Szokás mondani, hogy egy társadalom állapotára többek között abból lehet következtetni, miként bánik a betegekkel, a rászorulókkal, a gyermekekkel és az idősekkel. Nagy igazság van benne, viszont pontosan érzékeljük, egy emberöltőnyi idő alatt úgy megváltozott a világ, hogy pironkodva gondolunk erre a szempontra, hiszen minden pontjával kapcsolatban csak gyűlnek a restanciáink.
Míg hajdanán a hagyományos falu az idősek tudására épített, az ő iránymutatásuk és intelmeik alapján működött, mára ez a minta sok helyen megfordult. De nem Gombán!
A legtöbb településen intézményes keretek között szervezik meg az idősek szabadidős tevékenységeit és ellátását, vagyis „felülről” próbálják kitölteni azt a nyilvánvaló űrt, amit az aktív élet után a nyugdíjas évek hoznak számukra. A társasági életet, amit korábban a kalákamunkák, közösségi alkalmak biztosítottak, azt ma nyugdíjasklubok és különböző egyéb civil szerveződési formák vállalják fel, többnyire a települések önkormányzatainak szervezésében.
Gombán tavaly ünnepelte harmincadik születésnapját az Őszirózsák Nyugdíjas Klub Egyesület, amely éppen attól különleges, hogy a benne tevékenykedők – elsősorban hölgyek – nem a polgármestertől és nem is a Civil Ház dolgozóitól várják a segítséget programjaikhoz, hanem maguk kapcsolódnak be a község rendezvényeibe segítőkként, és önállóan pályáznak saját forrásokra, amikor lehetőség nyílik rá. Vagyis Gombán még mindig az idősek azok, akik többet adnak – mint a régi szép időkben. Ezt először Lehota Vilmos polgármestertől hallottam, és bizony fölkaptam rá a fejem, olyan büszkén mesélte. Amikor pedig elkezdtünk beszélgetni az asszonyokkal, az első
néhány perc után tudtam, valami olyasmire bukkantam itt, amit korábban a tradicionális kultúrából ismertem inkább: igazi életszövetségre, kovászra, amellyel a falu képes továbbélni.
Nyolcan ülnek az asztalnál a Községházán, amikor belépek: a hölgykoszorúban Vilmos a „csendes társ”, hiszen ő még nem tagja az Őszirózsáknak, de látom rajta, ide ő is szívesen tartozik majd, ha eljön az idő. Különböző életkorú asszonyokból álló társaság fogad, egy valami azonban feltűnően közös bennük: apró, türelmetlen mosolyránc ül a szemük sarkában, szájuk szegletében, hiszen azért gyűltek össze, hogy megbeszéljék jubileumi kiadványuk részleteit, és megosszák velem sikereiket. Első ránézésre is tudom,
hét olyan asszonnyal fogok beszélgetni, akik közül mindannyian különböző, ám erős egyéniségek, és akik az én olvasatomban a falu igazi lelki "nagymamái".
Kicsit az is az érzésem, hogy nem nyugdíjasklub-estre, hanem öregek tanácsába csöppentem.
„Jelenleg 16-an vagyunk, de most is tudunk olyanról, aki jön majd hozzánk. Kéthetente szoktunk szerdán délután találkozni, akkor megbeszéljük az ügyes-bajos, aktuális dolgokat, eseményeket, meglátogatjuk a kor miatt már kimaradt tagtársainkat, vagy ha netán valaki beteg, akkor beteglátogatásra szoktunk menni. Különböző programokat szervezünk egész évben magunknak is, de bármilyen szervezésű esemény van itt, Gombán, abban aktívan részt veszünk, a nyárbúcsúztatóktól kezdve a használtruha-programig és a tájház ügyeletének biztosításáig. A közelgő, október 8-i szüreti felvonulásra is készülünk már, szerveztünk egy fogatot is” – foglalja össze dióhéjban az Őszirózsák működésének lényegét a jelenlegi elnök, Lendér Jánosné Dományi Margit. Gyenes Józsefné Gabi néni, a korábbi elnök a generációváltást is elmeséli: „2001-ben jöttem Gombára, lakni, és egy év múlva átvettem a nyugdíjasklub vezetését, de már idős vagyok, én is átadtam Margitkának, most már a fiatalok kell, hogy továbbvigyék.”
