2008. augusztusában járunk. Amennyire várom, hogy eljöjjön indulásom napja, annyira rettegek is tőle. Látom a távozás közeledtének előnyeit (például élvezem, hogy kényeztet a család), ugyanakkor tologatnám még a napot, hogy igazából soha ne jöjjön el. 

Sok csillagnak együtt kellett állnia ahhoz, hogy Angliába vezessen az utam. Kezdésnek egy tanulmányi kiállításon belebotlottam egy angol úriemberbe, aki a birminghami főiskolát reklámozta. Az úr éppen olyan volt, mint amilyennek elképzelünk egy angolt: elegáns, udvarias, kedves, és olyan szépen beszélte a nyelvet, ahogyan azt a hallgatásos szövegértés-feladatoknál a tanórákon hiába is reméltük. Mindenképpen beszédbe akartam elegyedni vele, csak hogy elmondhassam magamról, hogy beszéltem egy angol gentlemannel. A rövid csevej viszont oda vezetett, hogy komolyan elgondolkodtam: akár ki is mehetnék az általa hirdetett főiskolára. Ekkoriban nem tudtam, milyen szakon tanuljak, és igazán nem is érdekelt, mert valójában nyelvet akartam tanulni. A szüleim – tudván, hogy milyen gyámoltalan vagyok – támogatták az ötletet. Hamar kiderült, hogy felvettek Birminghambe turizmus szakra, amire kizárólag azért jelentkeztem, mert egyedül itt jelölték meg, hogy idegen nyelvet is lehet tanulni. (Mint utóbb megtudtam, bármelyik szakon lett volna erre lehetőségem, de nem gondolom, hogy másképp alakult volna az életem, ha e tudás birtokában választok szakot). 

Az indulás előtti napokban érzelmes búcsút vettem a magyarországi barátaimtól, akikből jó pár volt – akkor még. A sok találkozás segített abban, hogy ne rágódjak folyton azon, mi fog velem történni, hogyan fogom megoldani az életet egyedül. Akkoriban nem volt egyenes Budapest-Birmingham járat, én pedig azt is nagy kihívásnak láttam, hogy Londonban buszjegyet vegyek és eljussak a közel 200 kilométerrel távolabb lévő városba. Ennyire gyámoltalan voltam.

Eljött az indulás előtti este. A húszkilós bőröndben benne volt minden, amire a kezdetekkor szükségem lehetett: bögre, ágyneműhuzat, szótár, és őszi, illetve téli ruházat, ugyanis bár nyár vége volt, karácsonyig nem terveztem hazajönni.

Az indulásra minden készen állt, kivéve engem.

Hihetetlennek tűnt, hogy másnap már az otthonomtól távol leszek, egy teljesen ismeretlen helyen. Nekiálltam levelet írni a szüleimnek, hogy megköszönjem nekik, amit eddig értem tettek, és megígértem, hogy nem fogok csalódást okozni nekik. Úgy éreztem, hogy ha már megteremtették nekem ezt a lehetőséget, nem fordulhatok vissza a reptérről, mert akkor nemcsak a gyávaságomról tennék tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy vesztes vagyok. Meg kellett mutatnom nekik – és magamnak is – hogy tényleg több van bennem annál, mint amit mindenki hisz rólam (velem együtt). Mivel délelőtt indult a gépem, a levelet be tudtam csempészni reggel a szobájukba úgy, hogy tudtam, biztosan azután találják meg, hogy már elmentem. Azóta sem tudom, elolvasták-e, sose beszéltünk róla. 

A reptérre kikísértek a szüleim, a kistesóm és a nagymamám is. Őszintén nem bántam volna, ha nem jönnek ennyien: ideges voltam, túl akartam lenni a búcsúzáson, nem akartam elsírni magamat, és tudtam, ha mindannyian ott vannak, megnehezítik a dolgomat. De azt is éreztem, nekik is fontos pillanat ez, és támogatni akarnak a jelenlétükkel. Feladtuk a bőröndöt, és végre beállhattam biztonsági ellenőrzéshez a sorba. Ők még akkor sem mentek el, én pedig egyre nehezebben tartottam magamat. Valahol úgy éreztem, lehetetlen küldetés, hogy én, aki még Budapesten is bizonytalanul közlekedem, képes legyek elmenni egy idegen országba úgy, hogy még takaróm sincsen aznap estére. Közben tudtam, hogy megoldom, mert nincs más választásom. Még egy utolsót visszaintegettem a családnak, és eltűntem.

Pár perc elteltével sikerült lenyugtatni magamat, és néhány perccel azután, hogy valóban egyedül maradtam, a letargiám boldogságba csapott át. Már-már félelmetes volt az a hangulatváltozás, ami pár perc leforgása alatt a hatalmába kerített. A repülőút alatt végig izgatott és boldog voltam. Szerencsésnek éreztem magam, vártam, mi következik. Bizonyítani akartam. Miután problémák nélkül megtaláltam a buszt, ott is folytattam a vigyorgást. Nem akartam elhinni, hogy a vöröstéglás házak hazájában vagyok. Minden flottul ment: a birminghami buszpályaudvaron találtam egy taxit, ami elvitt a kollégiumba, és alig pakoltam le, már meg is tudakoltam, hol van a legközelebbi nagyobb bolt. Két fordulóval vettem ágyneműt és ételt is a következő napokra.

24 órával azután, hogy rettegve ültem otthon az ágyamban, Angliában voltam az ágyon, amit eladdig nem is láttam, és mégis boldog voltam. Pusztán attól, hogy megcsináltam, kijöttem! 

Aztán sok átsírt este követte az első sikeres napomat,

sokáig gyötört a kérdés, hogy mi lesz velem az elkövetkező három évben. Be fogok tudni illeszkedni? Lesznek barátaim? Kibírom egyáltalán? Bár magyarokkal több, mint egy évig nem találkoztam, voltak rajtam kívül külföldiek, akikkel egymásra találtunk. Ettől még a főiskola kerítése nem volt kolbászból, és mint utóbb kiderült, a munkaerőpiacé sem. Ha előre tudom, hogy mi mindennel jár majd az angliai életem, talán ki sem jövök. De ha megismerhettem volna a jövőmet, és kiderül, hogy mi lett volna a sorsom Magyarországon, vajon maradtam volna?

Az biztos, hogy amennyiben,

előre tudtam volna, hány vécét kell kipucolnom Angliában, biztos, hogy nem jövök ki.

De valahol ez a szép az életet megváltoztató költözésekben, azokban az ugrásokban, amelyeket alig merünk megtenni: olyan életet adnak, amit előre elgondolni sem tudunk. Úgy képzelem, otthon a szüleim vagy egy ismerős biztosan bejuttatott volna valamilyen kényelmes irodába, de ott talán sosem tanulom meg, hogy milyen igazán mélyen lenni, és mekkora dolog a legrosszabbnak tűnő munkákból felküzdeni magam egy irodába. Ki tudja: ha nem jövök ki, talán nem is lett volna másik alkalom az életemben, hogy bizonyítsam magamnak, hogy sokkal többre vagyok képes, mint valaha is képzeltem volna.