„Mindannyian sérülünk fejlődés közben, de ettől a sérülékenység nem lesz rossz dolog”

Öt-hat éves lehettem. A nagyszüleimnél töltöttem a hétvégét. Egy este azonban valami eltört bennem tévénézés közben. A film egyik legkevésbé sem felkavaró jelenete valamiért borzalmas érzésekkel töltött el. Először azt hittem, hogy csak hányingerem van, és attól érzem rosszul magam, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal nagyobb itt a baj. Kapkodni kezdtem a levegőt, remegtem, izzadtam. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, így hamar be is pánikoltam. Egyre nyomorultabbul éreztem magam. Amikor nem bírtam már tovább, kétségbeesetten kirohantam az előszobába.

Úgy éreztem, hogy menekülnöm kell. Ki a friss levegőre, a szabadba, bárhova… Néhány lépés megtétele után azonban hirtelen a fejembe hasított egy gondolat: „Ott sem leszek jobban! Kint is ugyanilyen pocsékul fogom érezni magam. Teljesen mindegy, hogy mit teszek…”. Erre szédülni kezdtem, így hát leültem gyorsan a kinti cipősszekrényre. A mit sem sejtő nagymamám ekkor aggódva utánam kiabált, hogy jól vagyok-e. Visszaszóltam neki, hogy nem, mire ő egyből az ajtóban termett, felkapcsolta a villanyt, és kérdezgetni kezdett.

„Mi történt? Hol fáj? Mit érzel?” De én semmit sem tudtam felelni a kérdéseire. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy szörnyen érzem magam. A kálváriám ekkor hágott a tetőpontjára. Nemcsak testileg éreztem furcsa és megmagyarázhatatlan kínokat, de szellemileg is teljesen összeomlottam. Őszintén szólva úgy éreztem, hogy itt már csak a halál segíthet, mivel akkor nem kellene tovább szenvednem. Csakhogy természetesen a haláltól is rettegtem, így hát teljesen elöntött a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése.

„Semmi értelme az életnek!”

Ennek az őrjítően nihilista konklúziónak a levonására kényszerültem, ami még most, felnőtt fejjel is rémisztő és kellemetlen. De szerencsére ez volt a mélypont, amelynek elérése után hirtelen jobban lettem. (Nem úgy a nagymamám, aki mindebből semmit sem értett, s már a mentőket akarta hívni ijedtében.) Nekem mindeközben normalizálódott a légzésem és a szívverésem. Már nem izzadtam, nem szédültem, nem volt hányingerem. Szép lassan úgy felszívódott az összes tünet, mintha sosem lettek volna jelen. Egyetlen gondolat maradt csak a fejemben: „Mi a fene volt ez?”.

Sok-sok évvel később tudtam csak meg, hogy én egy pánikrohamnak nevezett jelenségnek voltam a „túlélője”. Egy olyan indokolatlanul jelentkező és végtelenül eltúlzott stresszreakciónak az elszenvedője, amelyen rendszeresen keresztülmennek egyesek. Szakmailag pánikbetegeknek vagy pánikzavarosoknak hívjuk őket, s igen sokszor és meglehetősen intenzíven élik át az általam tapasztalt tüneteket. Én az eddigi életem során szerencsére egyetlen egyszer szembesültem csak ezzel a pokoli jelenséggel, csakhogy ez még korántsem jelenti azt, hogy soha többé nem lesz benne részem.

Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy valamilyen szinten hajlamos vagyok a pánikbetegségre. Ki tudja, mennyi hiányozott ahhoz, hogy abból az elszigetelt „kis” rohamból később valódi rendellenesség legyen? Ki tudja, most mennyi hiányzik még ahhoz, hogy kényszeres, szorongó, pánikoló, fóbiás, depressziós, testképzavaros vagy épp skizofrén legyek? Ki tudja, hogy a gyengepontjaim, a furcsaságaim,az Achilles-sarkaim, a „pszichés anomáliáim” nem valamiféle betegség megnyilvánulásai-e?

Tapasztalataim szerint nincs éles határvonal a rossz tulajdonságaink, a különös szokásaink és a lelki zavarok karakterisztikumai között. Így vagy úgy, de mindannyian hajlamosak vagyunk bizonyos betegségekre, talán csak a szerencsének köszönhetjük, hogy nem zuhantunk még a mélybe. Elvégre mindannyian öröklünk a szüleinktől „hibás” géneket. Mindannyian részesülünk kártékony oktatásban és következetlen nevelésben. Mindannyian követünk mérgező szerepmodelleket. Mindannyian keresztülmegyünk traumatikus élményeken.

Mindannyian sérülünk fejlődés közben…

Csakhogy ez még korántsem jelenti azt, hogy a sérülékenység rossz dolog lenne. Ha jobban belegondolunk, akkor ez olyasmi, ami egyrészt különlegessé tesz, másrészt pedig összekapcsol minket. Egyedivé tesz, hiszen rámutat a személyes határainkra és a csiszolandó területeinkre. Ugyanakkor össze is köt minket, hiszen felhívja a figyelmet az emberi sorsok sokféleségének közös metszetére. Arra a tényre, hogy egyikünk sem lehet teljesen ép és egészséges. Hogy a betegség inkább a mennyiség, mintsem a minőség kérdése. Valamint, hogy a sebeink, a terheink és a kínjaink tekintetében mégsem vagyunk annyira különbözőek.