Nem kell versenylónak lenni sem nekem, sem neked

Én tényleg azt hittem kb. 30 éves koromig, hogy csak akkor fognak szeretni, komolyan venni, és csak akkor érek el valamit az életben, ha mindenben megpróbálok az élen járni. „Légy jó tanuló! Tanulj nyelveket! Szerezz diplomát! Szerezz jó munkahelyet, még jobb fizetést, még magasabb pozíciót! Légy csábító, titokzatos, nyitott, okos, őszinte, kreatív, szórakoztató, vonzó, házias, sportos. ”

Én mindent megpróbáltam. Hadd osszam meg a tanulságokat! 

Aki két végén égeti a gyertyát, hamar a végére ér!

Huszonéves koromban mindenre igent mondtam, mindenhol és mindenkinek meg akartam felelni. Féltem, hogy ha kimaradok valamiből, lemaradok az élet nevű versenyben. Csakhogy az ember terhelhetősége véges. Kellett néhány kudarc, hogy megértsem, a felgyűlő szorongás és feszültség káros végkifejletekhez vezet, és az addigi szép eredményeket is semmissé teheti.

Néha meg kell állni, hogy a lélek beérje a testet és a test a lelket.

Az élet nem rövidtávfutás, hanem maraton. Rövidlábú, erőscsontú, értelmiségi tápos csibeként nem vagyok nagy futóbajnok, de önismeret-orientált, értékkereső emberként ennyit már nekem is sikerült megértenem.    

 

Ne kövesd a forgatókönyvet!

„Kedves Naplóm! Ha Pestre költözöm, minden irodalmi eseményen ott leszek, és elismert íróvá válok. 21 éves koromban megszerzem az első diplomámat, 23 évesen a másodikat, 24 évesen megházasodok, 30 éves koromra már lesz egy stabil párom, két gyerekem, egy családi házunk kerttel és kutyával, és már túl leszek a második regényemen.”

Ilyesmiket írtam tizenévesen a naplómba, és ez folytatódott oldalakon át. 33 évesen elmondhatom, hogy ennek a tervnek csak a töredéke jött össze. És milyen jó, hogy így történt! A célok, amiket hajszoltam, nem a teljes értékű lét felé vittek. Szóval új célokat tűztem ki magam elé: jobban odafigyelni a szeretteimre, az egészségemre, a saját igazságaimra és a pihenésre.

Ma már tudom, hogy a társadalom által sulykolt forgatókönyvet nem kell betű szerint követni. Átvettem ugyan belőle részeket, de összességében egy csodálatos, édeskeserű, magasokkal, mélyekkel, vargabetűkkel tűzdelt kalandtörténet kerekedett belőle. Mindig is az esendő, de nemeslelkű hősöket szerettem, akik a jót és a rosszat is termőre fordítják végül.  

Nem késhetsz el sehonnan, de nincs semmire sem garancia

Ha valaki azt mondja nekem tizenöt éve, hogy „Dóra, lassíts! Önmagadban értékes vagy, és 200 fokos égés nélkül is kiforr majd az életed, ezt garantálom”, talán nem megyek bele annyi hülyeségbe, és elhiszem, hogy akkor is értékes lehetek, ha nem teljesítek minden fronton tökéletesen. Lehet, hogy mondták amúgy, de ha így is volt, nem hittem el.

Sokáig mérges lettem, ha egy filmben elhangzott, hogy „minden rendben lesz, ígérem!”. Dühöngtem, azt gondolva, mégis honnan veszik a bátorságot ezt mondani, ha egyszer nem tudják, így van-e.  Aztán leesett a tantusz, hogy mikor ezt mondja valaki, reményt szeretne adni. Reményt arra, hogy igenis rendeződni fognak a dolgok.

Jó lenne, ha lenne garanciánk arra, hogy „minden jó, ha a vége jó”, de azt hiszem, ezt a végső jót, a happy endet nekünk kell kiharcolni.

Ha meggebedsz, se fog mindenki szeretni, elismerni, megbecsülni. Az élet tele van előre nem látott pillanatokkal, és a kudarc is ezek közé tartozik. 

Meg kellett tanulnom elfogadni a magam és mások tökéletlenségét. Hogy az élet nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán, hanem egy kőkemény tanulópálya, tele meglepetésekkel, kihívásokkal és küzdelmekkel. Ezektől lesz izgalmas és tartalmas. Én úgy tekintek rá, mint a legnagyobb művészi projektre, amelynek valaha része leszek. És ebben a folyamatosan kibontakozó performanszban értékes a szép, a csúnya, a könnyű és a nehéz. 

A kevesebb lehet több!

Minden gimnazistának, egyetemistának, húszasnak, harmincasnak, negyvenesnek üzenem: nem kell versenylónak lenni. A saját életünkből nem lehet elkésni. Kellenek célok, de nem az ideálhoz kell mérnünk magunkat, hanem a realitásokhoz. Ha úgyse tudunk megfelelni mindenkinek, és soha nincs semmire sem garancia, akkor felesleges összetörnünk magunkat a túl nagy igyekezetben.

Nem vagyunk akkorák, mint amekkorának gondoljuk magunkat, de önmagunkban értékesek vagyunk, csak győzzük megbecsülni magunkat és ami adatott.

Ahogy az egzisztencialista író, Albert Camus mondta: „Senkinek nem kötelessége, hogy nagy ember legyen. Már az is nagyon szép, ha valaki ember tud lenni.”