Futok a budapesti péntek délutánban, nem is veszem észre rögtön, mennyire szépek a fények körülöttünk. Festői, legalábbis lehetne, gondolom, és gondosan átszökellek egy újabb barna kupacka felett. Vélhetőleg annyira „szökellés” ez a mozdulat, mint amennyire festői az ötödik kerület mélye: semennyire. Zilált, darabos vagyok, már csak ezért sem lenne szép a kép, ráadásul hatfelé lóg rólam a túlhordott ruha, valahogy nehéz még elengedni, kidobni a szekrényemből, ha látom is, hogy nem tökéletes. Persze futás közben nem a ruhára gondolok, hanem arra, mit nem fejeztem be indulás előtt. Jobb híján fejben írok.
Kísér a város szaga, érzek rá a következő mondatra, vagy inkább a felütésre, kiderül majd, mi lesz ebből a szövegből, ha egyszer leírom. De ez a szókapcsolat erős, használni lehet még valamire – hiába, a kínai büfé mindig inspirálja az embert.
Hívnak, nem veszem fel, le van némítva a telefonom, mint általában, észre sem veszem, csak két sarokkal később, mikor
előkapom a készüléket, hogy visszahívjak valakit, akitől egy órája kértem húsz percet.
Ezúttal a színházból kerestek, borzasztó vagyok, egy hónapja nem váltom vissza a jegyeimet az elmaradt előadásról, szerintem az ügyintézők már szitokszóként emlegetik a nevem. Lehet, nem is számítottak rá, hogy elérnek, ezt is szégyellem kicsit – sokszor hagytam már cserben őket. Kedvesen veszik fel a visszahíváskor, a hét elején azt ígértem, ma megyek a jegyekért, érdeklődnek, mégis mikor, 50 perc múlva zár a pénztár. Rohanok, mondom, illetve mondanám, de csak magyarázkodásra telik, mintha győzködném magam is, hogy már elindultam, holott tényleg úton vagyok feléjük. Zúg mellettem a Bajcsy-Zsilinszky öt sávja, remélem, hallják ők is, az utcazaj csak meggyőzőbb, mint notóriusan halogató nézőjük. Letesszük, szaladok tovább, a Lidl mellett eszembe jut, hogy vásárolni is kell, a virágosnál meg az, hogy illenék rákeresnem, mitől penészedik az egy hete szerzett kövirózsa földje. De vissza a fejben íráshoz, mert a virágos megint csak jó, földszagot ad, a város közepén, ahol föld már sehol, csak a beton. Be lehet hozni általa a képet, amire napok óta gondolok, amelyik mutatja, hogy is néznének ki érzékelőszerveink, ha méretükben úgy aránylanának egymáshoz, amekkora területen foglalkozik vele az agyunk: óriási lenne az ujjunk, az orrunk meg talán még nagyobb. De a testünk valahogy nem csak olyan, mint az agyunk, a gondolatok gyorsabbak és légiesebbek, mint mi, és talán ez a legnagyobb szerencsénk. Nem tudom még, mi lesz ebből a fejben írt cikkből, egyre széttartóbb, mégis, írni csak asztal mellett, nem rohangálás közben lenne jó.
„Hamvas barack, nincs még szétbaszva, szétélvezve a luka” – ránt vissza egy, valahol a hátam mögött felhangzó mondat. Meg sem merek fordulni, ki mondta, és bár hallatszik valami hasonló válasz, arra nem tudok figyelni, annyira leköt a gondolat, mégis hogy rak össze valaki egy ilyen mondatot. Az illető hangja alapján tizenéves, mindenesetre fiatal, de már tudja, illetve nem is tudja, inkább csak létével bizonyítja, mi a
mindennapi magyar valóság, az, amelyiket kitalálni se lehet, amelyikre szimplán rábukkanhat az ember, például a Nyugati aluljáróban, ha az Isten is úgy akarja.
Kontrasztos a kint és a bent, az aluljáró szaga, mondatai, meg a film, ami belül fut. Végtére is olyan vagyok, mint mindenki más, látszólag a fiútól, aki ezt mondja, sem választ el sok, mégis meglepődöm, mikor találkozunk. Élünk a városban kétmillióan, futtatunk kismilliárd filmet magunkban, olykor vetítjük őket egymásnak, de azt túl ritkán hagyjuk, hogy betüremkedő mondatok írják át a belső snitteket. Egészen indiszkrét, már-már sértő, amikor mégis hat ránk a másik, pláne, ha más közegből hozza történeteit.
Kényelmes nem meghallani, ami nem ránk és nem hozzánk tartozik, de azt hiszem, mégis fontos. A valóságról – ha nem tetszik, akkor is – jó nem lemaradni.
Ajánljuk még:
A nők szigete Észtországban: bármit megoldanak férfiak nélkül
Kétévente újat? Mondj nemet a tervezett elavulásra!
Cserebere – hogyan lesz a piacból közösség?
