Ha az oktatási rendszer „ez most csak egy hármas lett”-lánynak lát, az is vagyok?

Megosztó

Ha az oktatási rendszer „ez most csak egy hármas lett”-lánynak lát, az is vagyok?

A hét minden napján olvashattunk az érettségiről és a fiatalok reakcióiról. Én magam csak jövőre fogok érettségizni, de idén tavaszra betelt nálam az a bizonyos pohár: elég volt mostanra, hogy bizonyos helyzetekben én az „ez most csak egy hármas lett”-lány vagyok.

Manapság mindenfelé azt reklámozzák, hogy az egyediség mennyire fontos – és az is. Halljuk eleget azt, hogy merjünk önmagunk lenni – ezzel is könnyű egyetérteni. Ezek eredményeképpen egyre többen vállalják fel, miben teljesítenek jól és miben nem, közben pedig igyekeznek ösztönözni másokat is arra, hogy elfogadják és beismerjék: senki sem tökéletes. Ez is rendben van.

Ugyanakkor a változás aligha felfedezhető az iskolák kapuin belül, ahol még mindig egy sémára épül fel a rendszer, amely látszólag eldönti, melyik gyerek mennyire intelligens, okos. Az iskolapadban töltött idő alatt nem sok szó esik az önismeretről, ellenben naponta határoznak meg bennünket öt címke alapján: elégtelen, elégséges, közepes, jó és kiváló.

Ezek a jelzők kísérnek minket több mint egy évtizeden keresztül, és vagyunk, akikbe belénk is égnek ezek.

Mi is elkezdjük magunkat aszerint látni, ahogyan az oktatási rendszer lát bennünket.

Mintha lenne iskolánként egy kimondatlan átlag, amihez képest eldől, hogy okos és intelligens vagy-e. Ugyanis a képességeinket nem hozzánk mérik, hanem egymáshoz hasonlítanak bennünket és egy meghatározott követelményhez. Ezt is el lehet fogadni, hiszen az életben számos versenyhelyzet alakul ki: ugyanarra a munkára öten is jelentkezhetnek, és a munkaadó is ítéletet mond majd felettünk aszerint, kit talál a legjobbnak. 

Viszont az életben eldönthetjük, melyik versenyszámokban szeretnénk rajtolni, az iskolában viszont nem. Itt felróják, ha nem vagy elég jó matekból, ha nem tudsz negyvenöt perc alatt megírni egy hibátlan novellaelemzést, vagy esetleg nyelvből nem teljesítesz úgy, ahogy a statisztika elvárja. Ha pedig mindez megy, lehet, nem tudsz két sulikörnél többet lefutni a szintidőben, vagy a rajzlapon nem húzol éppen eléggé egyenes vonalat az őszi levélhez.

Mindenkit, minden tárgyból, mindennap értékelnek. És bár

nem vagyunk egyformák, mégis egyformán akarnak minket megítélni.

Így sokszor szembesülünk azzal, hogy amit adunk, az nem elég. Nálam például egyes készségtárgyaknál minden, a munkába beleadott tehetségem, szorgalmam és lelkiismeretes munkám is csak egy hármasra elég. Abba pedig könnyű beleunni, ha mások szerint a te legjobb teljesítményed nem ér többet egy hármasnál Miért is igyekeznénk jobban, ha végül ennyit kaphatok?

Vannak tanárok, akik igyekeznek kicsit finomítani ezen, és a diákok egyéni képessége szerint osztályoznak. Ilyenkor viszont támadási felületet nyújtanak a gyerekeknek és a szülőknek, akik nem mulasztják el felemlegetni, hogy bezzeg a másik jobb jegyet kapott, pedig a végeredményként leadott rajza nem ezt indokolja. Azt már nem gondolják végig, hogy talán rosszabb kompetenciával rendelkezik, más szintről indult, mint a többiek. 

Mert nemcsak a diákok, de a tanárok is elszámoltathatók, számon kérhetők. Szülők hada küzd a gyermekeik érdekének érvényesítéséért, és nem egyszer ezt a pedagógusok megsemmisítésével, felülbírálásának eszközével teszik. Mert nem adnak teret a pedagógusnak, hogy végezze a szakmáját. Éppen úgy, ahogy a fáradt pedagógus sem ad teret a gyereknek, hogy megmutassa, mit tud, és később ehhez viszonyítsa a teljesítményét...

Így az az eredmény, hogy vagy egy séma alapján ítéltetünk meg, vagy megpróbálnak minket önmagunkhoz viszonyítani – de valaki mindig sérülni fog.

Az egyik helyzetben az önérzetünk, a másikban az önbizalmunk csorbul.

Egyet viszont mintha elfelejtenénk, mikor csak az osztályzatokról szól az élet: az iskolai teljesítmény nem egyenesen arányos azzal, hogy ki mennyire talpraesett és intelligens, mennyire alkalmas az életre.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt