„Cigány származásom erőforrás is” – Sztojka Szabina református missziós lelkésszel beszélgettünk

Szocio

„Cigány származásom erőforrás is” – Sztojka Szabina református missziós lelkésszel beszélgettünk

Sztojka Szabina a Budapesti Református Skót Misszió angolul prédikáló református lelkésze, aki saját élete kálváriájában találta meg az istenhitet és vált sokak számára hiteles mintává. Cigány-magyar vegyes házasságból született, a családban egyedüli gyermekként szerzett felsőfokú képzettséget két szakmában is. Angliai és amerikai tanulmányutakon nyílt ki számára még jobban a világ: ott tapasztalta meg, hogy amiért itthon hátrányba került, az a világ más tájain nem ok a megkülönböztetésre és, hogy fiatal, modern gondolkodású kortársai milyen természetes könnyedséggel képesek az isteni gondviselésre bízni életüket. „Értékes vagyok” – ennek az érzésnek a megszületése egyben új életének kezdete is. A Református Skót Misszióról, saját életútjáról és hitbéli kérdésekről beszéltünk a Vörösmarty utca 51. szám alatti gyülekezet templomában.

Az utcafrontról nem is látszik, milyen különleges helyre vezet a bejárat. Hol vagyunk pontosan?

Ez a Budapesti Református Skót Misszió temploma, amely egyaránt tartozik a Református Egyházhoz és a Skót Egyházhoz is, így ketten vagyunk itt lelkészek: Aaron Stevens amerikai lelkész, a Skót Egyház alkalmazásában és jómagam, a Magyarországi Református Egyház alkalmazásában. Mindketten angolul végezzük az istentiszteletet, a kereszteléseket, esküvőket és temetéseket pedig általában mindkét nyelven.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Legtöbben vajmi keveset vagy szinte semmit sem tudunk a skót misszióról. Hogy kerültek Magyarországra skót misszionáriusok?

Kalandos története van ennek. Az 1900-as évforduló környékén skót misszionáriusok mentek Izraelbe, hogy az ott élő zsidókat megtérítsék. Egyikük azonban balesetet szenvedett, és haza kellett jönniük. Amikor visszafelé tartottak, megálltak Magyarországon, ugyancsak egy betegség miatt. Itt a protestáns Mária Dorottya főhercegnő pártfogásába vette őket, és egy misszió felállítását szorgalmazta Budapesten, amelyben a skót misszionáriusok támogatják a magyar protestánsokat és kapcsolatot építhetnek ki a zsidó közösséggel.

Az 1841-től működő misszió 1910 körül alapította az iskolát a Vörösmarty utcában, ahová keresztény és zsidó lányok egyaránt járhattak. 1932-ben érkezett a skót misszióba Jane Haining, aki a második világháború idején mindent megtett, hogy az iskola növendékei biztonságban legyenek, ezen túl pedig rendszeresen látogatta a magyar területen őrzött hadifoglyokat, mígnem 1944. április 4-én őt is elhurcolták, és Auschwitz-Birkenauban halt meg. Lehetősége lett volna ugyan hazatérni a gettósítás megkezdésekor, de ő azt mondta, hogy a lányoknak szükségük van rá, ezért marad. Így ez a hely, a hajdani missziós iskola kápolnája lett többek között a peremen élőkkel való közösségvállalás értelmiségi központja, ahová ma egy nagyjából 100 fős gyülekezet tartozik, zömmel itt élő más nemzetiségűek: angolok, amerikaiak, afrikaiak; diákok és idősek egyaránt.

Hogy működött a skót misszió a kommunizmus idején, amikor a magyar kereszténységet sem nagyon tolerálta az államhatalom, nemhogy idegen elemeket?

A kommunizmus idején nem jöhettek skót lelkészek, ezért a Magyarországi Református Egyház lelkészei végezték az itteni munkát, végül 1991-től lett ismét skót lelkésze a gyülekezetnek. 

A saját történeted legalább annyira érdekes, mint a gyülekezet története, amelyben most szolgálsz. Hogyan lettél református lelkész?

Cigány-magyar vegyes házasságból születtem, Kiskunhalason. Amikor ’98-ban általános iskolába kerültem, akkor még volt külön épület a cigány gyermekeknek, ahová a nővéremék és unokatestvéreim is jártak, engem azonban a főépület ének-zene tagozatába írattak. Édesanyámnak én voltam az első gyermeke, szerette volna, hogy jobb oktatásban részesüljek.

Akkor, ott szembesültem először azzal, mit jelent cigánynak lenni: azt mondták az osztálytársaim, hogy menjek ki, mert büdös van.

