonyom ahhoz, aki vagyok, és persze, mindennek sokkal kisebb lett a jelentősége azóta, hogy másokért is felelős vagyok. Nincsenek egyébként különleges félelmeim, ha félek, én is attól félek, amit nem ismerek. És a gyerekeim jövője sokkal ismeretlenebb, mint a sajátom.

 

Az apa nem veszi el a férfi helyét?

Alacsonyabb-e a tesztoszteronszintem, mint tíz éve? Nem mértem, de nyilván. Vannak-e ostoba mítoszok a kultúrában arról, hogy mi a férfiasság? Igen. Elveszi-e az apa a férfi helyét? Nem.

Nem ritka az olyan vélemény, hogy a bolygó helyzete, a klímaváltozás következményeinek kiszámíthatatlansága, az egyre bizonytalanabb jövőkép okán a gyerekvállalás felelőtlen döntés. Erről mit gondolsz? Szabad gyereket vállalni egy jövő nélküli világban?

Hogyne lenne jövő! Van, és nem ismerjük, ezért félelmetes. Amit ismerni vélünk belőle, az is félelmetes, mert arról meg azt nem tudjuk, ahogy mi vagy a gyerekeink fognak alkalmazkodni hozzá. Ha valaki emiatt nem vállal gyereket, szíve joga, megértem a szempontjait – sokan választják vagy szeretnék választani az örökbefogadást is, aminél kevés tiszteletre méltóbbat tudok elképzelni. Azt viszont nem szeretem, amikor demográfiai megfontolásokból akarják megmondani az embereknek, hogy szüljenek, vagy ne szüljenek. Nemcsak azért, mert ízléstelen, hanem mert értelmetlen is – mintha az élet nem így működne egyszerűen.