„Elértük, hogy több száz roma anyuka tud olvasni és bízik magában” – interjú Furugh Switzerrel

Teheránban született, dolgozott Afrikában, Kanadában, majd Magyarországra vezetett az útja. Hogyan történt ez?

A bahái hit az én hitem, ami azt mondja, hogy az emberiséget kell szolgálni, így tudjuk jobbá tenni a világot. Amikor Iránban megszereztem az első diplomámat szociológusként, Afrikába utaztam. Több mint 10 évet töltöttem ott, iskolákban angolt, matematikát tanítottam. Aztán Kanadába mentem, ott szereztem a mesterdiplomámat interkulturális oktatás szakon. Megismertem a férjemet, összeházasodtunk, és két gyermekünk született. Úgy döntöttünk, hogy oda megyünk a világban, ahol segítségre van szükség. A bahái közösség akkor, 28 évvel ezelőtt Magyarországon még nagyon kicsi volt. A rendszerváltozás után kezdett el épülni, és a magyar bahái közösség segítséget kért a kanadai közösségtől. Így kerültünk ide. Egy szót se tudtunk magyarul, semmit nem tudtunk a kultúráról. A férjemmel azt gondoltunk, ha nagyon nehéz lesz, akkor is maradunk két évig. Aztán 28 év lett belőle. Ebben a vallásban nincsen papság, mindenki önkéntesként dolgozik. 

Furugh Switzer Teheránban született, iráni-kanadai származású szociológus. Angolul, perzsául, magyarul és egy afrikai nyelven beszél. Férje, Raymond Switzer kanadai pszichológus. Gödöllőn élnek, férjével közösen párterápiával is foglalkoznak. Két felnőtt gyermekük van.

Miért maradtak?

A bahái közösség nagyon családias. Minden évben tanácskoztunk és úgy döntöttünk, hogy maradunk. Egyetemen tanítottunk a férjemmel, és évről évre új szerződést kínáltak. Mindig mondtuk, hogy jó, még egy év, még egy év. Aztán a gyerekek elkezdtek óvodába, iskolába járni. Végül letelepedtünk itt.

Nagyon jól beszél magyarul. Könnyen megtanulta a nyelvet?

Még mindig tanulom. Nem könnyű és sosincs vége, de igyekszem!       

Külföldi szociológusként hogyan került kapcsolatba a magyarországi romákkal? Hogyan indult a Meséd program?

A bahái hit azt mondja, hogy

tekintsd úgy az embert, mint egy mérhetetlen kincsekkel teli bányát.

Egyedül a nevelés, az oktatás tud segíteni abban, hogy a kincsek feltáruljanak, az emberiség javára váljanak. Magyarországon először azokkal a romákkal találkoztam, akik a bahái közösséghez tartoztak, összebarátkoztunk, összejártunk. Ekkor láttam, hogy az ő otthonaikban nincsenek könyvek, sőt asztal sincs, amin a gyerekek rajzolhattak, írhattak volna. Olvastunk egy kutatást, ami arról szólt, hogyha a gyerekeknek mesét olvasnak, mielőtt iskolába kerülnek, akkor sokkal könnyebben beilleszkednek. Minden hétvégén továbbképzés volt tanároknak a Veszprémi egyetemen, ahol tanítottunk, és mindig panaszkodtak a résztvevők, hogy a roma gyerekeknek nincsenek könyveik, nehezen tudják őket kezelni. Így indult a Meséd program. A bahái közösség támogatásával tudtam szép könyveket vásárolni. 

Milyenek voltak az első foglalkozások, hogyan fogadták a roma nők, mikor a kezükbe adta a könyveket?

Törökszentmiklóson indult először a program. Meghívtunk anyukákat, először csak öten jöttek, de minden héten összegyűltünk két órára. Nagyon kíváncsiak voltak, ki vagyok én, mit akarok tőlük. Kicsit bizalmatlanok voltak, de ez jogos szerintem. Bíztattam őket, hogy ez nem iskola, nem kapnak jegyet, csak egy baráti kör, ahol bármiről lehet beszélgetni.

Jártak néhány évet iskolába, de funkcionális analfabéták voltak. A tudás megvolt bennük, csak segíteni, bátorítani kellett őket. Az elején mindenki azt mondta, hogy ő nem olvas hangosan. Szégyellték, hogy rosszul fognak olvasni. Az elején nehezen ment, az ujjukkal követték a szöveget, de egy idő után már ők jelentkeztek, hogy szeretnének olvasni.

