Miért jó gyónni? – Egy pap és egy pszichológus véleménye

Pár hónapja gyónni voltam, felfigyeltem az előttem várakozókra. Mindenki máshogy viselkedett: volt, aki egy papírlapot gyűrögetett a kezei között, volt aki behunyt szemekkel állt mozdulatlanul, de érződött, hogy az elméjében hatalmas harcot vív, és volt, aki egész testében remegett. A gyóntatószékből kilépő emberek viszont hasonlóan viselkedtek: megkönnyebbülten mosolyogtak.

Elgondolkodtam, vajon milyen lelki folyamat zajlik le bennünk gyónás közben?  Erről beszélgettem aztán papunkkal, Róbert atyával, aki a hit szemszögéből, és Barlay Ágnes pszichológussal, aki tudományos szemszögből közelített a gyónás misztériumához.

***

Mi a gyónás az egyház tanítása szerint?

Róbert.: A gyónás a bűnbocsánat szentsége, amelyet Jézusnak köszönhetünk. Amikor feltámadt, és húsvétvasárnap este megjelent az apostoloknak, azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig nem, az bűnben marad.” Jézus ezekkel a szavakkal alapította a bűnbocsánat szentségét, megmutatva az apostoloknak, hogy miért is jött tulajdonképpen: Isten irgalmát és szeretetét közvetíteni. 

Jézus alapító szavaitól hogyan jutottunk el a mai gyónási formuláig?

Róbert: A gyónás az Egyház szentségeihez mindig hozzátartozott, csak más formában. Az ősegyházban csak a legnagyobb, nyilvános bűnösökre alkalmazták. Akkoriban csupán a hittagadás, a magzatelhajtás és a házasságtörés számított súlyos bűnnek. Akkor kínálták fel a bűnbocsánat szentségét, ha valaki e három közül valamelyiket elkövette. Ahhoz viszont, hogy a feloldozást megkapja az illető, nagyon komoly vezeklő életet kellett élnie. A későbbi századokban – ahogy egyre többen csatlakoztak az Egyházhoz – kialakult a fülgyónás, a gyónás általunk is ismert, mai formája, ahol mindenféle bűnről beszámolhatunk papjainknak.

Sokan úgy vannak vele, hogy a bűneiket meg tudják bánni saját magukban is, „lerendezik” azokat közvetlenül Istennel. Miért lehet mégis szükséges egy másik embernek elmondani, bevallani ezeket a kínos dolgokat?

Róbert: Az embernek mindig sokkal könnyebb megküzdenie a szívében, lelkében lévő nehézségekkel, fájdalmakkal, nyomasztó terhekkel, ha kimondja azokat. Ha ez nem történik meg, cipeljük a súlyokat – olyan, mintha egy kővel telirakott hátizsákkal mennénk túrázni. Pedig

mennyivel egyszerűbb kipakolni a köveket és könnyű, üres hátizsákkal nekivágni az emelkedőnek!

Valójában az emberi psziché számára fontos az, hogy kimondjuk a rossz dolgokat. A pszichológusok is ebben segítenek, és ez nagyon jó. Gyónásnál viszont más is történik: a pap közvetítő szerepet tölt be: Istent képviseli, az Ő irgalmát és szeretetét továbbítja. Amikor hallom a feloldozás szavait, nekem, a gyónónak felszabadító erőt jelent, azt, hogy megbocsátottak. Fontos, hogy a gyónó hallja a pap szájából, hogy „nincs semmi baj, nem haragszom rád.” Ezek Isten szavai.

Ágnes, pszichológiai szempontból is jobb kimondani a bűneinket egy másik személynek?

Ágnes: Gyakran hallani, hogy egyesek azt mondják: „én elintézem a bűneimet a Jóistennel, minek mondjam el a papnak is”. De ha kimondjuk, verbalizáljuk a bűneinket, konkréttá válnak előttünk is. Így nemcsak „általában” tudom, hogy bűnös vagyok, mint bárki más, hanem meg tudom nevezni a bűneimet, amik így „letehetővé” válnak. Ezt nem könnyű megtenni, de érdemes.

A gyónás alapja, hogy tudjuk, rosszat tettünk, mert a lelkiismeretünk jelez. De mi a lelkiismeret a tudomány szerint?

Ágnes: A freudi pszichológiában a lelkiismeret, mint szuper-ego, felettes-én jelenik meg. Lelkiismerete minden egészséges embernek van, általa tudhatjuk, hogy jót vagy rosszat teszünk-e, jól vagy rosszul cselekszünk vagy szólunk. 

Vajon a gyónás nem arra van, hogy a lelkiismeretüket megnyugtassuk?

Ágnes: Butler szerint négy indok készteti az embereket bűnbevallásra: a feszültségtől való szabadulás, az elfogadás és feloldozás élménye, az igazi bűntudat megtisztítása a hamis bűntudattól, valamint az önjavulás érdekében vállalt felelősség. Szerintem hozzátehetjük még a lelki tisztaság utáni vágyat és az újrakezdés lehetőségét is.

Mi adhatja a gyónás utáni végtelen felszabadultság érzését?

Ágnes.: C.G. Jung szerint a gyónás utáni megkönnyebbülés annak tulajdonítható, hogy megszűnik az ember erkölcsi elszigeteltsége, elzártsága, és szabadnak érzi magát. Tényleg olyan ez, mintha letennénk egy súlyos batyut, amit már régóta cipelünk. A tudat, hogy Isten megbocsátotta az összes bűnünket, végtelen nagy örömmel tölthet el minket.

