Megosztó

Egy balkáni tavaszköszöntő hagyomány gazdag múltja – a márciuska története

Gyermekkorom egyik kedves emléke, hogy március elsején édesapám egy-egy csokor hóvirággal és márciuskákkal köszöntött bennünket: édesanyámat és engem. Az aprócska brosst, amely rendszerint négylevelű lóherét, hóvirágot, kéményseprőt vagy gólyát formázott, egy fehér-piros sodort, csokorba kötött selyemfonal díszítette, és ahogy megkaptam, fel is tűztem a legszebb kabátom kihajtott gallérjára. Ugyanígy kedveskedtek nekünk az iskolában, a fiúk is, és persze nagyon számított, hogy melyik lány hány márciuskát kapott. Jutott tehát minden kabátunkra, sőt, blúzainkon is szívesen viseltük a legkedvesebb darabokat – egészen március végéig. A számomra a román kultúrából ismert szokás tehát nemcsak a románok körében vált népszerűvé: mi, magyar lányok is szívesen hordtuk az ékszerbe zárt tavaszköszöntőt. Akkor még nem tudtam, hogy e balkáni hagyománynak ilyen gazdag története és ennyi formája van.

Él egy tavaszköszöntő hagyomány a balkánon, amelynek gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza, mai formái pedig változatokban őrzik az eredeti pogány rítusok alapmozzanatait. Márciussal beköszönt a tavasz, és a görög, az albán, a macedón, a bolgár és a román vidékeken piros-fehér zsinóros karkötők, a gyümölcsfák ágaira aggatott piros és fehér fonalbabák, illetve ugyancsak piros-fehér sodormánnyal díszített figuratív kitűzők sokasága jelenik meg az utcákon – városokban és falvakban egyaránt. Én a szokás erdélyi változatát ismerhettem meg gyermekkoromban, majd később, néprajzkutatóként e balkáni hagyomány nyomába eredtem.

A márciuska készítés és viselés szokása a románoknál mărţişor, a bolgároknál martenitsa, a macedónoknál martinka, a görögöknél martis, az albánoknál pedig verore nevet viseli, és minden népnél másféle formában maradt fenn.

A piros-fehér sodrott fonal, a márciuska alapja – Fotó: Pixabay / Emilian Robert Vicol

A piros-fehér fonalból sodort balkáni tavaszköszöntő eredete

Eredetét a kutatás több évezredes múltra vezeti vissza, az európai régészeti adatok szerint a mai – minden népnél megtalálható, jellegzetes – piros-fehér sodort fonal a prehisztorikus korban piros és fehér színre festett nyakbavaló formájában létezett, és színes kavicsokból készítették. Az ún. cromagnoni ember kései generációi tavasz kezdetén állítólag ezzel ajándékozták meg a törzs, a kolónia nőnemű tagjait. A piros szín a tüzet, a vért, illetve a napot jelképezte, tehát a nő termékenységét, a születést és az életet, míg a fehér a felhő és a hó tisztaságát, tehát a férfi bölcsességét. Később a két szál összesodródott: a férfi és a nő együvé tartozásának jeleként. A mai martenitsa-figurák nőalakja piros fonalból készül, a férfi pedig fehérből – a bulvárosodás és a kereskedelmi érdekek jelentős mértékben torzították a hagyományos formákat is, tehát ma már fordított színosztásra is találunk példákat. 

Kr. e. 153-ig március 1-je volt a tavaszi napéjegyenlőség napja és az év kezdete számos civilizáció, köztük a rómaiak számára is. A római naptárban Mars hónap (Martius) kezdő napján Matronalia-ünnepet ültek: Juno Lucina – „Juno, aki a gyermeket fényre segíti” –, a szülés istennője és az anyaság tiszteletére.

Otthon a nők ajándékokat kaptak férjeiktől és lányaiktól, és a római férjeknek imádkozniuk kellett a feleségükért. Az asszonyoktól azt is elvárták, hogy készítsenek ételt a házi rabszolgáknak (akik szabadnapot kaptak), ahogyan a római férfiak tették a Szaturnália alkalmával. Az ünnep időpontja összefüggésbe hozható a Juno Lucina tiszteletére az Esquilinus-dombon i. e. 268 körül felszentelt templommal, és valószínűleg a rómaiak és a szabinok közötti békéről való megemlékezéssel is. Ezen a napon a nők szertartásokon vettek részt a templomban, bár erről részletek nem maradtak fenn, azon a megfigyelésen kívül, hogy a hajukat lazán hordták (amikor a római illem egyébként megkövetelte, hogy feltűzve viseljék), és nem volt szabad öveket viselniük, illetve a ruhájukat semmilyen helyen nem volt szabad megkötniük.