Hazamentem, mondtam anyukámnak, hogy nem értem, miért mondják rám, hogy büdös vagyok, amikor én rendszeresen mosakszom… Utána elkezdtem szégyellni, hogy cigány vagyok és próbáltam elnyomni magamban ezt az identitást, például szégyelltem, ha apukám jött értem az iskolába.

Keresztény családban nőttél fel? Otthonról hozod a hited?

Katolikus hitben nőttünk fel, búcsúkba is jártunk, de a vallásosság nem volt része mindennapjainknak, nem jártunk rendszeresen keresztény közösségbe. Aztán meghívtak a helyi nyári angol táborba, ahova amerikai fiatalok érkeztek, akik nyíltan beszéltek a hitükről és arról, hogyan küzdöttek az önelfogadással és ebben hogyan segített nekik Isten. Ennek hatására kezdtem el járni a helyi református közösségbe, de az identitásommal továbbra sem voltam kibékülve. Inkább csak így szereztem magamnak egy teret, ahová elbújhatok. A református gimnáziumban is én voltam az egyetlen cigány származású diák, tehát ott is próbáltam inkább elbújni. Tizennyolc évesen kikerültem egy évre önkénteskedni, Angliába, ahol azt hitték, arab vagyok. Amikor elmondtam, hogy cigány vagyok, nem volt semmiféle negatív reakció, és én úgy éreztem, nyíltan beszélhetek a származásomról, mert ez itt érdekes és értékes.

Fotó: Roggs Fényképészet

Milyen területen önkénteskedtél?

Hajléktalan nőkön segítettünk, olyanokon, akik főként családon belüli erőszak áldozatai voltak. Egyszer megjelent a központban három magyar cigányasszony, akik munkavállalás miatt utaztak ki Angliába, de a munka meghiúsult és nem volt hová menniük, felkerestek hát bennünket, hogy segítsünk nekik hazajutni. Akkor éreztem meg először, hogy cigányként máshogy tudok hozzájuk kapcsolódni és, hogy a származásomat erőforrásként is tudom használni. Amikor pedig hazajöttem, bekapcsolódtam a magyarországi református cigánymisszió munkájába, ugyancsak önkéntesként, és elkezdtem közösségekbe járni, jobban megismerni a magyarországi cigányok közösségeit, mert addig leginkább a saját családi közösségemet ismertem.

Hogy lett ebből az önkéntes munkából lelkészi hivatás?

Egy alkalommal Beregszászon voltunk, ott egy nagy cigánytelep van, fallal leválasztva, és az ottani templomban, ahová csak cigányok járnak, megkértek, hogy beszéljek magamról és a hitemről. Miközben beszéltem, azt éreztem, hogy máshogy, egészen különlegesen tudok kapcsolódni a hallgatósághoz, amikor a hitemről és Istenről beszélek. Ott úgy éreztem, hogy történik valami nagyon fontos és jó. Itthon továbbra is folytattam a munkát a cigánymisszióban, de már munkaviszonyban és közben elvégeztem a nemzetközi tanulmányok szakot, mert mindig is érdekeltek a különböző kultúrák. Miután befejeztem Szegeden az egyetemet, el is kezdtem a Református Teológiát, mert addigra már megérett bennem az elhatározás, hogy lelkész leszek.

Mit szólt ehhez a döntésedhez a családod?

Egyetlen gyermek vagyok a családban, aki továbbtanult, és apukám azt remélte, hogy a családnak lesz egy jól kereső támasza. Amikor meghallotta, hogy a lelkészi hivatást választom, azt kérdezte:

„Azért tanultál, hogy temess? Nőként hogy fogsz temetni?”

A papokhoz ugyanis leginkább a keresztelő és a temetés szertartásait kötötte, és azt látta, hogy nem egy jövedelmező „szakma”. Anyukám nem nagyon értette a döntésemet, de úgy volt vele, hogy mindig is önálló voltam, hát csináljam, amit szeretnék. Anyai nagyanyám viszont örült neki, rendkívül lelkes volt és támogatott.

A „Nőként hogy fogsz temetni?” kérdésben sok minden van. Neked is voltak aggályaid azzal kapcsolatban, hogy nőként készülsz erre a nem könnyű pályára?

A gyülekezetben mindig volt lelkésznő, tehát nem az volt a kérdés, hogy ki tudok-e állni prédikálni, sokkal inkább attól tartottam, hogy ha távol kerülök a családomtól, egyedül nőként hogy fogom tudni megállni a helyem.

A teológiai évek alatt is folytattad a munkát a cigánymisszióban?

Igen, harmadéves koromig, amikor már úgy éreztem, szükségem van egy kis szünetre. Ekkor kimentem egy évre Amerikába, ösztöndíjjal, ahol

az afroamerikai teológiát tanulmányoztam, mert kíváncsi voltam, hogy kulturálisan hogyan kapcsolódik a mi teológiánkkal és cigánypasztorációnkkal.