A fiatalos lendület valóban érezhető a klub hangulatán is, de a beszélgetésre fotóalbummal is készültek: a korábbi évek dokumentációjából az is kiderül, milyen sokféle, jó hangulatú eseményt szerveztek. A nyugdíjas évek megváltozott időkerete olyasmit is megenged, amire korábban kevesebb lehetőség volt. Kirándulásokat, utazásokat, közös délutánokat, együtt-főzéseket, kézimunkázást – csupa olyan tevékenységet, ami igazi közösséggé kovácsolja a társaságot. Emellett úgy tűnik,
az Őszirózsák nélkülözhetetlenné tették magukat Gomba életében, hiszen olyan feladatokat is felvállalnak, amelyeket különben nehezen lehetne megoldani.
Vilmos fiatal, agilis polgármesterként nyugodtan számíthat az Őszirózsák asszonyaira: „Kéthetente szerda délutánonként kinyitjuk a tájházat a látogatók előtt. Ezt a nyugdíjas klub segítségével tudjuk megoldani, hiszen ők tudják a legjobban elmondani, mi az a csikótűzhely, hogyan működik a kemence. Ezenfelül a nyárbúcsúztatókon is régi gyerekjátékokat mutatnak be a gyerekeknek, gyakorolják velük, hogy nemcsak kütyükkel lehet játszani, hanem a kötélhúzás is nagyon jó, meg a célba dobás, meg a biciklikerék-hajtás. Amikor Fáy-túra van Gombán, akkor szintén a nyugdíjasok egy része ül a pecsételő-állomásokon, ők igazítják útba a túrázókat, de ugyancsak ők fogadják az embereket a tájházban zsíros kenyérrel, szendvicsekkel, dinnyeszeletekkel, amikor megérkeznek a túrázásból.”
A települések kapcsolódási pontjait is részben a nyugdíjasklub tagjai szervezik, közös programokat, megemlékezéseket.
Gomba és Káva község határában létezett régen egy Zsiger puszta nevű település, amelynek bronzkori földvárát már csak az írásokból ismerjük. Zsiger-vára ugyan régen nem áll már, de helyi emlékezete Zsiger falu eltűnését is túlélte. „Júniusban a négy környékbeli falu összefogott, és az eredeti helyen találkozva megünnepeltük a hajdani falut, állítottunk egy kopjafát” – mondja Vilmos, Margitka pedig hozzáteszi: „Vendégeket is szoktunk hívni, és mi is szívesen megyünk vendégségbe. Ha az idő engedi, akkor nyársalunk, bográcsolunk, sőt, Magfalvát is meglátogattuk, és nagyon szép élményekben volt részünk, szinte visszarepültünk az időben, amikor az ősi foglalkozásokat bemutatták, kemencében sütöttek kenyeret, lángost, de még a piócázást is megnézhettük.”
Amikor azt kérdezem, ki miért szeret Őszirózsa klubtag lenni, a legfőbb érv a közösség, az együttlét élménye és még valami, amit csak talán valóban csak a nyugdíjba vonulók érthetnek:
hogy számítanak az emberre, fontos, hasznos, amit csinál.
Berta néni nem túl beszédes ugyan, de együttlétünk alatt támogató jelenléttel és csillogó szemekkel helyesli a többiek hozzászólásait. Amikor azt kérdezem, ki mit szeret a legjobban az Őszirózsák életében, az összetartozást erősítik meg. Ekkor Berta néni és Rózsika néni arca is felderül, mintha csak hajdani idők iránti nosztalgia öröme járná át lelküket. Ők még megtapasztalhatták, milyen érzés, hogy lehet a közösségre számítani a nagyobb munkákban, az emberélet fordulóinál, ünnepek környékén. Láthattak még kalákában végzett aratást és igazi szüretet a domboldalon, és talán a hajdani disznóvágások hangulata is élénken él emlékezetükben. „Amikor összeülünk, beszélgetni szeretünk a legjobban. Mindenféléről, a régi időkről is. Olyan sok megbeszélnivaló van. De ez nem pletyka” – szögezi le Rózsika néni.