Fára akasztott martenica – Fotó: Flickr

Hogy ezt a szokást már sok ezer évvel ezelőtt is gyakorolták a balkáni térség lakói, bizonyítják a mehedinţi Schela Cladovei régészeti lelőhelyének felfedezései is: itt mintegy 8000 évvel ezelőtti amulettek kerültek elő. Az itt talált amuletteket fehérre és pirosra festették, és felváltva elrendezve fűzték fel – átlyuggatott kavicsok fűzéreként viselték a nyakukban.

A kutatások szerint a fehéret és a pirosat azért részesítették előnyben, mert a tavasz eljövetelét ember- vagy állatáldozatokkal járó rituálékkal köszöntötték, hogy az istenek kedvében járjanak.

Így a rituálékban a vérvörös színt az élettel, a termékenységgel, az imádattal és az áldozatokkal, a fehéret pedig a hó, a jég és a felhők tisztaságával hozták összefüggésbe. Így a fehér és a vörös együttesen azt a vágyat jelentette, hogy elhagyjuk a telet, annak hideg borzongását, hogy az áldozati vér melegével belépjünk az életre ébredés szakaszába.

Martenica-fa Bulgáriában – Fotó: Wikimedia Commons 

Legendák is őrzik a piros-fehér fonal hagyományát

A román és bolgár folklór több legendát is őriz a márciuska keletkezéséről, jelentéséről és a hozzá fűződő hiedelmekről. Íme a legismertebbek:

1. A fiú, aki megmentette a Napot

Egyszer a Nap egy gyönyörű fiatal lány alakját vette fel, hogy részt vehessen a vásáron, ezért hát leszállt a Földre. Amikor tudomást szerzett erről a sárkány, elrabolta a fiatal lányt, és vára börtönébe zárta. Ekkor a természet elpusztult: a virágok elszáradtak, a fák elhullatták leveleiket, a madarak elmentek, végtelen éjszaka kezdődött, a gyerekek nem mosolyogtak és nem játszottak többé. Látva, hogy mennyire hiányzik mindenkinek a Nap, egy bátor és erős legény elhatározta, hogy megkeresi a sárkány várát, szembenéz a gonosz sárkánnyal, és kiszabadítja a Napot. A keresés egy egész nyáron, egy őszön és egy télen át tartott. Az utolsó évszak végén a legény megtalálta a várat, kemény harcok után legyőzte a sárkányt, és kiszabadította a Napot. A Nap felkelt az égen, és a természet újra életre kelt: eljött a tavasz. A Nap megmentője azonban belehalt súlyos sérüléseibe, vére pedig rácsorgott a fehér hótakaróra. Ahol a hó elolvadt, ott a tavasz előhírnökei – hóvirágok – bújtak elő. 

2. Baba Dochia legendája

Baba Dochia neve Evdochia mártírnő nevéhez vezethető vissza, akinek a bizánci naptárban március 1-én van az ünnepe. Azt mondják, hogy az öreg Dochia asszony minden március elsején elküldte a menyét a folyóhoz fehér és fekete gyapjúval, hogy addig mossa azt, amíg a fehér fekete nem lesz, a fekete pedig fehér. A fiatalasszony sikertelenül próbálta mosni a nehéz gyapjút, de addig törte magát, amíg a keze vérezni, a szeme pedig könnyezni nem kezdett. Fájdalmától, de bátorságától is lenyűgözve Isten egy piros virágot adott neki, hogy tegye a vízbe, amellyel a gyapjút mosta, hogy az öreg Dochia kérésének megfelelően megváltoztassa a színeket. A menyecske fogta a gyapjút, a hajába tette a piros virágot, és hazament, ahol az öreg Dochia asszony meglátta a virágot a hajában, és azt hitte, hogy már eljött a tavasz.