Mit tapasztaltál, mire jöttél rá?

Nagyon sok megerősítést kaptam olyan dolgokban, amelyeket éreztem már előtte. Például azt az egyszerű gondolatot, hogy a teológia az Istenről való gondolkodás, és a róla való beszédmódban nyugodtan használhatjuk a saját kultúránk fogalmait, ott tanultam meg. Úgy kell tehát beszélni Istenről egy cigány embernek, hogy azt ő megértse, olyan élethelyzetekben kell megvilágítani az isteni jelenlétet és üzenetet, amely számára ismerős – ezt nevezzük kontextuális teológiának.

Az egyéves tanulmányút után itthon folytattad a teológiát?

Hazajöttem és egy nyári vasárnap meghívtak ide, ebbe a templomba helyettesíteni, majd 2019 januárjában meghívtak, hogy szolgáljak itt. Közben végeztem a teológiát, tavaly novemberben szenteltek fel. Nagyon szeretek itt lenni, mert támogató a közeg, úgy érzem, egy lehetek közülük a gyülekezetben.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogyan készülsz a prédikációidra? Mire van szükséged ahhoz, hogy a szószékre kiállj?

Addig nem tudok nyugodtan a szószékre állni, amíg meg nem érintett valami az adott vasárnapi igerészből, ami Istenről és rólam szól, személyesen. Számomra a legfontosabb, hogy csakis akkor tudok kiállni a szószékre, ha hiteles vagyok, mert nagyon gyorsan kiderül, ha valaki nem önazonos. Ezért

a legfontosabb számomra a szabadság: szabadnak kell lennem arra, hogy ne azt mondjam, amit hallani akarnak, hanem azt, ami fontos, és amire szükség van,

tehát szabadnak kell lennem arra is, hogy kimozdítsam a hallgatóságot a komfortzónájából. Mi nem idegenekként vagyunk együtt vasárnaponként, hanem valóban közösségként működünk, kapcsolódunk egymáshoz, és ami itt elhangzik vasárnap, az a hétnek is része lesz.

Könnyen elfogadtak lelkészi minőségedben? Gondolok itt arra is, hogy fiatal lányként idősebbeknek is prédikálsz, olyan embereknek, akiknek többszörös élettapasztalatuk van, akár hitbéli kérdésekben is.

Olyan hálás vagyok azért, hogy már nem küzdök azzal, elfogadnak-e a szószéken! Bármilyen korosztálynak prédikálok, rájuk és Istenre bízom, mennyit fogadnak be, milyen megértés születik a szavaim nyomán. Nem vagyok tekintélyt parancsoló lelkész, nem is szeretnék olyan lenni. Hitbéli kérdésekben pedig nagyon sokszor ugyanazzal küzd a 30 éves, mint a 70 éves, tehát ez sem korfüggő.

Az ember sebezhető és a sebezhetőségben rengeteg erő van: nyitottá tesz.

Angolul celebráljátok a szertartásokat, a liturgiát is. Te viszont magyarul tanultál a református teológián. Hogy élted meg a nyelvi váltást?

Amerika után nem volt nehéz, de itt, a skót egyházban a liturgia is kicsit más, az énekekről nem is beszélve, de az elmúlt három évben már megszoktam.

Mit tartasz a legfontosabb eredményednek, a legnagyobb sikerednek?

Novemberben szenteltek lelkésszé, a Nagyvárad téri Református Egyházközség templomában, ahová olyan emberek is eljöttek a gyülekezetemből, akik nem beszélnek magyarul, nem is értették a szöveget, mégis annyira ünnepeltek velem, hogy azt éreztem: ez a hivatás az, amiben önmagam vagyok, a helyemen vagyok.

Ajánljuk még:

Minden, amit a kullancsokról tudni kell – Dr. Lakos András ambulanciavezetővel beszélgettünk

Kullancsot találni a gyerekben, magadban: ijesztő. Félünk a feje beszakadásáról, de nehéz kiszedni, mert nem ereszti a bőrt, iszonyúan kapaszkodik, ráadásul rettegünk a betegségektől, amiket terjeszt. A Lyme-kór különösen kinőtte magát valami furcsa, alattomos fertőzéssé, ami látszólag mindenféle tünetet okozhat évekkel később is, és rengetegen szenvednek tőle. Milyenek ezek a betegségek valójában? Hogyan védekezzünk a kullancsok ellen hatékonyan? Mit tegyünk csípés esetén? Dr. Lakos András infektológus szakorvossal az MTA doktorával, a Kullancsbetegségek Ambulanciájának vezetőjével beszélgettünk erről.

 
X
Már követem az oldalt