Szocio

Építészek a hajléktalanokért – a Lakni kell program alapítójával beszélgettünk

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Tamási Áron örökbecsű mondatát mindig átérzem, amikor átlépem a lakás küszöbét, becsukom az ajtót, és úgy érzem, hirtelen minden gond, probléma, baj elillan. Ez a hely csak az enyém. Azok azonban, akik valamilyen okból hajléktalanná váltak, nem érezhetik többé ezt a nyugalmat. Építészek egy csoportja már 2016 óta igyekszik értük tenni: Dányi Tibor Zoltán építésszel, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karának adjunktusával, a Lakni kell munkacsoport alapítójával beszélgettünk.

Hogyan jött létre ez a kezdeményezés?

A doktorim elkélszítése során egy online felmérésben arra kérdeztem rá az építészeknél, mit gondolnak a szolidaritás és az építészet kapcsolatáról. Ez hozott össze párunkat itt az egyetemen, akik érzékenyebbek voltunk erre a témára. Hatan indítottuk el végül a Lakni kell programot. Habár a lakhatás alaptörvény által biztosított joga mindenkinek, kérdés, milyen körülmények között valósul meg. A hajléktalan-ellátás szerint van elég férőhely az éjjeli menedékhelyeken, senkinek nem lesz baja a téli fagyokban. Mi erről másképp gondolkodunk.

A lakhatás nem egyenlő azzal, hogy nem fagy meg valaki.

Azt jelenti, van egy hely, amit az otthonának tekinthet, ahova hazatérhet. Biztonságban van, beszélgethet a társával, állatai lehetnek, vendéget fogadhat, elbújhat a világ elől, ha szeretne. Sok minden van, amit a menedékhelyen nem lehet csinálni, ez egy kényszerű, véglegesnek nem tekinthető megoldás. És itt nem kevés emberről beszélünk: tízezres nagyságrendű a hajléktalanok száma. Maga a hajléktalanság fogalma is nehezen meghatározható. Vannak szívességi lakáshasználók, utcán élők, de sokan vannak, akik semmiféle rendszerben nem szerepelnek. Mi nekik próbálunk segíteni.

Milyen konkrét lépéseket tettetek, hogy felhívjátok a figyelmet erre a problémára?

Az első évben, 2016-ban szerveztünk egy beszélgetést, ahová meghívtunk hajléktalan barátokat és az ellátó rendszer munkatársait. Ez egy nyitott esemény volt, nagyon sok diákkal. Az kiderült, hogy sok olyan ember van, aki erre fogékony. Nekem például volt ott olyan hallgatóm, akivel később, már végzett építészként együtt szerveztük az egyik legsikeresebb Lakni kell programot. A következő években több figyelemfelkeltő akciónk is volt. Egy workshop keretében az egyetemi hallgatók találkozhattak a fedél nélküli embertársaikkal. Azt is megmutattuk, hol és hogyan élnek, 2017-ben hulladékokból építettünk egy ilyen menedéket, amit ők szoktak használni. Hajléktalan barátokkal csináltuk közösen, közben gyertyát, takarót is gyűjtöttünk a rászorulóknak. Ez olyan szembesítés, ami lehet, fáj kicsit, de mindenképpen elgondolkodtat. Egyfajta érzékenyítés, hiszen megismerkedsz a társadalom peremén élő emberekkel.

Mi volt a legsikeresebb akciójuk?

Egy két napos workshopra diákokat, hajléktalanságot megtapasztalt aktivistákat hívtunk. A hallgatókat nagyon megérintette, amikor meghallgatták az egyik résztvevő történetét, aki már háromévesen sörözött az apukájával. Abban az évben a diákok olyan üres alumínium sörösdobozokból építettek egy szerkezetet, amilyeneket a hajléktalan emberek a kukákból gyűjtöttek, és akkoriban két forintot kaptak érte. A sok dobozból lett egy installáció, ahol egymás mellé ülhettek a hajléktalanságban élők a hallgatókkal és a város lakóival. Akkor egyébként már nem lehetett életvitelszerűen az utcán tartózkodni. Félő volt, hogy ha valaki egy kicsit koszosabb ruhában tescós szatyorral üldögél a főtéren, akkor hazaküldik. A diákok, akik találkoztak ezekkel az emberekkel, soha nem felejtik el. 

Ha belőlük később építész lesz, vagy döntéshozó, akkor jobb döntéseket tudnak hozni

a hajléktalanság felszámolására vagy enyhítésére, mert van személyes élményük.

Ennek a „háznak” nemzetközi visszhangja is lett, ha jól emlékszem.

Igen, beküldtük a Chicagói Építészeti Biennáléra, és az Építészek Világkongresszusán Rio de Janeiro-ban is kiállították. Ez is jól mutatja, hogy a hajléktalanság a világban mindenhol fontos téma. Összesen hat félévet tanítottam az Egyesült Államokban, időnként ott is megpróbálják felszámolni, de ez sehol se könnyű.

Mikor kezdtetek el építeni, és hogyan?

2020-ban Pécsett a Támasz Alapítvány ápoló otthonában. Oda azok kerülnek, akik nem tudnak magukról gondoskodni. Közülük sokan kerekesszékesek, nem tudnak kimozdulni. Van egy kihasználatlan, elhanyagolt udvaruk, a diákok oda terveztek egy szabadtéri pavilonszerű struktúrát. Ha valaki egyedül akar lenni egy kicsit, akkor kiülhet egy fa árnyékába, elmerenghet, vagy a szobatársával beszélgethet, nagyobb társaság akár társasozhat is. Egy kicsit olyan lett, mintha kertes házban élnének. A hallgatók nemcsak megtervezték az átépítést, hanem a kivitelezésben is részt vettek. Itt is használt építőanyagokkal dolgoztunk. A projektet beválogatták egy amerikai vándorkiállításba. Azt mondták, látszik rajta, hogy komoly társadalmi hatást gyakorol. Aztán három éve a női éjjeli menedékhelyet „frissítettük” fel, kifestettük, ettől otthonosabb lett. Fontos volt, hogy azok, akik odajárnak, érezzék, értük is tesznek valamit önzetlenül.