Az Őszirózsák gazdag tevékenysége, mozgalmas klubélete mögött komoly szervezői munka áll, amit Margitka fog össze Tóth Jánosné Zsuzsa alelnök segítségével. A kétheti találkozókon kerülnek elő az ötletek: bárki hozhat saját programajánlót, amit közösen megvitatnak, majd konszenzusos alapon döntenek. Amikor pedig nem saját szervezésű eseményhez kapcsolódnak, igazi forródrótként működik az Őszirózsák kapcsolati hálója: Vilmosnak csak jeleznie kell, ha szükség van segítségre, és az asszonyok tudják a dolgukat,
kívülálló észre sem venné, mennyi minden zajlik úgy a faluban, hogy nem fizetett munkaerő végzi el a teendőket.
Vannak területek, ahol profi szakemberekként töltenek be hiánypótló szerepet.
Gomba háromezer lakosa közül nagyjából 500 fő 65 év feletti, nyugdíjas korú, akik közül szép számmal vannak olyan idősek is, akik egészségi állapotuk miatt segítségre szorulnak. Az ő látogatásukat, a velük való rendszeres kapcsolattartást ugyancsak az Őszirózsák biztosítja, nemcsak az életkorból fakadó empátia okán, de például Margitka szakszerű segítő is, a szociálpedagógiai szakterületen szerzett sok évtizednyi tapasztalatával.
Többek között attól képes ennyire erős lenni az Őszikék, hogy minden tagja egy kicsit másmilyen tudással rendelkezik, de céljaik közösek, és egymás erősségeiből maguk is még mindig sokat merítenek. Margitka büszkén újságolja: „Én nagyon-nagyon amatőr szinten festegetek, de vannak itt kristályképkészítők, hímzők, Erzsike pedig verseket ír. Olyan tagunk is van, aki gyönyörű gobelint varr. A tavaly rendeztünk egy házi kiállítást a munkáinkból, és sokan megnézték az anyagot.”
Miközben beszélgetünk, az asztaltársaság egyik tagja, Bihariné Gyenes Erzsébet minduntalan közbeszúr egy-egy elismerő mondatot valamelyik klubtársáról: „Gabi olyan töltött paprikát tud készíteni, mint senki más”, „Berta néni nagyon finom sütiket süt.” „Kati gyönyörűen kézimunkázik.”, „Margitka csodálatosan fest.” Erzsikéről pedig kiderül, hogy amióta egyedül maradt, versekben találja meg az örömét, és már több mint 400 költeményből álló gyűjteménye van, közöttük díjnyertes alkotások is, amelyeket különböző rendezvényeken föl szokott olvasni. Amikor közeledik egy gombai rendezvény, megcsörren Vilmos telefonja: „Erzsike bejelentkezik az alkalomra írt versével, és szerényen engedélyt kér, hogy az eseményen is felolvashassa. Engedélyre természetesen semmi szükség, hiszen mindenki örül a verseknek, sőt, már várják is az emberek” – mondja a polgármester, aki maga is érzi: kiváltságos helyzetben van. Az Őszirózsák tagjai többen is részt vesznek más civil szervezetek a munkájában is. Erzsike a dalárdába jár, Kati néni a helyi kézimunkakörnek is aktív résztvevője, Gabi néni pedig évekig a monori cserkészcsapat vezetője volt.
Majd’ kétórányi beszélgetésünk alatt úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. Azt hiszem, ez a titka a gombai Őszikéknek: az idegen számára is képesek kellemes, barátságos környezetté tenni a nagyváros mellett egyébként rohamos léptekben fejlődő községet. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem: egyfelől rég eltávozott nagyszüleim ölelését éreztem újra, másrészt viszont kicsit szégyelltem is magam.
Vajon adunk-e mi annyit időseinknek, amennyit még mindig kapunk tőlük?
Vajon mit tanítunk a következő nemzedékeknek az időskor szerepéről és az idősek megbecsüléséről? Éppen ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában segítenek a gombai Őszirózsák, akiknek tevékenysége nem csak nyugdíjasklubként mintaértékű. Köszönjük!
Ajánljuk még:
A disznóvágás: ünnep – egy erdélyi gyermekkor emlékképei
Időutazásom dédszüleink világába
Megépítettem mindent, amit épeszű ember az otthonában nem merne – Homevágy a Faluhely Majorban
