Borult a bili: vajon hány szülő retteg, hogy felveszik-e nem szobatiszta gyerekét az oviba?

A kisfiam tavasszal még alig múlt három, és máris csak pánikkal a hangomban tudtam beszélni szobatisztaság kérdéséről. „Majd nyáron!”, „Majd ez a kurzus!” „Majd a csokival és mesével való megvesztegetés!”, „Sok idő van még az óvodáig!” – ilyesmikkel bíztattam magam.

Természetesen alig ül ki egy könnyű kis szorongás az anya arcára, máris jönnek jó tanácsok: „ez hormonális”, „bízz magatokban”, „magától megoldódik” és ezek mellett, hogy „erőltesd”, „tréningezd”, „szorítsd rá”. Pillekönnyű eldönteni, kinek is higgyen az ember, ugye?

Először is tisztázzuk: mi okozza a pánikot?

Többnyire nem maga a szobatisztaság kérdése, mivel a gyerekek döntő többsége négyéves korára bőven szobatisztává érik. A pánikot a sürgetés okozza, a sürgetést pedig, hogy maga a szobatisztaság nem „pusztán” a szülő és a gyermek fejlesztésének-fejlődésének kérdése, hanem az óvodába járás egyik leggyakoribb feltétele is. Így a szobatisztaság nemcsak fejlődési, kényelmi, higiéniai kérdés, hanem bizony jogi és hivatali ügy is.

Ráadásul ez is egy olyan gyermekügy, amiben

minden szomszéd szakértő, azaz: senki nem tud semmi biztosat.

Azt látjuk, hogy a nagy átlag az, aki 2 és 3 év között éri el a szobatisztaságot: erre épít a hároméves kor, mint határvonal az oviknál. Ám a gyakorlatban egyre több és több családot érint, hogy hároméves korra nem sikerül elérni a célt, nem szobatiszta a gyerek. Talán a nevelési elvek finomodása, talán a túl kényelmes pelenka az oka ennek – részünkről most mindegy is. A lényeg, hogy van gyerek, aki nem szobatiszta hároméves korra, mégis jó volna, ha oviba menne. Viszont az interneten, a baba-mama klubban, a gyerekorvosnál és az óvodákban mást és mást tudnak mondani a témáról.

Tapasztalataim szerint teljes a káosz.

Mi az az óvodaérettség?

Az óvodaérettség nem egy objektív mérce, inkább egy ide-oda csúszkáló fogalom, amit lényegében az határoz meg, hogy ki beszél róla.

Hivatalosan általában a védőnő, a gyerekorvos és egy szükség esetén összehívott szakértői bizottság mondhat ki „tényeket” bárki gyerekéről vitás kérdésben, így például az óvoda vagy a szülő kérésére ők vizsgálhatják meg, az adott kicsi megfelel-e az óvodaérettség kritériumainak.

A köznyelvben azt értjük óvodaérettség alatt, amit az óvoda a saját házirendjében kimond, ez a kritériumrendszer pedig intézményenként változhat. Általánosan az a legfontosabb, hogy a gyermekben legyen szabálykövetési képesség, a szülőről való leválás képessége, és legyen szobatiszta. Emellett meg-megjelenik az önálló evés, öltözködés és kommunikációs készségek valamilyen szintje. 

Mi történik azokkal a gyermekekkel, akik nem felelnek meg az óvodaérettség kritériumainak?

Sajnos egészen egyszerűen úgy fest ez a gyakorlatban, hogy ha az óvodaérettség egyik pontja nem teljesül, hiába „kötelező” az óvoda a gyereknek a köznevelési törvény 2015. szeptember 1-jétől hatályos 8. § (2) bekezdése szerint (azaz hiába kötelező beadni és fel is venni oda azokat, akik az év augusztus végéig betöltik a harmadik életévüket), vagy fel sem veszik őket, vagy ha felveszik, nem fogadják egészen addig, amíg (például) a szobatisztaságot el nem érik.