Így készül a román márciuska:

Romulus Vulcănescu román folklorista így foglalja össze Baba Dochia legendájának folytatását: „Baba Dochia mondája egy olyan öreg pásztornőről szól, aki juhnyájacskáját – más pásztornőkkel együtt – a havas alján legeltette. Tudva, hogy az idő a havason változékony, kilenc kozsókot (ködmönt) vett magára. A többi pásztor asszony azt tanácsolta, hogy ne menjen föl a havasi legelőre, amíg el nem telik a köztudomásúan szeszélyes Március. Baba Dochia azt válaszolja, hogy ő nem ijed meg Márciustól, és fölmegy a legelőre. Akkor Március büntetésből megváltoztatta az időjárást, és mindjobban fölmelegítette azt a kilenc napot, amíg Baba Dochia a legelő felé tartott, mire ő a meleg miatt mindennap levetett magáról egy-egy kozsókot. A kilencedik napon Március – három téli napot kölcsönözve Februártól – visszafordította a rossz időt. Ilyenformán Baba Dochia megbűnhődött, mert zúgolódott március ereje ellen: Március örökre kővé változtatta – egy magas sziklává – a juhocskákat pedig kövekké körülötte.”

A román folklórban március első kilenc napja zilele babelor (anyókák napjai) nevet viseli, és ezek a napok a télből a tavaszba forduló átmeneti idő szeszélyes változatosságát jelképezik – egyben meteorológiai jósnapok is: az egykori néphit szerint mindenikük időjárása az elkövetkező kilenc hónap hasonló időjárását jelzi.

mărţişor hagyományában megmaradt piros-fehér fonál pedig azt a fehér gyapjúfonalat jelképezi, amelyre az öreg Dochia kívánságát teljesíteni próbáló menyecske kezének vére folyt.

Bolgár martenitsa – Fotó: Wikimedia Commons 

3. A tavasz harca a téllel

Egy másik legenda szerint március első napján a Tavasz Úrnő meglátott egy, a hó alól feltörő hóvirágot az erdő szélén, és segíteni akart rajta, ezért elkezdte eltakarítani a fagyott havat és a gallyakat is, hogy a hóvirágnak megadja a szükséges teret a gyönyörű növekedéshez. A segítség, amit a hóvirágnak nyújtott, felbosszantotta a Telet, ezért a Tél szelet és fagyot küldött, hogy elpusztítsa a kis hóvirágot. Hogy megvédje a fagytól, a Tavasz a keze alá bújtatta, de nem tudta megmenteni, és megfagyott, ám a kezéből a hóvirág szirmaira csöppent vércsepp visszahozta az életbe. A tavasz így megnyerte a tél elleni csatát! A márciuskafonál színei éppen ezt a csatát szimbolizálják, de a hóvirág fehérjére és a hótakaróra hullott tavaszi vér színét is!

4. Tavaszkirálynő és Télkirálynő legendája

Egy falu szélén élt egy asszony a lányával, aki nagyon beteg volt. Egy napon, amikor nagyon zokogott a lánya miatt, egy tűzszekér szállt az erdőből a faluba: Crăiasa Primăverii (Tavaszkirálynő) volt az, aki megtudván, hogy miért sír, egy tűzkondért adott neki, és azt mondta, hogy fonjon a tűzből fonalat, vékonyan sodorja meg, kössön belőle masnit, és tegye a lábadozó lány mellkasára. A nő elkezdett dolgozni, de a tűz megégette az ujjait. Elkeseredésében sírni kezdett, mire egy újabb hókocsi állt meg a kunyhó előtt. A Télkirálynő volt az, aki az asszony szorongását hallva ő is segítségére sietett: egy hókondért ajánlott fel, mondván, hogy abból fonjon fonalat, az majd lehűti a tűz forróságát. Az asszony szívből megköszönte, és fonni kezdett. Összecsavarta a tűz vörös és a hó fehér fonalát, és amikor befejezte a munkát, egy szalagot kötött a lány mellkasára. A kislány azonnal erőre kapott, felugrott az ágyból, és szeretettel megölelte az édesanyját. Ettől kezdve az asszony minden tavasszal piros és fehér szalagokat font, és a falu lakóinak adta, hogy egészséget és örömet hozzon nekik.

5. A kán fivére és nővére

Egy bolgár legenda az első kán idejébe vezető történetet mesél el. A kán nővére és fivére, akik akkoriban foglyok voltak, március 1-jén egy sólymon lábára kötött fehér fonálon keresztül kaptak üzenetet a kántól, hogy segítsenek nekik megszökni. A menekülés során a fiútestvért az üldözők megölték, a lány pedig ugyanazzal a sólyommal üzent a kánnak a történtekről: fivére vérével átitatott cérnát kötött a madár lábára, és elengedte. Akkor a kán elrendelte, hogy minden év március 1-jén vörös fonallal átfont fehér cérnát viseljenek, hogy védelmet és bátorságot nyerjenek az ellenség elleni harchoz.

