„Nélkülük csak robotok vagyunk egy gyári futószalagon” – a meghatározó metajelekről

Pszicho

„Nélkülük csak robotok vagyunk egy gyári futószalagon” – a meghatározó metajelekről

„Legalább nem néznek ufónak a buszon, ha olvasás közben fülig ér a szám” – írja az interneten valaki arról, miért élvezi a maszkviselést. Én pedig elgondolkodom: valami igencsak fontosat mulasztunk el észrevenni, ha ezen örömködünk.

A szemüveged folyton bepárásodik. Légszomjad lesz benne már csak attól is, hogy felmentél a második emeletre. Vagy fejfájásod. Melegebb napokon izzad az arcod alatta, a hideg időben pedig az orrod folyik. Több pattanás és miteszer támad meg benne, nyáron pedig hülyén barnulsz le miatta.

Nem tudsz rajta keresztül elkölteni egy kellemes croissonos, bögre kávés reggelit, evés után pedig rágóznod kell, ha nem akarsz megfulladni a reflexszerűen feltörő büfiszagban. Leszedi az alapozód, összeragacsoz a szájfénnyel (ha elfelejtetted volna, hogy maszk alá nem kenünk fel rúzst), húzza a füled, és egy idő után úgy összességében baromi kényelmetlen az egész.

A legtöbben már alig várják, hogy megszabaduljunk a maszktól. Én is.

Ettől a sok „jó” érzéstől inspirálódva tettem fel a következő kérdést, puszta kíváncsiságból, néhány nagyobb létszámú Facebook-csoportban: „Van olyan, akinek akár testi tünetekben is megmutatkozó rossz érzései vannak a maszkviselés miatt?” Néhány válasz igencsak ledöbbentett. A maszkot ugyanis, mint kiderült, sokan kifejezetten örömmel és nem mint szükséges rossz viselik.

Hogyan érzünk a maszk kapcsán?

Ha nem vagyunk érintettek valamilyen szinten a témában, lehet, nem is gondolunk bele, de a hallásában gyenge emberek legerősebb kommunikációs csatornáját is elvágta a maszk viselése: megfosztja őket attól, hogy lássák mások szájjal formált szavait: „Nehézségeim vannak a beszédértéssel zajos környezetben, ha nem olvashatok szájról. Szinte lehetetlen egyedül bármit elintéznem és ezek a szituációk frusztrációt és szorongást okoznak. Lehet, hallókészüléket kellene vásárolnom?” – írja az egyik kommentelő. (Ezt a problémát egyébként a Pető Intézetben például egy műanyag, átlátszó, arcot takaró tárgy viselésével oldják meg.)

Mások kommunikációját éppen, hogy megkönnyíti az arc eltakarása: „Nekem jólesik, hogy nem látják az arckifejezésem, mivel az arcom sokszor nincs összhangban az érzéseimmel az Asperger-szindrómám miatt. Én örülök, hogy nem kell szenvednem sem a boltban, sem egyéb helyeken arckifejezések olvasásával is, ami szintén nem megy az Asperger miatt.”

Ám érkezett hasonló megjegyzés „szindrómamentes” tagoktól is: „Én szeretem ezt a maszkhordást, mert nem kell szemkontaktusra és arckifejezésre figyelnem, csak a szavakra. Ez sokkal kényelmesebbé és egyszerűbbé teszi a kommunikációt másokkal az offline térben.”

Míg az első két komment érdekes, mert szociálisan érzékenyít, a harmadik kissé megdöbbentett, ugyanis számomra úgy tűnik, mintha tudattalanul az illető egy modernkori problémát igyekezne orvosolni a maszkkal: az érzelmi intelligencia, azon belül is a metakommunikáció fejletlenségét. 

Hiányosságaink elöl a maszk mögé menekülünk?

Az érzelmi intelligencia (EQ) manapság igen felkapott kifejezés, nem véletlenül. Csupán néhány évtizede sikerült felismerni, hogy EQ-nk fejlesztése sokszor értékesebb lehet az életben, mint a logika, a lexikai tudás vagy a karrierbéli sikereinket halmozása.

