Viszonylag új témának számít a történettudományban, a szociológiában és a pszichológiában is a háborúban elkövetett nemi erőszak kutatása. Mikor figyeltek fel rá a szakemberek arra, hogy ez más mintázatokat mutat, mint a békeidőben elkövetett esetek?
1975-ben jelent meg Susan Brownmiller amerikai újságíró tollából az Akaratunk ellen: férfiak, nők és nemi erőszak című könyve, ekkor figyelt fel a témára a tudomány. Addig úgy tekintettek a háborús nemi erőszakra, mint a háború melléktermékére. A ’90-es években, a délszláv háború és a ruandai népírtás kapcsán vált felkapott témává, akkoriban tényleg sok újságíró, jogász, pszichológus, történész kezdett ezen a területen kutatni. Filmek is készültek róla, például az Aurora Borealis, A vér és méz földjén vagy A szavak titkos élete.
Számodra hogyan vált érdekessé ez a téma?
Amikor a doktori tanulmányaimat kezdtem, Afrikával szerettem volna foglalkozni, Ruandára esett a választásom. Az egyik tanárom javasolta, hogy a háborús nemi erőszakkal foglalkozzak, majd egyre inkább belemélyedtem a témába, végül összehasonlító elemzésben vizsgáltam a délszláv háborúban elkövetett nemi erőszakot az 1994-es ruandai népirtásból ismert esetekkel.
Nem könnyű vizsgálni, hiszen a nemi erőszakról eleve nem szívesen beszélnek az áldozatok. Te hogy kezdted a kutatást?
Arra voltam kíváncsi, hogy mi okozza az eltérő mintázatokat, mert általában két irányból közelítik meg a háborús nemi erőszak témakörét: vannak, akik az elmélettel foglalkoznak, és arra keresik a választ, miért fordul elő, illetve vannak, akik a gyakorlati megközelítéssel foglalkoznak, és azt szeretnék tudni, mit kell tenni azért, hogy ne forduljon elő többé ilyen eset. Nyilván mindkettőre szükség van, mert a mintázatok feltárása pontosan megmutatja, hogy az adott társadalom környezete, a konfliktus narratívája, a nők és férfiak által betöltött szerepek, vagy éppen a nőkre és a férfiakra ruházott specifikus szerepek – például Ruandában az elérhetetlen és veszélyes femme fatale tuszi nő képe –, hogyan befolyásolják az elkövetés dinamikáját.
Én korábban felvett interjúkkal dolgoztam és sok esetben rendelkezésre álnak olyan adattípusok is, amelyek összefüggéseket tárhatnak fel az elkövetésekről, például a terhességek számának alakulása, a szexuális úton terjedő betegségek arányának változása stb.
Mit mutatnak az eddigi kutatások?
Az egyik legfontosabb, amit látnunk kell, hogy nagyon határozottan fel lehet lépni a háborús nemi erőszak ellen, a másik pedig az, hogy
ezt a munkát békeidőben a mindennapokban kell elkezdeni, és nem akkor, amikor már megtörténtek az események.
Ráadásul nem is a nemi erőszak témakörével kell kezdeni az edukációt, a nemek közötti egyenlőség megteremtésének legalsó szintjéről kell építkezni.
A mostani orosz-ukrán konfliktus kapcsán is sok esetről hallunk: szükségszerű velejárója egy háborúnak a nemi erőszak?
A társadalom normarendszere befolyásolja az elkövetés mértékét, de nemcsak ezen múlik, hanem a katonai vezetés akaratán is. Ha békeidőben sem elfogadott a nők elleni erőszak, jobb alapokról indulunk a háborús helyzetben. Viszont amikor megnövekszik az erőszak szintje a társadalomban, akkor az erőszak mindenféle formájában nő az esetszám, és maximum annyit tudunk tenni, hogy ne pont a nemi erőszakot válasszák az elkövetők. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az erőszaktevés teljesen kiiktatható a háborúból.
Ráadásul amikor háborús nemi erőszakról beszélünk, nemcsak arról van szó, hogy azt férfi katonák elkövetik a civil lakosságon, hanem általában a szexuális erőszak sokféle formája megjelenik – többek közt a kényszerprostitúció, szexuális megszégyenítés stb. – ami a konfliktusos helyzethez köthető.
Miben mások a háborús és békeidőben előforduló nemi erőszak esetek?
A háborús nemi erőszak nem a szexualitással, hanem a hatalomgyakorlással függ össze elsősorban, ugyanakkor a társadalom nyilván a szexualitással köti össze. Ezért is jelent nagy szégyent a nő férjének családja számára, mert a legtöbb társadalomban a férjezett nő a férfi rokonaihoz tartozik, velük él, ők felelnek a biztonságáért, nekik kell megvédeniük. Ha pedig nem képesek női rokonaikat megvédeni a nemi erőszaktól, azzal egyben a közösség és a nemzet védelmében is elbuknak. A hatalomgyakorlás eszközeként ugyanakkor a háborús nemi erőszaknak nemcsak nők, hanem férfiak is lehetnek áldozatai, sőt
vannak helyek, ahol nagyobb számban találunk férfi áldozatokat.