A mărţişor a román néphagyományban

mărţişor (márciuska) első írásos említése a román forrásokban Iordache Golescu nevéhez kötődik, a 19. századból. Azóta a szakemberek megpróbálják rekonstruálni történetét és eredeti, mára már feledésbe merült szimbolikáját. Simeon Florea Marian román folklorista Sărbătorile la români (A románok ünnepei) című munkájában így fogalmaz: „A márciuskát azért szokták a gyermekek nyakára vagy kezére kötni vagy tenni, hogy a gyermekek, akikre felrakják és akik viselik, azoknak szerencsét hozzon az év folyamán: a tavasz eljövetelével teljesen egészséges és tiszta legyen, mint az ezüst, és a nyár folyamán lelje hidegrázás. Régen a márciuska nemcsak a szülők ajándéka volt, amit a szülők adtak gyermekeiknek, mint ma, hanem olyan ajándék, amit a románok küldtek egymásnak március 1-jén.”. Ugyanebből a forrásból megtudjuk, hogy a tavasz eljövetelekor a román gazdák fehér és piros fonalakat kötöttek a fákra, hogy megvédjék a termést a gonosz szellemektől. A szokás elterjedésének hajnalán a mărţişor egy piros-fehér cérnával átkötött aranypénz volt, amelyet a fák virágzásáig viseltek, ekkor a cérnát egy faágra kötötték, és a pénzből a lányok juhtúrót vettek, hogy – ahogy akkoriban tartották – egész évben fehér és tiszta legyen az arcbőrük. Bukovinában a lányok voltak azok, akik március 1-jén márciuskát adtak a falubeli legényeknek, és ez a szokás máig fennmaradt.

Mai formájában a márciuska egy figuratív medálon átfűzött piros-fehér sodort selyemszállal készült, kitűzhető díszt jelent, amit a nők és a lányok március 1-én kapnak a férfiaktól vagy családtagjaiktól, és ezt kabátjuk hajtókájára vagy blúzaikra kitűzve egész hónapban hordják.

 

Blúzon hordott márciuska – Fotó: Pixabay / Yuki Shiroi

Régen a márciuskát reggel, napfelkelte előtt adták a gyerekeknek és a fiataloknak. Ma már többnyire a hölgyek és a fiatal lányok kapnak márciuskát, de vannak még olyan területek, különösen Moldvában, ahol a márciuskát a fiúknak adják. A román néphagyomány szerint azonban nem a hónap leteltével kerül le ez a kedves dísz a nők kebeléről: a március elsején felvett márciuskát a kakukk megszólalásáig, a cseresznye virágzásáig vagy a fecskék érkeztéig kell hordani: ezután sem kell eldobni, hanem virágos ágra kötni, ahol a levelek lehullásáig kell tartani, hogy szerencsét hozzon egész évben. Az öregek szerint az érkező madarak irányába is lehet dobni az „Vedd el a feketémet és add ide a fehéremet!”– szavakkal. Erdélyben az emberek márciuskát akasztanak az ajtókra, az ablakokra vagy az állatok szarvára, hogy elijesszék a gonosz szellemeket. Biharban pedig március 1-jén esővízzel mosakodnak, hogy megszépítsék és meggyógyítsák testüket, a Bánátban a fiatal lányok úgy hiszik, hogy szeretni fogják őket, ha március 1-jén hóval mosakodhatnak.

A román mondás szerint Şnururile mărţişorului sunt „funia anului”, azaz A márciuska az év kötele.

Bolgár martenicák – Fotó: Wikimedia Commons

A görög martis hagyománya

Március a tavasz első hónapjának számít Görögországban is, és itt is szokás a tavasz köszöntése. Március 1-jén piros és fehér zsinórból karkötőt fonnak, amit március végéig viselnek, akkor a virágzó gyümölcsfákra tűzik. Egy másik kedves hagyomány szerint a tavasz első fecskéinek megjelenésekor az első ember, aki a madár téli vonulásából visszatérve fecskét lát, a karkötőjét a legközelebbi rózsabokor köré köti, hogy a madarat fészeképítésre ösztönözze.

