Egy balkáni tavaszköszöntő hagyomány gazdag múltja – a márciuska története

Él egy tavaszköszöntő hagyomány a balkánon, amelynek gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza, mai formái pedig változatokban őrzik az eredeti pogány rítusok alapmozzanatait. Márciussal beköszönt a tavasz, és a görög, az albán, a macedón, a bolgár és a román vidékeken piros-fehér zsinóros karkötők, a gyümölcsfák ágaira aggatott piros és fehér fonalbabák, illetve ugyancsak piros-fehér sodormánnyal díszített figuratív kitűzők sokasága jelenik meg az utcákon – városokban és falvakban egyaránt. Én a szokás erdélyi változatát ismerhettem meg gyermekkoromban, majd később, néprajzkutatóként e balkáni hagyomány nyomába eredtem.

A márciuska készítés és viselés szokása a románoknál mărţişor, a bolgároknál martenitsa, a macedónoknál martinka, a görögöknél martis, az albánoknál pedig verore nevet viseli, és minden népnél másféle formában maradt fenn.

A piros-fehér sodrott fonal, a márciuska alapja – Fotó: Pixabay / Emilian Robert Vicol

A piros-fehér fonalból sodort balkáni tavaszköszöntő eredete

Eredetét a kutatás több évezredes múltra vezeti vissza, az európai régészeti adatok szerint a mai – minden népnél megtalálható, jellegzetes – piros-fehér sodort fonal a prehisztorikus korban piros és fehér színre festett nyakbavaló formájában létezett, és színes kavicsokból készítették. Az ún. cromagnoni ember kései generációi tavasz kezdetén állítólag ezzel ajándékozták meg a törzs, a kolónia nőnemű tagjait. A piros szín a tüzet, a vért, illetve a napot jelképezte, tehát a nő termékenységét, a születést és az életet, míg a fehér a felhő és a hó tisztaságát, tehát a férfi bölcsességét. Később a két szál összesodródott: a férfi és a nő együvé tartozásának jeleként. A mai martenitsa-figurák nőalakja piros fonalból készül, a férfi pedig fehérből – a bulvárosodás és a kereskedelmi érdekek jelentős mértékben torzították a hagyományos formákat is, tehát ma már fordított színosztásra is találunk példákat. 

Kr. e. 153-ig március 1-je volt a tavaszi napéjegyenlőség napja és az év kezdete számos civilizáció, köztük a rómaiak számára is. A római naptárban Mars hónap (Martius) kezdő napján Matronalia-ünnepet ültek: Juno Lucina – „Juno, aki a gyermeket fényre segíti” –, a szülés istennője és az anyaság tiszteletére.

Otthon a nők ajándékokat kaptak férjeiktől és lányaiktól, és a római férjeknek imádkozniuk kellett a feleségükért. Az asszonyoktól azt is elvárták, hogy készítsenek ételt a házi rabszolgáknak (akik szabadnapot kaptak), ahogyan a római férfiak tették a Szaturnália alkalmával. Az ünnep időpontja összefüggésbe hozható a Juno Lucina tiszteletére az Esquilinus-dombon i. e. 268 körül felszentelt templommal, és valószínűleg a rómaiak és a szabinok közötti békéről való megemlékezéssel is. Ezen a napon a nők szertartásokon vettek részt a templomban, bár erről részletek nem maradtak fenn, azon a megfigyelésen kívül, hogy a hajukat lazán hordták (amikor a római illem egyébként megkövetelte, hogy feltűzve viseljék), és nem volt szabad öveket viselniük, illetve a ruhájukat semmilyen helyen nem volt szabad megkötniük.

Fára akasztott martenica – Fotó: Flickr

Hogy ezt a szokást már sok ezer évvel ezelőtt is gyakorolták a balkáni térség lakói, bizonyítják a mehedinţi Schela Cladovei régészeti lelőhelyének felfedezései is: itt mintegy 8000 évvel ezelőtti amulettek kerültek elő. Az itt talált amuletteket fehérre és pirosra festették, és felváltva elrendezve fűzték fel – átlyuggatott kavicsok fűzéreként viselték a nyakukban.

A kutatások szerint a fehéret és a pirosat azért részesítették előnyben, mert a tavasz eljövetelét ember- vagy állatáldozatokkal járó rituálékkal köszöntötték, hogy az istenek kedvében járjanak.

Így a rituálékban a vérvörös színt az élettel, a termékenységgel, az imádattal és az áldozatokkal, a fehéret pedig a hó, a jég és a felhők tisztaságával hozták összefüggésbe. Így a fehér és a vörös együttesen azt a vágyat jelentette, hogy elhagyjuk a telet, annak hideg borzongását, hogy az áldozati vér melegével belépjünk az életre ébredés szakaszába.

