Szilárd expedícióját a nemzetközi és a magyar mászótársadalom, valamint laikusok tömege követte nyomon már a kezdetektől. Ugyanis nemzetközi szinten is elenyésző azon mászók száma, akik a nyolcezreseken tiszta mászással, pótlólagos oxigén és serpa segítsége nélkül kísérlik meg a csúcstámadást: a statisztikák szerint a sikeres csúcstámadások 2 százaléka zajik oxigénpalack nélkül. Ez a körülmény már önmagában elegendő ahhoz, hogy felkeltse az emberek és a média érdeklődését.
Szilárd Facebookon megosztott naplóbejegyzéseiben érzékletesen, ugyanakkor hatalmas alázattal, elhivatottsággal számolt be rendszeresen az expedíció állásáról, megéléseiről a hegyen. Mindez még közelebb hozta őt az emberekhez.
Írásaiból úgy érezhettük, ő is ugyanolyan, mint bármelyikünk, aki most egy óriási teljesítményre készül.
Emiatt a mászóvilág és a család, a barátok mellett egy ország is aggódott azon, mi történhetett vele. A közösségi média felületein, különösen a kommentszekciókban elindultak a találgatások, a médiában újabb és újabb eshetőségek kerültek szóba. De vajon hogyan hat mindez azokra, akik a leginkább érintettek? Mit jelenthet ez Szilárd családjának?
„Végső soron a Hegy fogja eldönteni, mi lehetséges és mi nem”
Írta Szilárd még március 23-án a Facebook-oldalára. Ahhoz, hogy legalább érintőleges képünk legyen arról, mi történhetett, muszáj beszélnünk a körülményekről: a nyolcezer méter feletti magasságot halálzónaként tartják számon. Itt ugyanis annyira kevés az oxigén, hogy sokáig úgy gondolták, fizikailag lehetetlen benne létezni pótlólagos oxigén igénybevétele nélkül. Azóta, hogy 1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler bizonyította ennek ellenkezőjét a Mount Everesten, tudjuk, hogy kivitelezhető, de emberfeletti teljesítményre van szükség hozzá:
a mászónak egy olyan közegben kell folyamatosan elemeznie a helyzetet, az időjárási körülményeket, a terepviszonyokat, a saját kondícióját, a teste által küldött jeleket, ahol az oxigénhiány miatt a tudata egyre inkább beszűkül.
A kognitív képességek romlanak, hatalmas mentális erőre van szükség nemcsak a racionális döntéshez, de annak végigviteléhez is. Ráadásul az összetett hegymászótudás és a nagy állóképesség sem jelent garanciát, hiszen a természeti erők váratlan hatásait lehetetlen kiiktatni.
Mindezek miatt itthonról, a kanapéról még a hozzáértők számára sem megítélhető, min ment keresztül Szilárd: felesleges is találgatásokba bocsátkozni.
Áldozathibáztatás
Tíz évvel ezelőtt már megélt az ország egy hasonló helyzetet. Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter tragédiájakor a média hasonlóan reagált: fájdalmas reménykeltéssel. Voltak, akik a feleségének, Sterczer Hildának egyenesen felrótták a friss gyászában, amikor kimondta, hogy nincs értelme tovább reménykedni, hiszen
ilyen magasságban az „eltűnt” azt jelenti: meghalt.
Akkor sokan úgy gondolták, lemondott férje életéről a további bizakodás és küzdelem helyett.
A gyászoló számára azonban ez a fájdalmat generáló és felerősítő hozzáállás, hiszen az ilyenkor egyébként is működő bűntudatot feleslegesen erősíti. Ahogy a Magasságok és mélységek című film is szólt róla, család, a barátok számára a tragédia erejét tovább növeli, amikor folyamatosan érkeznek a bizakodó mondatok: újra feltépi a sebeket, hiszen a gyászoló éppen azzal küzd, hogy megpróbálja elfogadni a helyzetet. A gyász egy hosszú folyamat. Nem egy egyenes út, tele van hullámvölgyekkel: tagadás, bánat, düh, hibáztatás, lelkiismeret-furdalás, magányosság, emlékezés – ez mind váltakozhat közben. S annak idején Sterczer Hilda azt is megkapta egy országos talk-showban: miért nem állította meg a férjét, miért nem kérte, hogy jöjjön vissza – talán a legrosszabb, amit egy gyászolóval tehetünk, ha hibáztatjuk.
Most is egy kicsit hasonló folyamat indult meg a médiában, a halvány reménysugarak alaptalan felerősítésével, s közben megjelentek itt-ott azok a kommentek is, amelyek áldozathibáztatásról tanúskodnak: felelőtlenség volt egyáltalán elindulnia, nem kellett volna itthagynia a családját, az óvodáskorú gyermekét.
Extrém sportoló, férj, családapa, ember
Vajon akkor is ilyen magától értetődő lenne egy ehhez hasonló döntés meghozatala, ha nekünk kellene feladni az álmainkat, a hivatásunkat? A könnyelmű kijelentések hangoztatása helyett érdemes azt szem előtt tartani, hogy egy embertársunk életéről van szó. Egy olyan emberről van szó, aki feladta tanári hivatását, hogy egy másik szenvedélyének éljen, aki azért ment másik országba, másik munkakörbe dolgozni, hogy előteremtse az álmai megvalósításához szükséges anyagi hátteret. Egy olyen emberről, aki maximális felkészültséggel vágott bele egy kevesek számára megvalósítható, veszélyekkel teli kihívásba. Aki különleges, magyarként egyedülálló teljesítményeket vitt véghez, a The Big Five-sorozat volt a célja, elérni Földünk öt legmagasabb hegycsúcsát, „tisztán”, oxigénpalack és magashegyi teherhordók alkalmazása nélkül, környezettudatos sportolóként. A legnehezebbnek tartott K2-t és a Lhoce-t már teljesítette.
Valójában óriási felelősségérzettel rendelkezett, több expedíciója során döntött a visszafordulás mellett, hogy ne sodorja veszélybe az életét: mostani vállalkozása során is módosított eredeti tervein, az akklimatizációs körök felépítésén, mert az időjárási viszonyokat felmérve ezt látta észszerűnek. Teljesítménye így is számon tartott: „Azt nem tudjuk, hogy Suhajda elérte-e a csúcsot, de azt egyértelműen kimondhatjuk, hogy ő az a hegymászó, aki „tiszta mászással” eddig a magyarok közül a legmagasabbra jutott a Mount Everesten” – tették közzé munkatársai a közösségi oldalán.
Egy olyan emberről van szó, akinek a hegyek mellett a családja a mindene. Visszavágyott hozzájuk. Ahogy a csúcstámadás előtt fogalmazott:
„Várom, hogy elindulhassak, és várom a földet érést: a hazaérkezést!
Látom magam előtt a csúcsra vezető utolsó métereket. Látom magam előtt a kisfiam, ahogy szalad felém a reptéren! Timit. A Családomat, Titeket, az Életet.”
Mielőtt találgatnánk vagy meggondolatlanul nyilvánítanánk véleményt, bármilyen nehéz is, jusson eszünkbe mindez. Szurkoltunk neki mi is, aggódunk érte, tűkön ülve vártuk az újabb híreket, hiszen fojtogató a bizonytalanság, az információhiány. De a családja az, akiket a legmélyebben érint a helyzet. Legyünk rájuk tekintettel.
Nyitókép: Suhajda Szilárd/Facebook