A hagyományt görögül „martis”-nak hívják, ami görögül márciust jelent. A martisról azt is tartják, hogy segít megvédeni viselője bőrét az elkövetkező hónapok erős görög napsütésétől. A martis ősi hagyománya Démétér és Perszephoné kultuszára vezethető vissza, amely több ezer évvel ezelőtt kezdődött az ókori Görögországban. Eleuszisz volt az az ókori város, ahol az ősök titkos szertartásokat végeztek a kultuszhoz. A kultuszba való beavatás egyik formájaként, amely az eleusziszi misztériumok közé tartozott, a hívők egy kroki nevű karkötőt viseltek a jobb kezükön és a bal bokájukon. Voltak és vannak azonban bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani a tavasz érkezését ünneplő szimbolikus karkötő elkészítésekor és viselésekor. A legfontosabb, hogy a karkötőt február utolsó napján kell fonni, kifejezetten fehér és piros fonalból: a karkötő fehér fonala a tisztaságot, míg a piros az életet és a szenvedélyt jelképezi.

A bolgár martenica szokása

Március 1-jén a bolgár nők és gyerekek martenitsát (martenicát) tűznek a kabátjuk bal kihajtójára vagy karkötőként a bal csuklójukra. Régebben a haszonállatokra, például a bárányokra, valamint a fiatal gyümölcsfákra is felakasztották, jó egészség, termékenység, valamint a gonosz tekintet elleni védelem szimbólumaként. Akárcsak a görög hagyományban, a bolgároknál is él az a gyakorlat, hogy az első gólyák, az első fecskék megjelenésekor, vagy a tavasz kezdetét hirdető kakukkmadár első hangját hallva levehetik. A martenica legalapvetőbb formája egy sodrott piros-fehér gyapjúszál, amelyet a gonosz erők elleni amulettnek tartanak. Egy másik népszerű bolgár martenica egy házaspárra hasonlít: a szereplők, férj és feleség, Pijo és Penda néven ismert, a figurákat pedig a régi bolgár esküvői szertartások ihlették.

Bulgária egyes vidékein az ifjú házasokat az új otthonukba a házukba vezető úton a járdára fektetett vörös fonal vagy martenica segítségével vezetik be. A fehér és a vörös szín összefonódása az ifjú pár ruházatán is látható. A menyasszony fehér kötényt visel,  vörös övvel, míg a vőlegény vörös övvel ellátott, fehér ruhát visel.
A martenica fehér és piros színét általában a női és a férfi egymásra találásának, a tisztaság és az élet szimbólumának tekintik.

A bolgár martenica-hagyomány 2017 óta az UNESCO szellemi kulturális örökségének része.

Néhány bolgár néprajzi múzeum minden évben szervez martenica-workshopokat.

Gyömölcsfára akasztott martenica – Fotó: Flickr

A macedónok martinkája és a Xanthika ünnep

Minden március 1-jén (az új naptár szerint március 14-én), a tavasz beköszöntének tiszteletére a macedónok martinkát kötnek, amelyet ilyenkor szerencsét hozó ajándékként adnak egymásnak. Bár fiatalok és idősek egyaránt viselik, a gyerekek szeretik a legjobban: március első napján hagyomány, hogy a család legidősebb asszonya a gyerekek kezére egy fehér és egy piros fonalat köt, az egészség és a gonosz szellemek ellen. A martinkát, amely gyapjúból, de selyem- vagy pamutfonalból is készülhet, az első virágzó fa megjelenéséig vagy az első gólya megpillantásáig viselik. A készítő kézműves fantáziájától függően lehet kézzel kötött, golyószerű vagy kocka alakú, de akár minibaba vagy hajtókás masni is. A piros a vért, az életet és a szerelmet, a fehér pedig a tisztaságot, a boldogságot jelenti.

Xanthika (a régi macedón nyelvből: xant=március) 3000 éves múltra visszatekintő macedón ünnep, amely a tavasz, a szerelem és a természet köszöntéséről szól. Számos ókori író írt róla, például III. makedóniai Sándor életrajzírója – Quintus Curtius Rufus –, továbbá Alexandriai Hészükhiosz, Marcus Iunianus Iustinus és Diodórosz Szikulosz is. Az ünneplés az utcákon és a színházakban zajlott, táncokból, zenéből és rituálékból álló programmal: különböző rendezvényeket, kulturális eseményeket, sportversenyeket és katonai felvonulásokat is szerveztek ez alkalommal. Az ókori makedón naptár szerint az év kezdete egybeesett az őszi napéjegyenlőséggel. Ezért a tavasz első hónapját, a Xanthikot (március) az élet áldásaként ünnepelték, hitük szerint az ébredő tavaszi fény legyőzi a téli sötétséget.