Társas emberi lényként boldogságunk szempontjából létszükségletünk minőségi módon kapcsolódni másokkal. Azaz képesnek kell lennünk együtt érezni másokkal, megértőnek mutatkozni (szimpátia nélkül is), rendelkezni emberismerettel, és önazonosak lenni érzéseinkkel. Márpedig

a kapcsolódás alapfeltétele, hogy tudjuk felismerni, megérteni, és kezelni saját és mások érzelmeit.

Ennek a képessége az érzelmi intelligencia –, és ennek a sokszor megdöbbentő fejletlenségét érzékelheti szinte mindenki a mai digitális világban, kiváltképp azok, akik individualista társadalomban élnek (azokat a társadalmakat nevezik így, amiben az önmegvalósítást, az egyéni sikert tartják az egyik legfontosabb szempontnak).

Az érzelmi intelligencia egyik fontos ismertetőjele a metakommunikáció hatékony használata, azaz, hogy képesek vagyunk nemcsak a mit, de a hogyant is kifejezni és értelmezni egy kommunikációs szituációban. Okleveles NLP Practicioner®-ként például nekem az első jónéhány tanfolyami órám azzal telt, hogy megtanuljam ezeket a nonverbális jeleket olvasni; az emberek mimikáját, gesztikulációit, a testtartást, a szem mozgását, az egymástól tartott távolság, a hangsúly és a hangszín szerepét. Ugyanis ezek jóval több információt nyújthatnak az illető érzéseiről, kommunikációja tényleges tartalmáról, mint a kimondott szavak: automatikusan működnek bennünk, és kommunikációink 80 százalékát adják, így érdemes fejlesztenünk ilyetén képességeinket.

Ez a mai világhoz szokott embernek talán nehezebben megy, mint a régmúlt embereinek, akiknek mindennapjai lassabban, a közösség tagjaival szorosabb és ezáltal mélyebb kapcsolatban teltek. Vannak, akik ösztönből és neveltetésből adódóan ma is magas szinten képesek erre – lásd pl. Edward T. Hall antropológus elméletén alapuló, magas kontextusú kultúrákat, mint Japán, Olasz- és Spanyolország, az USA vagy a Közel-Kelet egyes országai. Míg

mi, alacsony kontextusú, „hidegvérű” európaiak sokszor könyvből igyekszünk elsajátítani az érzelmek és a metakommunikáció csínját-bínját.

Ha valaki a társalgás e fajtájában gyengének érzi magát, az a maszk viselését a „való világban” meglehet, komfortként fogja megélni – ahogy a kommentelők is írták. Holott pont ezek a non-verbális eszközök azok a „pikantériák”, amik élettel telítik meg a mondandót. Nélkülük csak robotok vagyunk egy gyári futószalagon. Unalmas előadók a pódiumon.

Az utóbbi évtizedben statisztikailag mérhető, sokszor mennyire nem tudjuk megélni a kapcsolódás és a „lehetek önmagam” alapszükségleteinket, és ez lelkileg milyen fájdalmas töréseket okoz bennünk. Ebben az elidegenedő társadalomban szomorú látni, amikor egyes emberek megküzdési stratégiaként egyre nagyobb komfortot lelnek az online térben – vagy épp a maszk mögött. Szomorú, hogy a menekülést választják, és közösségük tagjai sem igazán segítik vagy inspirálják ezeket az egyéneket, hogy észrevegyék:

az elzárkózás mindig csak mélyebbre taszítja az embert a boldogtalanságban.

„Ha úgy érzed, ma »jaj de bénán néz ki az arcom«-napod van”

A következő kommenteken először jót mosolyogtam. Mintha magam mondtam volna őket pár évvel ezelőtt, ugyanis én is pontosan ugyanazzal a családi mantrával nőttem fel, mint a legtöbb X és Y generációs magyar: „Ne csináld, mit szólnak majd a szomszédok – a barátok, az emberek a metrón, a Gizike kiskutyusa.” Kínkeserv volt kikecmeregni abból a mély gödörből, amibe ez a csomag az önértékelésemet taszította, és még ma is sodor néha olyan helyzetbe, amikor meg-megcsúszik a cipőm a peremen.

„Könnyebb rejtve maradni a nem kívánatos ismerősök elől.”

„Most legalább beleolvadok a tömegbe, és ez kifejezetten tetszik.” 