Lényeges, hogy magyar szerzők meséit olvassák? Vagy a mese annyira univerzális, hogy ez nem számít?

A mese általános. Voltak magyar, nem magyar szerzők művei is, magyar népmesék is. Először mindig olyan könyveket használtam, amelyekben kevés a szöveg, mert az anyukák nem voltak az olvasáshoz szokva. Bátorítani kellett őket, hogy először csak egy mondatot, majd egy bekezdést olvassanak. Egy idő után egészen szépen tudtak olvasni. A könyveket haza is vihették – ami tetszett nekik – és minden este a gyerekeiknek olvastak, így gyakoroltak.

Két hónap alatt tökéletesen tudtak mind olvasni.

Azt tudjuk, hogy a gyerekeknek fontos a mese, de mit ad egy felnőttnek?

Sokat. Különösen egy olyan felnőttnek, akinek nem volt mesekönyve gyerekkorában. Ezek a nők újraélhették a gyerekkorukat. Szép, színes, új, képekkel teli könyveket vittem. Nemcsak olvastunk, hanem beszélgettünk is a történetekről. Például ha a bocsánatkérésről volt szó a mesében, akkor körbementünk és mindenki elmondta, hogy történt-e ilyen az ő életében. Nagyon bele tudnak merülni a mesékbe a felnőttek is, akár férfiak is. Ugyanis voltak olyan alkalmak, amikor egy-egy anyuka nem tudott eljönni, de elküldte maga helyett az apát.

 Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet

A férfiak, férjek mit szóltak ehhez a programhoz? Tetszett nekik?

Az elején nem. Nagyon gyanakodtak, hogy mit tanítunk a feleségeiknek. Ezért is mondtuk nekik, hogy szívesen látjuk őket, nézzék meg, mit csinálunk.

A nők felszabadultabbak lettek, mert kiszakadtak a mindennapi életből. Idővel főztünk, játszottunk, hívtunk vendégeket, különböző szakmákból: orvost, tanárt, akiktől kérdezhettek. Igyekeztek gyerekek nélkül jönni a foglalkozásokra, mert ha a gyerekek is ott voltak, nem tudtak eléggé figyelni. Bátorítottuk őket, hogy aki tudja, vigye óvodába, vagy bízza a nagyszülőkre a kicsiket.

A célunk az volt, hogy ismerjék fel a saját értékeiket. Nagyon ügyesek a roma nők, de sokan csak három-négy-öt évet töltöttek az iskolában, nem tanultak tovább, később meg gyereket szültek. Nálunk volt, aki több hónap után rájött, hogy képes újra tanulni. Sokan a program hatására mentek vissza az iskolába, voltak, akik leérettségiztek. A program vezetői egyetemet is végeztek.

Kik vezetik ezeket a foglalkozásokat?

Az első néhány évben mindig én vezettem a csoportokat, aztán a Roma Oktatási Alap és több más nonprofit szervezet megkeresett, hogy szeretnének minket támogatni. Így tudtunk terjeszkedni. Idővel én már csak a képzést tartottam azoknak a roma anyukáknak, akik aztán csoportvezetők lettek. Ez azért is jó, mert ők példaképek lettek a többi édesanya előtt. A projekt a határon túlra is eljutott, hét másik országba: például Szlovákiába, Csehországba, Romániába, Albániába, Koszovóba.

Hogy látja, történt a romák oktatásában előrelépés az elmúlt tizennyolc évben, mióta zajlik a Meséd program? Érezhető, hogy kevesebben funkcionális analfabéták?

Szerintem van erőhaladás, de jobban is lehetne.

Járt többek otthonában is, azt mondta, testközelből látta a mélyszegénységet, amelyben élnek. Mi kellene ahhoz, hogy kitörhessenek ebből?

Először az előítéletet kéne megszüntetni. Ez egy alapvető probléma, nemcsak Magyarországon, mindenhol a világon, ahol kisebbségek élnek. Ez nagyon visszatartja az ő fejlesztésüket. Ne mondjunk, ne gondoljunk rosszat róluk. Ne általánosítsunk, hogy a romák mind lopnak, mind lusták. Ez egyáltalán nem igaz.

A gyerekek mikor iskolába mennek, ne tanulják meg az előítéletességet a felnőttektől. A saját gyerekeim, mikor óvodába jártak, hazajöttek és elkezdtek valamit mondani a cigányokról. Nagyon csodálkoztam, mert nekünk cigány barátaink voltak, jöttek hozzánk látogatóba, mi is mentünk hozzájuk. Kérdeztem a gyerekeimtől, hogy tudjátok, mi az, hogy cigány. Mire ők mondták, hogy nem.