Martenicák – Fotó: Flickr

Tashko Belchev macedón szlavológus, ókorkutató szerint az ünnep a macedón isten, Makedón és Xanthia (a virágok istennője) boldogtalan szerelmének mítoszát tisztelte, amelyről feliratok maradtak fenn a Kr. e. VI. századból. A legendák szerint a makedón isten, aki a mindenható Dia isten fia volt, szerelembe esett a virágok istennőjével – Xanthia-val. Mivel azonban a Pantheon néhány istenének gonosz erői Xanthiát virágba borították, a szegény Makedón isten minden tavasszal az első és felejthetetlen szerelmét kereste minden rét és mező, minden tiszta patak és folyó, minden virágoskert között... Xanthika az ókori makedónok szerint a „lelkek mosdását”, a bűnök megbocsátását, az ébredező tavaszi fény uralmát jelenti. Az ünnep jelképe egy fehér és piros fonalból font piros-fehér zsinór volt: innen származik a martinka viselésének hagyománya.

A macedón martinka eredetének egyik magyarázatát mutatja be az alábbi illusztrált film, amelyben :

Az albán verore és a Dita e Verës fesztivál

Albániában a verore viselésének rítusa egy nagyon régi nyárköszöntő ünnepből ered, amely a természet és az ilyenkor erőteljesen virágzásnak induló növényzet tiszteletéhez kapcsolódik. A Dita e Verës vagy Verëza (A nyár napja) pogánykori albán tavaszi ünnep, amelyet Albániában a Gergely-naptár szerint március 14-én (a Julián-naptár szerint március 1-jén) ünnepelnek. A régi albán naptárban a Verëza az új év első három napjának felel meg (albánul: Kryeviti, Kryet e Motmotit, Motmoti i Ri, Nata e Mojit), és a tavaszi napéjegyenlőséggel a téli időszak végét és a nyári időszak kezdetét jelzi. Az ünnep február utolsó éjszakáján kezdődik, máglyagyújtással: az emberek a tűz körül és a fölött ugrálnak, miközben – tartományonként eltérő – jókívánságokat mondanak. Ezen a napon viselik a verore nevű karkötőt, amely a bőség és a jó termés reményét szimbolizálja.

Egy tipikus verore két fonalszálból áll, egy piros és egy fehér fonalból. Mindkét fonalat ugyanolyan, 30-35 cm hosszúra vágják, az egyik végén egymás köré tekerik, és egy kotkë-t (csomót) készítenek, majd egy gyöngyöt helyeznek bele, majd a másik végén a két fonalat szétválasztják. Miután mindkét fonalat külön-külön összecsavarták, a másik végével csomót kötnek, majd ezen az oldalon is áthelyeznek egy gyöngyöt. Ezután a fonalat elengedik, és a két szálat egymásba csavarják. Az így kapott fonalból karkötők, sőt gyűrűk is készülnek. A verorét általában a kezünkön, a gyerekek pedig a lábukon is viselik azzal a céllal, hogy szerencsét hozzon, és ne botoljanak meg. A verore viselésének pillanatában az emberek általában azt kívánják: „... (gyermek neve) menjen át, és ... (valaki, akit nem szeretünk) botoljon meg!”, például: „Doneli menjen át, Beni botoljon meg!”.

Csuklón viselt martenicák – Fotó: Flickr

Két színből font kulturális sokszínűség

A Balkán hagyományokban gazdag kulturális öröksége lenyűgöző, és legalább annyira érdekes az a hatás, amelyet az egyes szokások az egymás mellett élő, különböző gyökerekkel rendelkező népekre gyakorolnak. A néphagyomány örökítésének általános dinamikája, hogy miközben egy szokás átkerül a gyermekek szférájába, sokat veszít eredeti jelentéséből és funkciójából, emellett pedig sokkal könnyebben zajlik a kultúra átadása is. A piros-fehér fonalból sodort márciuska hagyománya végigvonul a Balkánon, és ma már nemcsak a szláv ajkú népesség körében él tovább. Ne csodálkozzunk rajta, moralizálni pedig kár is azon, hogy a román mărţişor a Románia területén élő magyarok körében is felbukkan, és így van ez a többi országban is. 

Ajánljuk még:

Fogadott tesók meg pótanyák – néha a nem igazi az igaz

Nemrég belefutottam egy posztba, ahol egy fiatal anyuka pótnagyszülőket keresett nemrég született kislányának. Eszembe jutott, hogy milyen nagyon-nagyon sokáig vágytam rá, végül bele is kóstolhattam az örömbe, amikor az igazi helyett lett pótanyukám. Nem is egy, ahogy teltek az évek, itt is meg ott is szárnyaik alá vettek szerető szívek.