-         Milyen szép órád van? Okos?-         Okos. Megmutatja az időt.-         Mást nem?-         Mást nem. Óra. Az a dolga, hogy az időt mutassa. Ez a párbeszéd zajlik köztem és a kolléganőm között. Már visítva röhögünk, jó kedvünk is van, meg átérezzük a kor komikumát: a dolgok, amik csak azt tudják, amire valók, idejétmúlttá váltak. 

Véleménye mindenkinek van, és sokan akkor is megosztják a sajátjukat, ha senki nem kérdezi. Hát még akkor, ha terük van vitatkozni róla...

Van egy kolléganőm, akivel fél éve titkos levelezést folytatunk: időről-időre megörvendeztetjük egymást egy-egy szakitelefonszámmal. Szenvedélyünket a praktikum szülte: egyszer csak szükségem lett egy kazánszerelőre. (Majd még egyre. Aztán redőnyösre.)

A kedvenc fekete ruhám egyáltalán nem temetésre való. Fehér szalag van az alján és a hozzáillő cipő is inkább sportos, mint elegáns. Nem volt egyértelmű és azonnali a döntés, hogy ezt veszem fel pénteken, mégis azt gondoltam, ki sérelmezhetné ezt.

Szakítani (elsőre) senki nem tud, legtöbbünknek mégis muszáj. Így gyűlik szakításaink története egyre vaskosabb kötetté.