Sokféle út áll előttünk, ha a gyermek nem szobatiszta hároméves korára:

• A szülők találnak egy magánóvodát, a gyermeket felveszik – ha a család ki tudja fizetni a költségeket.
• Ha a gyermek még bölcsődés, a bölcsődében visszatartják, amíg el nem éri a szobatisztaságot, ezesetben azonban a beszédfejlődésében, társas kapcsolataiban csorbát szenvedhet. A bölcsiben csak ott maradni lehet a harmadik év után, felvételt nyerni nem. Ha nem volt bölcsődés, a bölcsi már többnyire nem veheti fel – és általában hely sincsen.
• A gyereket fel sem veszik az óvodába.
• A gyereket felveszik az óvodába, de nem járhat be, amíg nem lesz szobatiszta, marad a bébiszitter, a család, a nagymama, vagy az egyik szülő kénytelen felmondani.
• A gyereket felveszik az óvodába, de ott nem pelenkázzák, rosszabb esetben erőteljes eszközökkel próbálják a folyamatot „helyre igazítani”, ami a gyerek fejlődésében, esetleg a szobatisztasággal kapcsolatos fejlődésében problémát okozhat a későbbiekben, és a szobatisztasághoz negatív érzések társulnak az esetében.

Mit szabad és mit nem?

A leggyakrabban olvasott fórum-hozzászólás a kérdésben, hogy „ehhez nincs joga az óvodának”. Ez az állítás viszont ilyenformán nem igaz, ahogyan ennek ellentettje sem.

 Az óvodákat, bármennyire is érdekellentét van a pisi-témában köztük és a szülő vagy a gyerek között, nem lehet kárhoztatni a szobatisztaságot követelő gyakorlatért. Egy intézményben már „komolyabb” feladatokat is el kell látniuk, amit egyébként oktatási törvények határoznak meg, míg a jogszabály nem fogalmaz világosan a szobatisztasági kérdésben. Az óvoda meghatározhat a házirendjében követelményeket, amit a saját nevelési elvei alapján érvényesnek tekint mindenkire, aki beiratkozik az adott helyre. Az pedig egy másik kérdés, hogy a szobatisztaság tartozhat-e ezek közé...

A gyakorlatban sok helyen szerepel a kritériumok között, s az óvoda ezt azzal indokolja, hogy aki pelenkáz, annak erre megfelelő helyet (teret) és pelenkázóasztalt, a szükséges higiéniai termékeket és erre a célra elkülönített kukát is biztosítania kell, továbbá a vonatkozó csoportban olyan gondozót, dadát kell alkalmazni, aki elvégezheti a pelenkázást. 

Mindez igen gyakran nem áll rendelkezésre az óvodákban.

Az intézmény, amelyik vállal szobatisztaság előtti vagy alatti gyereket, az bizony többletterhet vállal.

Mi az a szobatisztaság?

A szobatisztaságnak több meghatározása is van – többnyire egy folyamatot vagy skálát jelent, ami az inger jelzésétől addig a boldog záróállapotig tart, amikor már „baleset” sem történik, alvás közben sem. Az óvodák, amelyek nem pelenkáznak, többnyire nem tekintik szobatisztának azt a gyermeket, amelyik csak jelzi az ingert, de még tanulja annak tökéletes felismerését, és nem tekinti szobatisztának azt a gyermeket sem, amelyik csak bilit használ, de a vécétől idegenkedik, sőt, megkülönböztetünk szoba- és ágytiszta gyereket is. Van olyan intézmény, ahova csak az utóbbit veszik fel.

Ahogy azt Roszik-Volovik Xénia, az ELTE Pedagógia- és Pszichológia Tanszékének egyetemi tanársegédje, gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológus kérésemre kifejti, a szobatisztaság kérdésének van egy viszonylag tág határa: az általában vett kéttőtől négy éves korig tartó szakasz valójában már a 18. hónaptól számítható, és tényleges „határa” nem a hároméves életkor. A vizelet és a széklet visszatartásának hiányossága ötéves kortól jegyezhető. Egészen pontosan abban az esetben diagnosztizálható, ha a bepisilés 5 éves kor után hetente legalább kétszer fordul elő, és ez az állapot három hónapon keresztül fennáll. Bekakilás esetében orvosi értelemben akkor beszélhetünk problémáról, ha a gyermek 4 éves elmúlt és havonta legalább egyszer kakil nem megfelelő helyre, és ez az állapot is több hónapon keresztül tart – emellett pedig mindkét esetben fontos kérdés, hogy a probléma úgynevezett „funkciókárosodást” okoz-e, például okoz-e szenvedést, szégyent a gyermek számára bármilyen téren. Ha ezek az esetek fennállnak, akkor segítséget kell kérni, de egészen idáig inkább egy fejlődési szakaszról beszélhetünk, ami sok mindentől függ a testi és szellemi fejlettségtől kezdve a családi háttérig, szociokulturális közegtől a gyermekkel szemben tanúsított nevelési elvek sikerességéig. 