Egyenlőséget kell teremteni, esélyt kell adni mindenkinek. Te vagy én se tartanánk itt, ha nem olyan családba születünk, amibe születtünk. Mi ezt megkaptuk, ők nem. Én nyugodtan mehetek boltba, interjúra, munkahelyre. De ha ők mennek, rögtön látják rajtuk, hogy romák, és máshogy viszonyulnak hozzájuk. Rengeteg roma nőt ismerek, akik becsületesek, tökéletesen tudnak dolgozni, de

amikor egy álláshirdetésre jelentkeznek, indulásból azt mondják nekik, hogy már betelt az állás.

Honnan hova jutott el a Meséd program tizennyolc év alatt?

Elértük, hogy több száz roma anyuka tud olvasni és bízik magában. Az önismeret, az önbecsülés nagyon fontos, különösen a nők számára. A roma nőknek nagyon alacsony az önbizalmuk, pedig ügyesek, szépek, mindenre képesek. Szerintem több száz anyukát segítettünk, hogy egy kicsit kibontakozhassanak, ezen kívül több száz gyerek a meséknek köszönhetően jobban oda tudott figyelni az iskolában. Illetve otthon már van egy polcuk, tele mesekönyvekkel, amiket büszkén vihetnek az óvodába, hogy az óvónéni olvasson belőle a többieknek. Ezek a könyvek drágák, ritka, hogy egy nehézsorsú gyerek hozzájuthat.

  Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet

Van olyan sikertörténet, ami különösen közel áll a szívéhez?

Több ilyen van. Egy program kilenc hónapig tart. Az egyik résztvevőnk, aki rendszeresen járt az alkalmakra, egy idő után csoportvezető lett. Pár évvel később pályázott egy másik munkára, egy roma közösség mediátora lett, majd ment tovább, most pedig már egy nagyon szép irodában dolgozik. Egy másik csoportvezetőnk pedig most végzi a PhD-t a társadalomtudományok területén. Mások saját egyesületet alapítottak, és így pályázhattak; különböző programokat szerveztek a roma közösségekben.

Az ilyen történetek miatt büszke vagyok a Meséd programra.

Nemcsak nálunk, de Afrikában és Kanadában is hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozott. Miért érzi küldetésének, hogy őket felkarolja?

„Ó, FÖLD GAZDAGJAI! Rátok bíztam a köztetek élő szegényeket, óvjátok, aki az Enyém, és ne csak a saját kényelmetekkel törődjetek!” – mondja a bahái hit. Nagyon fontos odafigyelni a hátrányos helyzetűekre, a kisebbségekre, akiknek küszködniük kell, hogy ugyanolyan jogaik legyenek, mint a többieknek. Ahogy a hitem mondja, én is úgy hiszem, hogy ha én kiváltságos vagyok, akkor nemcsak a saját életemre, a saját családomra kell fókuszálnom, hanem a többiekre is. Anyagilag, érzelmileg, intellektuálisan. Valahogy adni szeretnék a többieknek. Nemcsak azért születtünk a világra, hogy kapjunk, hanem azért, hogy adjunk is. Ez a mondat nagy hatással volt rám, amikor húszévesen Afrikába mentem.

A bahái hitről
Fiatal vallás, 1844-ben, Perzsiában alapították. Napjainkban több mint ötmillió tagot számlál. A bahái hit szerint a mai kor problémáinak megoldása globális szintű gondolkodást igényel és tudatosságot a Föld erőforrásainak használatában. Magyarországi történetének legfontosabb eseménye a hit alapítójának, Bahá’u’lláh fiának magyarországi látogatása volt 1913-ban. Vámbéry Ármint tekintjük az első magyarországi bahái hívőnek. Május 21-én ünneplik Vámbéry látogatásának 110. évfordulóját a Barabás Villában, ahova mindenkit szeretettel várnak délelőtt 10-17 óra között.

Huszonnyolc éve él Magyarországon. Hol érzi otthon magát, mit tekint hazájának?

Az egész Föld a hazám. A Föld egy ország, és az emberek a polgárai – ezt is a bahái hit mondja. Afrika a második otthonom, de nagyon szeretem Kanadát. És szeretem Magyarországot is. Gazdagított, hogy sok különböző kultúrában élhettem, sokat tanultam az ott élőktől, sokat tanultam a romáktól is. Az alap ugyanaz, egyek vagyunk, egy emberiség.