 

„A maszknak kifejezetten örülök, mert ha eszembe jut valami ökörség, vagy olvasok valami vicceset a tömegközlekedésen, akkor nem kell rejtegetni, hogy fülig ér a szám, és nem néznek ufónak.”

„Imádom, hogy nem látják mások a pofavágásaimat a maszk alatt.”

Bár kényelmesen hangzik, hogy az ilyen jellegű belső frusztráltságainkat egy darab anyaggal az arcunk előtt oldjuk meg, a konfliktuskezelés efféle módja érzelmi éretlenségre utal. Az ilyen érzelmileg éretlen felnőttekből pedig sajnos van már bőven elég.

Milyen az érzelmileg intelligens ember?

Nemrég egy lebilincselő előadást hallgattam a Be Smart Club oldalán, „Az érzelmi felnőtté válás pszichológiája” címmel. Az előadó pszichológus hölgy négy fő jellemzővel határozta meg az érzelmileg intelligens felnőttet.

1. Stabil identitással rendelkezik: ismeri a gyengeségeit és erősségeit, képes az objektív látásmódra, ismeri a céljait és vágyait, érzelmeit és racionalitását össze tudja hangolni (azaz pl. egy konfliktushelyzetben képes megőrizni a hidegvérét), nyitott mások visszajelzéseire, illetve az élettel felmerülő frusztráltságokat képes egészségesen kezelni. 

2. Egészséges emberi kapcsolatokkal rendelkezik: partnerségben, egyenrangúságban gondolkodik. Képes elfogadni a másikat, legyen az szülő, barát vagy párkapcsolat, olyannak, amilyen, és bár képesek vagyunk egymást formálni, sosem célja a másik átalakítása.

3. Felelős: az életét aktívan maga formálja, nem mástól várja, hogy megmondják, mit tegyen. Képes vállalni azt, hogy ha valami nem úgy működik az életében, ahogy szeretné, az ellen kizárólag ő tehet valamit.

4. Független: képes önállóan létezni és feltalálni magát, képes önálló döntéseket meghozni. Mások véleményét esetlegesen figyelembe veszi, de döntései mellett akkor is kiáll, ha az véleménykülönbségbe ütközik másokéval.

Azaz ha valóban felnőtteknek gondoljuk magunkat, mi okból nem merünk konfontálódni a helyzettel, hogy például nem kívánt ismerősökkel találkozzunk az utcán? Vagy vállalni az egyéniségünket, az érzéseinket és „pofavágásainkat” akár a metrón is?

Az érzelmeinkért és gondolatainkért való felelősségvállalás is része a felnőttségnek.

Érdekes látni a paradoxont, hogy míg ma egyrészt a szinte korlátlan szabadság korát éljük, ahol folyamatosan a „légy bátran önmagad” üzeneteivel bombáznak, gyakran ha így teszünk, napi frusztrációink száma is megnövekszik. Ezek okán általában gyorsan elbátortalanodunk és visszasüllyedünk a konformitásba.

Így válik a maszk sokak számára az önazonosság eszközévé; anélkül lehetnek bizonyos helyzetekben önazonosak, hogy vállalni kellene az ezzel járó atrocitásokat. És ez nagyon szomorú szerintem.

Lehet a maszkot utálni, mert kényelmetlen. Lehet elviselni, mert saját és mások egészsége megkívánja. Lehet akár „divatozni” is vele. Sokmindent lehet egy maszkkal tenni, de egy valamit biztosan nem érdemes: mögé rejtőzni. Gátlásainkat és egy boldog élethez szükséges képességeink hiányát vele kezeltetni sem. Tegyük ezt inkább azzal, hogy érzelmi intelligenciánkat fejlesztjük és érzelmileg stabil felnőttekké válunk!

Ajánljuk még:

Fenntarthatóság a rácsok mögött – A börtönök is zöldülnek

A skandináv országokban elterjedt, és már többfelé is fel-felbukkanó „zöld” börtön koncepció nemcsak a Földnek, de a társadalomnak is hasznos találmány lehet. Valójában ezek egyfajta ökológiai terápiának tekinthetőek, amelynek során egyszerre növelik a fogvatartottak mentális jóllétét, kompetenciaérzését, illetve tesznek azért, hogy kevésbé terheljék meg a bolygó erőforrásait.

 

Már követem az oldalt

X