Egy időben, egy helyen – Ceaușescu és én

A nyolcvanas éveket írjuk Romániában. Nicolae Ceaușescu uralkodik a világunkon. Szó szerint a világunkon, hiszen e világból való kitekintésre alig-alig van lehetőség. Minden nap többször látjuk őt a tévében. Gesztikulál és kinyilatkoztat. Él, virul és örök. Cseperedő gyermekként teljesen érdektelen, ő semmi több, mint egy valaki a sok „más” emberből, aki kisebbségbe töpörödött közösségünket körülveszi egy olyan országban, ahová nekünk születni rendeltetett. 

Ahogy múlnak az évek, úgy lesz a mi emberünk egyre nagyobb és egyre félelmetesebb. Kiderül, hogy

minden, ami rossz, miatta van. Minden, ami gyerekszemmel öröknek tűnik, az miatta nem változhat.

Csendben, suttogva, belülről lázadva derül ki lassan-lassan az igazság, és nyiladozó értelmünket annyira megfélemlíti a szülői szigor, hogy e téma minden helyzetben kerülendő és elhallgatandó lesz. Eltelnek a gyermekévek úgy, hogy a diktatúra alig érint meg bennünket. A nagy közös hallgatásokat csak néha töri meg egy-egy furcsa esemény, ami nyomot hagy, és egy időre lángra gyújtja az ősi vágyakat.

Aki nem tud belenyugodni, aki nem tudja elcsendesíteni a belülről feszítő, szabadság iránti vágyat, kísérletet tesz a távozásra. Van olyan, akinek hosszú évek múltán sikerül. Hajnali pályaudvar, kivilágítatlan peronok, gyertyás, néma kísértetek az Orient Expressz ablakainál. Indulók és búcsúzók. Könnyek és nagy csendek.

Reménytelen örökkévalóság a következő találkozás gondolata.

Nem lehet tudni, kinek jobb, vagy rosszabb, de akkor a „szerencsés” az volt, aki rokonsági viszonyai folytán, évekig tartó megalázó várakozás után megkapta a papírt a jövőbe, és áttelepülhetett bárhová.

Így távozott az osztálytársaim egyharmada a gimnáziumi évek alatt Kolozsvárról. Aztán jöttek a hétköznapok, boldog és felhőtlen gyermekévek, sok jó baráttal és a család védő-óvó háttérintézményével, amibe időről időre zsigerig hatolóan rondított bele a hatalom mindenhatósága.

Felnőttként visszatekintve azokra az évekre ugyanaz történik, mint minden fájó emlékkel. Valahogyan mégiscsak megszépül.

Az idő vasfoga kikezdi a fájdalmakat, és olykor még vágyottá is teszi azokat az éveket.

Hiszen az volt a fiatalság, az volt az élet. A soha vissza nem térősége okoz szomorúságot.

8-9 éves lehettem, amikor Ceaușescu Kolozsvárra jött a tanévnyitóra. Az érkezését már hetekkel korábban tudni lehetett, megbolydult a méhkaptár, és a városi vezetés hozzákezdett az ámokfutáshoz. Nem volt könnyű dolguk. Leaszfaltozták az összes főutcát a reptértől a belvárosig. Felületesen, sietve. Lefestették a belváros összes épületének homlokzatát szép színesre. A sugárutak mellé sebtében ültetett fenyőfák kerültek, esetenként zöld festékkel erősítve meg az örökzöldség fakóságát.

Felépítették a téren az emelvényt, ahol majd beszélni fog. Na, nem a főtéren – félő volt, hogy Mátyás király ilyetén közeli társasága nevetségessé teszi az uralkodót! Az emelvény a belváros másik terén kapott helyet. Közvetlenül Mihai Viteazul, azaz Vitéz Mihály társaságában. Az emelvény nagy, és vörös szőnyeges volt. Fából ácsolták, és virágfüzérekkel vonták be tetőtől talpig.

Mi ott laktunk a Mihai Viteazul téren. Halkan jártunk el a színpad mellett minden nap, néha megbeszéltük:

minő szerencse, hogy a hatalomnak még nincs gondolatolvasó gépe.

Ahogy közeledett az érkezés napja, a kapkodás alábbhagyott a városban és helyét átvette a várakozó csend. Mi kívülállóknak gondoltuk magunkat, remélve, hogy hamar lezajlik ez a hetek óta tartó agyrém. És akkor minden egy csapásra megváltozott. Tíz nappal a tanévnyitó előtt anyukámat behívatták az iskolámba. Elmondták neki azt a nagy szerencsét és megtiszteltetést, ami bennünket – családilag – ért. Kiderült, hogy

beválasztottak engem azok közé a gyerekek közé, akik virágot adhatnak a nagyvezérnek a beszéde alatt.

Mert jó tanuló vagyok és szép kislány. Vagyis felszaladhatok a színpadra szépen felöltözve és átnyújthatom neki a csokromat. Lehet, hogy puszit is kapok – mondták. Édesanyám kényszeredetten vette tudomásul a gyermeklánya életében felsejlő karriert, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy megértsem, mit is jelent ez a megtiszteltetés valójában. Utólag is úgy érzem, jobb lett volna nem megérteni, hogy mit is jelentett ez.

Tíznapnyi poklot. Orvosi ellenőrzéseket, torokváladék vételt, ordítva parancsoló román embereket a pionírházban, ahová kötelezően menni kellett minden nap gyakorolni a lépcsőn való felszaladást és a virágátadást. Ijedt szülőket jelentett, akik minden este elmagyarázták, hogy egy szót se szóljak, csak tegyem, amit mondanak.

Nem jelentett számomra kiválasztottságot, de kicsiny iskolai világunkban mégis irigységeket szült. Rossz emlék, ami nem szépül meg soha, ezért inkább elhomályosul. A nagy napból ugyanis szinte semmire nem emlékszem. Emlékszem egy vörös bársonnyal beborított lépcsőre, egy borzasztóan idegesítő dupla masnira a hajpántomon és valakire, aki alacsonyabb volt, mint amire számítottam, az arca pedig izzadt volt és büdös.

Nicolae Ceaușescu és én. Egy időben, egy helyen.

Aztán elment Kolozsvárról. És mint mindent, ami rothadt, ezt is letisztította az őszi eső. Soha nem látott zápor köszöntött a városra. Mintha dézsából öntötték volna órákon át. A belváros nem tudta elnyelni a hirtelen jött nagy mennyiségű esővizet. Ráadásul hamar kiderült, hogy nem is nyelhetné el, hiszen a gyors és elkapkodott aszfaltozás a csatornatetőket is érintette. Térdig jártunk a vízben addig, míg a megfelelő lyukak a megfelelő helyeken le nem engedték a vizet. A belváros nagy kádjában, a malomárok partján ülve órákig nevettünk az élet mulatságos apróságain a bátyámmal.

Nyitókép: Fortepan /  Sütő András örökösei