A lelkiismeret vizsgálata és a gyónás az egészséges személyiségfejlődésünkhöz is hozzájárulhat?

Ágnes: Az önismeret és önnevelés szempontjából fontos a rossz tulajdonságaink – és persze a jó tulajdonságaink – konkrét ismerete. Nem rekedhetünk meg egy adott szinten, folyamatosan fejlődnünk kell.

A gyónásra való készülés segíti az önismeretünket, szembesít saját magunkkal.

A bűnbevalláshoz gyakran szégyenérzet is társul, de ne tévesszük össze, ez nem azonos a bűnbánattal, ez „csak” bűntudat. A szégyenérzetnek védő funkciója is lehet: a kísértés idején gondolhatok arra, hogy ha „hagyom magam” kísérteni, és belemegyek a bűnbe, akkor egyszer ezt meg kell gyónnom, és lehet, hogy ezt nagyon fogom szégyellni. Ezért inkább ellenállok, és nem követem el azt a bűnt.

És ha a szégyen éppen a gyónástól tart távol?

Ágnes: A gyónás előtti kisfokú szorongás teljesen normális, elfogadható dolog, de ha túl nagy mértékű, akkor érdemes foglalkozni vele. Akár úgy, hogy gyakrabban megyünk gyónni, szinte „hozzászokunk”, és természetes velejárója lesz a lelki életünknek, akár úgy, hogy a Butler szerinti indokok közül az első kettőre gondolunk, vagyis, hogy megszabadulunk a feszültségtől, és megéljük az elfogadás és feloldozás élményét. Mindez „megér” egy kis szorongást.

A szégyenérzet is normális dolog, főleg, ha ismerős papnál gyónunk. De nem szabad, hogy ez visszatartson minket.

A gyóntató atya megértő és elfogadó attitűddel van jelen, és Istent képviseli számunkra. Gondoljunk arra, hogy Istennek gyónunk. A felszabadultság érzése gyakran boldogságérzettel is társul, s ez örömmel tölti el az embert. Persze, mindez a kegyelem hatására történik, de az már a teológia területe.

Róbert atya, te hogyan éled meg mint pap, amikor gyóntatsz?

Róbert: Amikor gyóntatok, én is bűnbocsánatra szoruló emberként vagyok jelen, hiszen magam is bűnös vagyok. Úgy érzem, nagyon empatikus tudok lenni a gyóntató székben, mert a saját tapasztalataim is segítenek, hogy megértő szemmel nézzem a gyónót.

Gyóntatás közben érzem, hogy Isten is jelen van, mert a Szentlélek olyan dolgokat sugall, mondd a szívemben, amelyeket magamtól nem is tudtam volna kitalálni.

Tehát segítséget kapok közben, hogy azt mondjam a gyónónak, amit az Úr üzen neki. Aztán amikor én gyónok, én is megtapasztalom Isten szeretetét, irgalmát. 

Milyen esetben tagadhatja meg a pap a feloldozást?

Róbert: Nem bíróként vagyok ott, aki ítéletet hoz a másik felett, hanem Istent képviselem. Úgy vélem, hogy az egyetlen dolog, ami megakadályozza a feloldozást, ha a gyónónak nem is őszinte a bűnbánata, vagy akár ki is mondja, hogy nem akar az adott életformáján változtatni. Persze mégiscsak eljött valamiért a gyóntatószékbe, tehát valahol érzi, hogy foglalkoznia kellene a dologgal.

Van-e olyan helyzet, amikor a papot nem köti a gyónási titok?

Róbert: Nincs, minden esetben köti. Akkor is, ha pont a pap lesz, aki bajba kerül emiatt, akár egy bűncselekmény kapcsán.

Ha a bűnöző elmond információkat gyónás során, azt sem szabad tovább adni,

viszont kötelezni kell a gyónót, hogy működjön együtt a hatóságokkal, különben nincs értelme a gyónásnak.

Olyan ember is elmehet gyónni, aki azt sem tudja, hogy kell, sőt, adott esetben nem is vallásgyakorló? Így is kaphat feloldozást?

Róbert: Az nem szentgyónás, hanem lelki beszélgetés, lelki vezetés. Aki nem volt elsőáldozó és nem vallásgyakorló, az nem tud részesülni ebben a szentségben, de ő is járulhat egy lelki beszélgetéshez a pappal, ami akár lelki gyógyuláshoz is vezethet számára.

Mit mondhatunk azoknak, akik még soha nem gyóntak, de könnyítenének a lelkükön?

Róbert.: Bátran hagyatkozzanak az Istenre, és osszák meg Vele saját belső terheiket, akár úgy, hogy imádkoznak, vagy leírják gondolataikat. És nemcsak az Istennel kell kiengesztelődni, hanem embertársainkkal és önmagunkkal is. Ha valakit megbántok, megsértek, akkor nem elég ezt gyónásban rendezni és Istentől bocsánatot kérni, hanem oda kell mennem a másikhoz, és meg kell mondanom neki, hogy „Bocsáss meg, ne haragudj rám.” Ugyanígy az is nagyon fontos, hogy saját magunkra irgalmas szemmel tekintsünk.