Szocio

Az ötösbusz titkai – különös találkozások a nagyváros dzsungelében

Van egy meghatározó kamaszkori emlékem: a kilencvenes évek közepe táján felszállok az ötös buszra az első kerületi Dózsa György téri megállóban, Pest felé indulok. A középső ajtó mögött, az ajtó melletti oldalon a második széken ül egy negyvenes évei elején járó szemüveges hölgy, elomló, vörös hajzuhataggal. A busz rendszáma, amely a sofőrfülke hátsó falára is fel van festve: 22-55.

Ne tévesszen meg senkit: ez nem egy bevezetés volt – ennyi maga a történet.  Együtt utaztam valakivel pár megállót az ötös buszon. A tényekhez hozzátartozik, hogy a hölgy történetesen Gábor Júlia, Ruttkai Éva és Gábor Miklós lánya volt, aki a szülei, főleg édesanyja miatt szinte állandó szereplője volt a magamfajta színházfüggő kamaszok életének egy VHS-kazettára rögzített Ruttkai-emlékműsornak köszönhetően – mégsem lett ettől nagyszabású ez a mezei utazás. Semmi „celebspottingról” nem volt szó, Gábor Júliát azelőtt és azután is láttam premiereken, voltam többször az - azóta sajnos megszűnt - Ruttkai Éva Emlékszobában, ahol nagyon kedvesen és hosszan mesélt nekem mindenféléről.

Jó kérdés, hogy akkor mégis, miért emlékszem én arra a meglehetősen jelentéktelennek tűnő történésre ennyi év után is, hogy együtt utaztam valakivel pár percig egy buszon? Talán pont ezért.

Mert együtt tömegközlekedni valakivel, aki egyébként teljesen idegen, abban van valami bizarr.

Hasonló, mint egy liftben lenni ismeretlenekkel, csak egy közlekedési eszközön szerencsés esetben több lehetőségünk van úgy tenni, mintha nem vennénk tudomást arról, hogy jó páran ott vannak még rajtunk kívül. Valójában az okostelefont leszámítva, többnyire meddő próbálkozás kizárni a külvilágot, és nem csak a reggeli csúcsforgalomban a 7-es buszon vagy a 6-os villamoson egy szombat éjjel.

Sokan persze nem is törekednek kizárni azt, sőt, épp az ellenkezőjét teszik: alaposan szemügyre veszik az utastársaik, gyakran teljesen nyíltan. Bár próbálom leplezni, tagadhatatlan, hogy én is ehhez a táborhoz tartozom. Nem tudok ellenállni annak a furcsa helyzetnek, hogy a nagyváros, ahol élek, a legkülönbözőbb emberek, sorsok, karakterek, viszonyok tömegét hozza (szó szerint!) közel hozzám, mégpedig úgy, hogy ezért semmit sem kell tennem.

Olyanokkal kerülhetek lépten-nyomon hirtelen furcsa közelségbe, akikkel tömegközlekedés híján nagy valószínűséggel sohasem találkoznék. Emberekkel, akik ismeretlenül jönnek szembe, kerülnek mellém a buszon, és épp olyan ismeretlenül tűnnek is el.

De abban az öt-tíz percben mégis történhet valami két ember között.

Mi közös van bennünk, azon kívül, hogy egy időpontban, egy járművön igyekszünk egy irányba? Látszólag semmi. Mégis, vannak megmagyarázhatatlan érzések: pillanatok alatt születnek szimpátiák és ellenszenvek, amik ugyanúgy egy másodperc alatt el is múlnak. Hirtelen ismerősökké válnak az ismeretlenek. Rajta felejtem a szemem valakin, egy kicsivel tovább is, mint hogy észrevétlen tudjon maradni a dolog, és máris egy életet látok benne, mögötte. Lehet az egy szúrós, dohogó-tolongó néni éppen úgy, ahogy nyílt tekintetű, felszabadult-mosolygó fiatal.

Izgalmas játék találgatni, hogy vajon hova igyekeznek, és miért? Kik ők? Mi a foglalkozásuk vagy mi lehetett? Hogy hívják őket? Szeretik-e a spenótot vagy nem? Nagy valószínűséggel soha nem fogom megtudni a választ ezekre a kérdésekre, tehát nem jön az ellenőrzés, tényleg szabadon fantáziálhatok – összerakhatok az apró, véletlenül elém került életmorzsákból egy embert. 

Három metrómegálló alatt Pygmalion lehetek.

Aztán vannak kivételesebb esetek is, amikor valami miatt mégis szóba elegyedünk a mellénk sodródott ismeretlennel. Ez akár egészen meglepő közléseket tud szülni: hajlamosak vagyunk ilyenkor – talán a fizikai közelségnek is köszönhetően, talán a teljes és következmények nélküli ismeretlenségen felbátorodva – szinte intim, személyes, az adott helyzetben kissé inadekvátnak tűnő dolgokat is megosztani. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát egy ismeretlennek. 

Olyasmi tud lenni, mint beülni egy taxiba, ahol, ha megfelelő sofőrt fogunk ki, pár perc alatt a világpolitikától a gyermekkori traumájáig mindenbe beavat minket az illető. Vannak, akik meg tudják osztani az életük, és elég nekik egy szakaszjegyet lyukasztani ehhez.

Azt hiszem, őket varázsolja el legjobban az a sajátos mikroklíma, amelyet a nagyvárosi tömegközlekedés jelent. Hány olyan kapcsolatról hallottunk, amely egy buszon kezdődött? Régen mintha ez gyakoribb lett volna – persze, amíg nem nyomogattuk a telefonunkat… De hát hova írjam azt, amit a buszon látok?

Ajánljuk még:

Puccs sétapálcával – egy titkokat rejtő Baross utcai ház története

Baross utca, a végeláthatatlan. Ugyan nem főút, nem is túl széles, mégis meghatározó forgalmat bonyolít emberemlékezet óta, a Kálvin teret köti a Fiumei úttal. Józsefváros fő ütőerének elején járunk, épp a Wenckheim-palota mögött, de egy egészen más hangulatú, szomorkás, sötét sarokházban. Egy időben sokat jártam itt, főiskolai legjobb barátnőm lakott a másodikon. Lakásába soha az életben nem sütött be a nap, simán aludtunk délután kettőig az örökös félhomályban. Az előtérben derengett pár négyzetméteren a tán Zsolnay csempe szokatlan fényű halványzöldje, egyébként semmi nem maradt a századelő vélhetően virágosabb korából. Aztán házkutatásaim során egyre gyakrabban merült fel a Baross utca 28. címe. Gondoltam, utánanézek kicsit.

 

Már követem az oldalt

X