 

Mi lenne akkor az üdvözítő megoldás? Mit tehetünk?

A megfelelő megoldás az volna természetesen, ha azok a gyermekek (és szüleik), akik hadilábon állnak a szobatisztasággal, nem lennének óvodaérettségi számkivetettek, hiszen minden gyermek máshogy fejlődik, és üdvözlendő volna, ha az intézményhálózat hozzáigazodna a gyermekek igényeinek változásaihoz. Lehetséges ugyanis, hogy 50 évvel ezelőtt, más nevelési elvek, körülmények, higiéniai termékek mellett gyorsabban ment a szobatisztulás, most azonban egyre többen és többen kerülnek 3 éves kor környékén nehéz helyzetbe.

Ám lássuk be azt is, hogy az óvoda és a szülő nem egymás ellen harcoló felek, és az óvoda is inkább pénzügyi-berendezkedési-létszámbeli problémáknak köszönhetően „dönt” úgy, hogy nem vesz fel pelenkás kisgyerekeket. Nem mert nem akarja, hanem, mert nem tudja ellátni őket. Már az is segítség volna, ha a törvények és a szabályozás egyértelmű volna, így a szülők és az intézmények nem állnának egymással szemben ebben a kérdésben.

A legnagyobb problémát Roszik-Volovik Xénia is az óvoda és a szülők ellentétében látja, hiszen egy ilyen ellentétes helyzetnek a gyerek mindenképp kárvallottja lesz – egy ilyen kérdésről, mint a gyerek szobatisztasága,

együtt kellene döntenie a szülőnek és az intézménynek.

Ha előállt a nem várt helyzet, és a környéken nincs olyan intézmény, amelyik a gyereket befogadná szobatisztaság nélkül (ez nagyon gyakori), sajnos a fentiek csak annyit segítenek, hogy tisztázzák, kinek mi van a kezében. Az óvoda nem hivatkozhat minden kétséget kizárólag a házirendjére, ahogy a szülő sem az oktatási törvényre, ami a három év fölöttiek kötelező óvodáztatásáról szól. A helyzet az, hogy a hiányos jogszabály miatt minden esetet külön kell tárgyalni: ha kiborul a bili, és a tárgyalás az intézménnyel, a pedagógusokkal nem hoz mindenki számára kielégítő eredményt, akkor az egyedüli megoldás valamelyik gyermekjogi szervezet, például az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala nevű intézmény felkeresése a konkrét üggyel.

És ami a legfontosabb: próbáljunk ne pánikolni! Mert a helyzet valójában meglehetősen egyszerű, és lényegében automatikus: a gyerekek ezen a fejlődési ponton általában átesnek különösebb noszogatás nélkül. A kicsi utánoz, és beletanul a szobatisztaságba, bár léteznek módszerek és tréningek, sőt, bizonyos helyzetek, mint például a mosható pelenka, vagy a beszédfejlesztés támogatása, amelyek bizonyítottan segítenek a szobatisztaság gyorsabb elérésében is. Mégis maga a folyamat csak egy pontig ösztönözhető, és miként az például a járás elsajátítása során is történik, a legtöbb gyereknél ez is, az is úgymond „időben”, torna, szakember, védőnő, orvos, gyógytornász bevonása nélkül is megindul. Ám amíg a mozgásfejlődés kérdésében és még akár a beszédfejlődési készségek elsajátításában is valamelyest konszenzus van abban, hogy mikor szükséges szakember bevonása, addig a szobatisztaság kérdésénél gyakran csak az óvodai szabályzat az irányadó – mert egy hároméves gyerek nem fejletlen vagy visszamaradott attól, hogy nem jutott a szobatisztaság folyamatának végére.