A legutóbbi projektek egyedülállóak a maguk nemében, már csak a gondolatiság és a megközelítés miatt is. Az egyik egy családok átmeneti otthona, a másik pedig egy menedék egy fiatal párnak.

Tavaly a családok átmeneti otthonába szerveztünk egy workshopot diákoknak. Az épület korábban egy általános iskola volt. Kimeszelték, kicserélték az ablakokat, de ettől egyáltalán nem lett otthonos. Ha ezt egy tőlünk kikerülő, szolidárisan gondolkodó építész tervezi meg, akkor az összehasonlíthatatlanul jobb.

Ez az úgynevezett traumatudatos építészet.

Hogy milyen lenne az ideális otthon? A családok átmeneti otthonában a legfontosabb a gyerekek sorsa, mert ők ott eltöltenek néhány évet, ami egy kisgyerek életében nagyon jelentős időszak, erre már emlékezni fog. Az építészeknek, belsőépítészeknek erre nagyon sok eszközük van, ráadásul nem megfizethetetlen, hogy egy kisebb büdzséből is inspiráló terek szülessenek. Fontos a külső térrel való kapcsolat, hogy az udvarra ne csak egyetlen ajtón lehessen kijutni, hogy legyen lehetőségük bújócskázni, szaladgálni, de ha rossz az idő, akkor bent is legyen ilyen tér, kreatív környezet anyaghasználattal, színezéssel megoldva, játékos formákban.

Ahhoz, hogy valóban betöltse a végeredmény a szerepét, az építésznek egy kicsit szociológusnak is kell lenni?

Valóban. Például az idei programunkkal is olyan megoldás után kutattunk, ami kevesebbet nyújt ugyan, mint egy igazi lakás, de jóval többet, mint az éjjeli menedékhely. Szociálpszichológusokkal közösen végeztünk egy kutatást Pécs zártkertjeiben. Azt vizsgáltuk, hogy tud élni az, akinek nincs pénze lakásra, nem tudja megfizetni az építészek szolgáltatásait, a hajléktalanok életét éli. Azt láttuk, hogy bérel az önkormányzattól egy zártkertet, beköltözik egy szerszámos bódéba, vagy megépít magának egy kis menedéket, amiben el lehet éldegélni. Sok történetet hallottunk arról, hogyan kerülnek ilyen helyzetbe az emberek, milyen törés vezet ide, mennyire vannak megelégedve a helyzetükkel, és bizony találkoztunk boldog emberekkel. Itt találkoztunk Tibivel és Ágival, akik korábban szívességből egy garázsban éltek, de onnan el kellett jönniük. Beköltöztek egy réges-régi kalyibába, ami nagyon rossz állapotban volt. A telken van fúrt kút, de nincs se villany, se víz, se útburkolat. Láttuk, hogy itt nem lehet átvészelni a telet, ezért segítettünk nekik.

Hogyan tudtátok finanszírozni az építőanyagokat?

Először feladtunk egy hirdetést, amiben használt építőanyagot kértünk. Kaptunk is építkezésből kimaradt hőszigetelést, farostlemezt, a diákok szervezték az egészet. Felhúztunk egy épületet, ami lábakon áll, tehát nem ázik be. Hőszigetelt, gyönyörű ablakokat is szereztek, tudtunk bele rakni egy fatüzelésű kályhát, két napelemet a tetejére, amivel lehet világítani, akkut, telefont feltölteni. Van palackos gáz, lehet főzni és vizet melegíteni a fürdéshez. Így szinte nincs költsége az üzemeltetésnek. 

Erre kellene figyelnie a döntéshozóknak, amikor olyan embert szeretnének lakáshoz juttatni, akinek nincs rendszeres jövedelme,

hogy nagyon alacsony fenntartású ingatlanokban gondolkodjanak. Az építészet társadalmi szolidaritásról szóló üzenete a Lakni kell program szerint az, hogy ne csak adj, hanem olyat adj, ami azok számára is hasznosítható, akiknek nincs más lehetőségük.

Mi az, aminek örülnétek társadalmi reagálásban, mit tud tenni az egyszeri ember?

Az idei megmozdulás volt jó példa arra, hogy annyi felesleges tárgy, alapanyag, energia van körülöttünk: ha ezeket egy kicsit másképp raknánk össze, akkor senkinek nem kellene télen megfagynia vagy fedél nélkül élnie.

Fotók: Lakni kell, Dányi Tibor Zoltán

Ajánljuk még:

Tanulságos beszélgetés a duguláselhárításról + tízes lista csatornarendszerünk helyes használatához

Tipikusan az a téma, ami csak akkor merül fel, amikor már a probléma egekig ér: a duguláselhárítás nem virágillatú rejtelmei következnek. Hetekig küzdöttünk a mosogatóból időnként vissza-visszafolyó víz problémájával, az először kíméletes, majd egyre drasztikusabb megoldásokat segítségül hívva. Nagy igyekezetünkben végül odáig jutottunk, hogy már nem visszafolyt, hanem mint a cövek, beállt a szennyvíz, mi pedig tanácstalanul néztünk egymásra.