Számukra még nagyobb szégyent jelent az áldozattá válás, mint a nőknek.
Egy másik jellegzetesség, hogy nem mindig titokban követik el a nemi erőszakot a háborúban, hanem sok esetben nyilvánosan, mert éppen az a cél, hogy a közösség szemtanúja legyen az eseményeknek. A ruandai népirtásban bevett gyakorlat volt, hogy nyilvánosan, az utcán követtek el ilyen szörnyűségeket. Ami pedig a legtöbb esetben közös vonás, hogy később nem beszélnek róla, hiszen az egyik félnek sem érdeke. A legtöbb helyen az áldozatok a továbbiakban is együtt élnek az elkövetőkkel; a bántalmazottakat nyomasztja a szégyen, az erőszaktevők pedig legtöbbször később sem bánják meg tetteiket, mert az él bennük, hogy háborúban más szabályok uralkodnak, és nem saját akaratukból cselekedtek.
Különböző mintázatokról beszélünk: van, ahol szimmetrikusan követnek el nemi erőszakot, van, hogy csak az egyik fél, van, ahol csak nők az áldozatok, van, ahol férfiak is, van, ahol kényszerprostitúció vagy kényszerházasság is van, van, ahol csonkítás is kíséri az elkövetést. Az áldozatok kiválasztása szempontjából is különböző mintázatok vannak: van, ahol etnikai, politikai alapon zajlik, van, ahol lakóhely alapján. A gyerekek és az idősek ellen általában kevésbé irányul ez a fajta agresszió a háborúban, de ez is konfliktustól függ: a délszláv háború egyik áldozatával olvastam olyan interjút, amiben azt mondja, hogy ahol őt fogva tartották, ott általában nem erőszakoltak meg idősebb nőket. A ruandai népirtásról tudjuk, hogy ott több gyereket is megerőszakoltak, akár pár éveseket is.
Elképzelhetetlen, hogy ez elkövetett erőszak ne traumatizálná az elkövetőket is. Van valamilyen információnk, kutatási eredményünk arról, hogy az elkövetők hogyan élték meg az eseményeket?
Ruandában elég sok interjú készült elkövetőkkel, akik azt nyilatkozták, hogy rákényszerítették őket. Jellemzően az történt, hogy propagandával mosták át az agyukat annyira, hogy a szomszédjukra sem tudtak már emberként tekinteni, állatoknak nézték őket. Olyan is van, aki beismerte, hogy ételért, alkoholért cserébe tette meg.
A náci perekben is az volt a kifogás az elkövetett borzalmakra, hogy parancsra cselekedtek. Ezek szerint a nemi erőszak is jellemzően parancsra történik a háborúban?
Az elkövetők között megtalálhatók az állami hadsereg tagjai, a paramilitáris egységek tagjai, más, akár hivatalos személyek és civilek is. A civilek által elkövetett erőszak megnőhet háborús időkben, de nem szükségszerűen nő meg nagy mértékben.
A katonáknál jellemző, hogy csoportnyomásra követnek el nemi erőszakot:
egymást kényszerítik rá az elkövetésre nem is kizárólag azért, hogy az esetszám növekedjen, hanem, hogy a csoportkohéziót erősítsék.
A háborús nemi erőszaknak nemcsak a jelenlévők az áldozatai, hanem az a család, és az esetleg megszülető gyermekek is. Hogy látod, mihez vezet az, hogy erről nem beszélnek, nincs feldolgozva még családi szinten sem, nemhogy közösségi, társadalmi kontextusban?
Az esetek többségében valóban nincs szembesítés. Ruandában láttunk példát erre, ahol az elkövetőknek nem nagyon maradt más választásuk a népírtás után, mint a szembenézés és a nyilvános bocsánatkérés – ott így tud tovább élni a közösség és a társadalom. Hasonló példa azonban nem nagyon akad. A délszláv háborúban elkövetett nemi erőszak nyomán nagyon sok gyermek született, hiszen ott kifejezetten az volt a cél, hogy a nőket teherbe ejtsék.
Az így született gyermekek nagy részének nem beszélnek nyilvánosan a fogantatás körülményeiről, egyesek egyáltalán nem tudnak róla, másoknál a család nem beszél róla, de lehet következtetni az eseményekre.
Azon kevesekkel, akik tudnak róla, ugyancsak kevés interjú született. Ezekből kiderül, milyen súlyos identitásválságot okoz számukra is a trauma.
Felmerülhet a laikus kérdés, hogy ezek szerint nem jobb-e, ha bizonyos múltbéli atrocitások ki sem derülnek, hiszen így megkímélhetnénk a további generációkat a traumatizálódástól és a stigmatizációtól. Mit gondolsz, társadalmilag melyik a jobb megoldás: ha kiderül vagy, ha a feledés homályába vész a háborúban elkövetett nemi erőszak?