Martenica-fa Bulgáriában – Fotó: Wikimedia Commons 

Legendák is őrzik a piros-fehér fonal hagyományát

A román és bolgár folklór több legendát is őriz a márciuska keletkezéséről, jelentéséről és a hozzá fűződő hiedelmekről. Íme a legismertebbek:

1. A fiú, aki megmentette a Napot

Egyszer a Nap egy gyönyörű fiatal lány alakját vette fel, hogy részt vehessen a vásáron, ezért hát leszállt a Földre. Amikor tudomást szerzett erről a sárkány, elrabolta a fiatal lányt, és vára börtönébe zárta. Ekkor a természet elpusztult: a virágok elszáradtak, a fák elhullatták leveleiket, a madarak elmentek, végtelen éjszaka kezdődött, a gyerekek nem mosolyogtak és nem játszottak többé. Látva, hogy mennyire hiányzik mindenkinek a Nap, egy bátor és erős legény elhatározta, hogy megkeresi a sárkány várát, szembenéz a gonosz sárkánnyal, és kiszabadítja a Napot. A keresés egy egész nyáron, egy őszön és egy télen át tartott. Az utolsó évszak végén a legény megtalálta a várat, kemény harcok után legyőzte a sárkányt, és kiszabadította a Napot. A Nap felkelt az égen, és a természet újra életre kelt: eljött a tavasz. A Nap megmentője azonban belehalt súlyos sérüléseibe, vére pedig rácsorgott a fehér hótakaróra. Ahol a hó elolvadt, ott a tavasz előhírnökei – hóvirágok – bújtak elő. 

2. Baba Dochia legendája

Baba Dochia neve Evdochia mártírnő nevéhez vezethető vissza, akinek a bizánci naptárban március 1-én van az ünnepe. Azt mondják, hogy az öreg Dochia asszony minden március elsején elküldte a menyét a folyóhoz fehér és fekete gyapjúval, hogy addig mossa azt, amíg a fehér fekete nem lesz, a fekete pedig fehér. A fiatalasszony sikertelenül próbálta mosni a nehéz gyapjút, de addig törte magát, amíg a keze vérezni, a szeme pedig könnyezni nem kezdett. Fájdalmától, de bátorságától is lenyűgözve Isten egy piros virágot adott neki, hogy tegye a vízbe, amellyel a gyapjút mosta, hogy az öreg Dochia kérésének megfelelően megváltoztassa a színeket. A menyecske fogta a gyapjút, a hajába tette a piros virágot, és hazament, ahol az öreg Dochia asszony meglátta a virágot a hajában, és azt hitte, hogy már eljött a tavasz.

Így készül a román márciuska:

Romulus Vulcănescu román folklorista így foglalja össze Baba Dochia legendájának folytatását: „Baba Dochia mondája egy olyan öreg pásztornőről szól, aki juhnyájacskáját – más pásztornőkkel együtt – a havas alján legeltette. Tudva, hogy az idő a havason változékony, kilenc kozsókot (ködmönt) vett magára. A többi pásztor asszony azt tanácsolta, hogy ne menjen föl a havasi legelőre, amíg el nem telik a köztudomásúan szeszélyes Március. Baba Dochia azt válaszolja, hogy ő nem ijed meg Márciustól, és fölmegy a legelőre. Akkor Március büntetésből megváltoztatta az időjárást, és mindjobban fölmelegítette azt a kilenc napot, amíg Baba Dochia a legelő felé tartott, mire ő a meleg miatt mindennap levetett magáról egy-egy kozsókot. A kilencedik napon Március – három téli napot kölcsönözve Februártól – visszafordította a rossz időt. Ilyenformán Baba Dochia megbűnhődött, mert zúgolódott március ereje ellen: Március örökre kővé változtatta – egy magas sziklává – a juhocskákat pedig kövekké körülötte.”

A román folklórban március első kilenc napja zilele babelor (anyókák napjai) nevet viseli, és ezek a napok a télből a tavaszba forduló átmeneti idő szeszélyes változatosságát jelképezik – egyben meteorológiai jósnapok is: az egykori néphit szerint mindenikük időjárása az elkövetkező kilenc hónap hasonló időjárását jelzi.

A mărţişor hagyományában megmaradt piros-fehér fonál pedig azt a fehér gyapjúfonalat jelképezi, amelyre az öreg Dochia kívánságát teljesíteni próbáló menyecske kezének vére folyt.

