Kinövi majd egyszer az emberiség a háborúsdit? 

A háború fogalma végigkíséri az emberi történelmet egészen napjainkig. Mintha nem lennénk képesek meghaladni ezt, pedig úgy érzem, szinte biológiai, pszichológiai törvényszerűség kellene, hogy legyen. Hiszen amíg természetes, hogy az óvodában összeverekednek a gyerekek, addig a felnőttek között ez már rendhagyónak számít. Persze nem azért, mert a felnőttek többnyire képesek uralni érzelmeiket, inkább csak mert tudják, hogy mit veszíthetnek. Véleményem szerint erre a szintre globálisan is képesek vagyunk eljutni.

Vagy nem?

Amikor efféle kérdésekről beszélünk, már az elején érdemes tisztázni saját nézőpontunkat. Jelen esetben az egyszerű, civil ember beszél belőlem – már ha van ilyen. Hogy van-e ilyen, fontos kérdés, hiszen hiába vagyunk civilek, egyben állampolgárok is vagyunk, ami azt jelenti, hogy a szuverenitásunk egy részét valamilyen hatalomra ruháztuk, közvetetten például az államra, közvetlenül az azokat éppen vezetőkre. Ahogyan mi „betagozódunk” a nemzetállami rendszerbe, úgy tagozódik be az a nemzetközi infrastruktúrákba. Mennyiben vagyunk tehát civilek és ez miben különbözik az aktív politikai szerepkörtől?

A kezdő példánál maradva, egy háború hamar és fájón rámutat, hogy ki a civil és kik a „hatalom” képviselői. Ebből adódóan

úgy tűnik, civilként nincs jelentősebb beleszólásunk sem a világpolitika, sem a világgazdaság folyamatainak alakulásába, melyek a mindenkori háborúk legfőbb gyújtópontjai. De mi a helyzet a „világtársadalommal”? Van egyáltalán ilyen?

A véleményem az, hogy egyre inkább van.

Gyakran felmerül a társadalomtudományos diskurzusokban a globalizáció helyi kultúrákra gyakorolt hatása, ami egyéb következményeket is hozhat magával. Ilyen például a kommunikáció (az egyre inkább globális internet és az angol nyelv általánossá válása, illetve a fordítóprogramok rohamos fejlődése), mely hamarosan összeköti a bolygó emberiségének egészét. A különféle szubkulturális csoportok már jó ideje globálisak.

Jelenleg persze még nem beszélhetünk világkultúráról, csupán a változás látszik. De nem is a kulturális dimenzió a lényeges most számunkra, hanem a társadalmi érdekérvényesítés aspektusa.

Arra már jónéhány példát láttunk, hogy mire képes egy jó ügy mögé állt civil társadalom – persze az efféle példák, mint mondjuk Mahatma Gandhi mozgalmainak eredményi, mindig csak valós időben értékelhetők sikeresnek vagy sikertelennek, utólag csupán annyi látszik, hogy „hatással voltak”. Ez azonban sokkal több, mint amiről civil emberként egyénileg álmodhatunk például egy háború hajnalán.

Szerintem, amit a globális kommunikáció hozhat el számunkra az egy világtársadalmi érdekképviselet az emberi jogokért. Az jelenleg is látszik, hogy

a problémáink már globálisak, s bár az érdekképviseletek még lokálisak, már nem elszigeteltek.

Talán csak idő kérdése, mikor indul meg egy magasabb szintű együttműködés az emberiség egésze között, mert erre olyan lehetőséget kaptunk a kezünkbe, mint korábban soha.

Úgy érzem, nem naivság hinni ebben, hiszen már jól ismerjük és fel is ismerjük a politikai-gazdasági kultúra érdekérvényesítési módszereit.

Mikor a „kenyeret és cirkuszt” vagy az „oszd meg és uralkodj” elvek születtek, még nem működött valós idejű kommunikációs rendszer a földgolyó egészén. Egy ideig a gyerekeket is lehet manipulálni ajándékokkal vagy zsarolással, vissza lehet élni a kiszolgáltatottságukkal, össze lehet ugrasztani őket, de ez nem marad így örökre.

Ezért hiszem, hogy a társadalom is képes efféle belső fejlődésre és saját érdekképviseletének lehetőségeivel élni, nem pedig visszaélni fog.