Nagyon összetett kérdés, sok szempontot kell mérlegelni. Az biztos, hogy az áldozatokat nem lehet erőltetni, hogy beszéljenek a traumáról, valljanak arról, ami velük történt. Bár nem vagyok pszichológus, antropológusként is nyilvánvaló számomra, hogy bár bizonyos mértékig el lehet titkolni ezeket a traumákat, a későbbiekben ugyanúgy hatással lesznek az áldozatokra és környezetükre, legfeljebb más formában. Az esetek feltárására ugyanakkor nagy szükség volna a megelőzés szempontjából, viszont minden feltáró intézkedéssel az áldozatok érdekeit kell figyelembe venni, és etikusan, számukra elfogadható módon kell eljárni.
A délszláv háborúban ugyanis nagy hírverést csaptak a nemi erőszakról, rengeteg újságíró jelent meg a terepen, faggatóztak és
sokan úgy csikarták ki az áldozatokból az információkat, hogy segítséget ígértek, amit később nem adtak meg.
Ez még jobban traumatizálta az áldozatokat, hiszen ismét át kellett élniük, hogy kihasználták, becsapták és magukra hagyták őket – most már emiatt sem beszélnek a történtekről. Ez lett az eredménye a sajtó felelőtlen viselkedésének. Megelőzés szempontjából ugyanakkor nagyon fontos volna, hogy eljussunk a felelősségre vonásig, tehát ne csak addig, hogy az áldozatokat beszéltetjük, hanem, hogy ennek nyomán a tetteseket elszámoltatjuk, ami által a katonai vezetés végre megtapasztalja, hogy nekik is hátrányuk származik az elkövetésből. Így talán csökkenne a háborús nemi erőszak mértéke. Ehhez viszont az első lépés, hogy az áldozatok elkezdjenek beszélni, hiszen az ő vallomásaik nélkül nincs felelősségre vonás sem.
Még egy csavar nehezíti a téma feldolgozását és a problémák megoldását: a háborúk általában két különböző kulturális háttérrel rendelkező fél között zajlanak, így a háborús erőszak mértékét és formáit ez is meghatározza. Tehát a saját kultúránkban véghezvitt érzékenyítés még nem biztos, hogy javítja a másik kultúrából érkező agresszor attitűdjét. Nem inkább védekezni kellene megtanulnunk a nemi erőszak elkövetésével szemben?
Arra ugyan nincs közvetlen kontrollunk, hogy más nemzeti társadalmak hogyan foglalkoznak ezzel a kérdéssel, de az esetek feltárása és nemzetközi visszhangja képes nyomást gyakorolni az egyes felek magatartására, belső szabályzóira, a katonai szocializációra.
Kritikus pontot érintünk, hiszen nálunk a sorkatonaságot 2004-ben, 135 évnyi gyakorlat után eltörölték, tehát mi pont nem tudjuk a fiatal férfiainkat egységesen felkészíteni az „etikus” harctéri viselkedésre.
Pedig nagyon fontos lenne, hogy a strukturális változások mellett a nemek közötti egyenlőség kérdéséről egész fiatalkorban kezdjünk beszélni, és ez később a katonai szocializációban is kiemelt téma legyen. Nagyon fontos volna, hogy a fiúk megtanulják ezeket a dolgokat, de ez nem a katonaságban kezdődik, hanem a társadalomban, ahol
egyenlő félként kellene tudniuk kezelni a nőket úgy általában. Ettől kicsit még messze vagyunk.
Hogy látod, változott-e valami azóta, amióta a témával foglalkozol és amióta egyre több anyag jelenik meg a háborús nemi erőszakról?
A délszláv háború híradásai óta változott sokat a kommunikáció, és ennek köszönhetően kezeljük másképp a témát. Most, az orosz-ukrán konfliktus kapcsán is érzékeljük, mennyire nehéz a valóságot látni, hiszen a médiában megjelenő számadatokat egyelőre nehéz igazolni, és a híradások természetesen az elkövetői szempontok szerint is torzítanak. Nem tudjuk például, hogy a civil lakosság és az ukrán katonák hány ilyen esetért felelősek, mert mindig csak az orosz katonák által elkövetett nemi erőszakról szólnak a hírek.
Mit gondolsz, hogyan kellene folytatni a feltáró munkát, hogy minél eredményesebb legyen a számonkérés és az attitűdváltás szempontjából? Mi volna az optimális vizsgálati módszer?
Egyéne válogatja, hogy ki hogyan tud megnyílni ebben a témában, de alapvető, hogy a kérdezőnek képesnek kell lennie megteremteni azt a bizalmas légkört, amelyben az áldozat meg meri osztani a történetét, és utána is megfelelő tisztelettel és bizalommal kell tudni kezelni a vallomását. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az áldozatok kapjanak szakszerű segítséget a trauma feldolgozásában, hogy ne fordulhasson elő, hogy a kutatás traumákat okoz. Ebben a sajtónak is hatalmas felelőssége van.