Bolgár martenitsa – Fotó: Wikimedia Commons 

3. A tavasz harca a téllel

Egy másik legenda szerint március első napján a Tavasz Úrnő meglátott egy, a hó alól feltörő hóvirágot az erdő szélén, és segíteni akart rajta, ezért elkezdte eltakarítani a fagyott havat és a gallyakat is, hogy a hóvirágnak megadja a szükséges teret a gyönyörű növekedéshez. A segítség, amit a hóvirágnak nyújtott, felbosszantotta a Telet, ezért a Tél szelet és fagyot küldött, hogy elpusztítsa a kis hóvirágot. Hogy megvédje a fagytól, a Tavasz a keze alá bújtatta, de nem tudta megmenteni, és megfagyott, ám a kezéből a hóvirág szirmaira csöppent vércsepp visszahozta az életbe. A tavasz így megnyerte a tél elleni csatát! A márciuskafonál színei éppen ezt a csatát szimbolizálják, de a hóvirág fehérjére és a hótakaróra hullott tavaszi vér színét is!

4. Tavaszkirálynő és Télkirálynő legendája

Egy falu szélén élt egy asszony a lányával, aki nagyon beteg volt. Egy napon, amikor nagyon zokogott a lánya miatt, egy tűzszekér szállt az erdőből a faluba: Crăiasa Primăverii (Tavaszkirálynő) volt az, aki megtudván, hogy miért sír, egy tűzkondért adott neki, és azt mondta, hogy fonjon a tűzből fonalat, vékonyan sodorja meg, kössön belőle masnit, és tegye a lábadozó lány mellkasára. A nő elkezdett dolgozni, de a tűz megégette az ujjait. Elkeseredésében sírni kezdett, mire egy újabb hókocsi állt meg a kunyhó előtt. A Télkirálynő volt az, aki az asszony szorongását hallva ő is segítségére sietett: egy hókondért ajánlott fel, mondván, hogy abból fonjon fonalat, az majd lehűti a tűz forróságát. Az asszony szívből megköszönte, és fonni kezdett. Összecsavarta a tűz vörös és a hó fehér fonalát, és amikor befejezte a munkát, egy szalagot kötött a lány mellkasára. A kislány azonnal erőre kapott, felugrott az ágyból, és szeretettel megölelte az édesanyját. Ettől kezdve az asszony minden tavasszal piros és fehér szalagokat font, és a falu lakóinak adta, hogy egészséget és örömet hozzon nekik.

5. A kán fivére és nővére

Egy bolgár legenda az első kán idejébe vezető történetet mesél el. A kán nővére és fivére, akik akkoriban foglyok voltak, március 1-jén egy sólymon lábára kötött fehér fonálon keresztül kaptak üzenetet a kántól, hogy segítsenek nekik megszökni. A menekülés során a fiútestvért az üldözők megölték, a lány pedig ugyanazzal a sólyommal üzent a kánnak a történtekről: fivére vérével átitatott cérnát kötött a madár lábára, és elengedte. Akkor a kán elrendelte, hogy minden év március 1-jén vörös fonallal átfont fehér cérnát viseljenek, hogy védelmet és bátorságot nyerjenek az ellenség elleni harchoz.

A mărţişor a román néphagyományban

A mărţişor (márciuska) első írásos említése a román forrásokban Iordache Golescu nevéhez kötődik, a 19. századból. Azóta a szakemberek megpróbálják rekonstruálni történetét és eredeti, mára már feledésbe merült szimbolikáját. Simeon Florea Marian román folklorista Sărbătorile la români (A románok ünnepei) című munkájában így fogalmaz: „A márciuskát azért szokták a gyermekek nyakára vagy kezére kötni vagy tenni, hogy a gyermekek, akikre felrakják és akik viselik, azoknak szerencsét hozzon az év folyamán: a tavasz eljövetelével teljesen egészséges és tiszta legyen, mint az ezüst, és a nyár folyamán lelje hidegrázás. Régen a márciuska nemcsak a szülők ajándéka volt, amit a szülők adtak gyermekeiknek, mint ma, hanem olyan ajándék, amit a románok küldtek egymásnak március 1-jén.”. Ugyanebből a forrásból megtudjuk, hogy a tavasz eljövetelekor a román gazdák fehér és piros fonalakat kötöttek a fákra, hogy megvédjék a termést a gonosz szellemektől. A szokás elterjedésének hajnalán a mărţişor egy piros-fehér cérnával átkötött aranypénz volt, amelyet a fák virágzásáig viseltek, ekkor a cérnát egy faágra kötötték, és a pénzből a lányok juhtúrót vettek, hogy – ahogy akkoriban tartották – egész évben fehér és tiszta legyen az arcbőrük. Bukovinában a lányok voltak azok, akik március 1-jén márciuskát adtak a falubeli legényeknek, és ez a szokás máig fennmaradt.

Mai formájában a márciuska egy figuratív medálon átfűzött piros-fehér sodort selyemszállal készült, kitűzhető díszt jelent, amit a nők és a lányok március 1-én kapnak a férfiaktól vagy családtagjaiktól, és ezt kabátjuk hajtókájára vagy blúzaikra kitűzve egész hónapban hordják.

 

Blúzon hordott márciuska – Fotó: Pixabay / Yuki Shiroi

Régen a márciuskát reggel, napfelkelte előtt adták a gyerekeknek és a fiataloknak. Ma már többnyire a hölgyek és a fiatal lányok kapnak márciuskát, de vannak még olyan területek, különösen Moldvában, ahol a márciuskát a fiúknak adják. A román néphagyomány szerint azonban nem a hónap leteltével kerül le ez a kedves dísz a nők kebeléről: a március elsején felvett márciuskát a kakukk megszólalásáig, a cseresznye virágzásáig vagy a fecskék érkeztéig kell hordani: ezután sem kell eldobni, hanem virágos ágra kötni, ahol a levelek lehullásáig kell tartani, hogy szerencsét hozzon egész évben. Az öregek szerint az érkező madarak irányába is lehet dobni az „Vedd el a feketémet és add ide a fehéremet!”– szavakkal. Erdélyben az emberek márciuskát akasztanak az ajtókra, az ablakokra vagy az állatok szarvára, hogy elijesszék a gonosz szellemeket. Biharban pedig március 1-jén esővízzel mosakodnak, hogy megszépítsék és meggyógyítsák testüket, a Bánátban a fiatal lányok úgy hiszik, hogy szeretni fogják őket, ha március 1-jén hóval mosakodhatnak.

A román mondás szerint Şnururile mărţişorului sunt „funia anului”, azaz A márciuska az év kötele.

Bolgár martenicák – Fotó: Wikimedia Commons

A görög martis hagyománya

Március a tavasz első hónapjának számít Görögországban is, és itt is szokás a tavasz köszöntése. Március 1-jén piros és fehér zsinórból karkötőt fonnak, amit március végéig viselnek, akkor a virágzó gyümölcsfákra tűzik. Egy másik kedves hagyomány szerint a tavasz első fecskéinek megjelenésekor az első ember, aki a madár téli vonulásából visszatérve fecskét lát, a karkötőjét a legközelebbi rózsabokor köré köti, hogy a madarat fészeképítésre ösztönözze.

A hagyományt görögül „martis”-nak hívják, ami görögül márciust jelent. A martisról azt is tartják, hogy segít megvédeni viselője bőrét az elkövetkező hónapok erős görög napsütésétől. A martis ősi hagyománya Démétér és Perszephoné kultuszára vezethető vissza, amely több ezer évvel ezelőtt kezdődött az ókori Görögországban. Eleuszisz volt az az ókori város, ahol az ősök titkos szertartásokat végeztek a kultuszhoz. A kultuszba való beavatás egyik formájaként, amely az eleusziszi misztériumok közé tartozott, a hívők egy „kroki” nevű karkötőt viseltek a jobb kezükön és a bal bokájukon. Voltak és vannak azonban bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani a tavasz érkezését ünneplő szimbolikus karkötő elkészítésekor és viselésekor. A legfontosabb, hogy a karkötőt február utolsó napján kell fonni, kifejezetten fehér és piros fonalból: a karkötő fehér fonala a tisztaságot, míg a piros az életet és a szenvedélyt jelképezi.

A bolgár martenica szokása

Március 1-jén a bolgár nők és gyerekek martenitsát (martenicát) tűznek a kabátjuk bal kihajtójára vagy karkötőként a bal csuklójukra. Régebben a haszonállatokra, például a bárányokra, valamint a fiatal gyümölcsfákra is felakasztották, jó egészség, termékenység, valamint a gonosz tekintet elleni védelem szimbólumaként. Akárcsak a görög hagyományban, a bolgároknál is él az a gyakorlat, hogy az első gólyák, az első fecskék megjelenésekor, vagy a tavasz kezdetét hirdető kakukkmadár első hangját hallva levehetik. A martenica legalapvetőbb formája egy sodrott piros-fehér gyapjúszál, amelyet a gonosz erők elleni amulettnek tartanak. Egy másik népszerű bolgár martenica egy házaspárra hasonlít: a szereplők, férj és feleség, Pijo és Penda néven ismert, a figurákat pedig a régi bolgár esküvői szertartások ihlették.

Bulgária egyes vidékein az ifjú házasokat az új otthonukba a házukba vezető úton a járdára fektetett vörös fonal vagy martenica segítségével vezetik be. A fehér és a vörös szín összefonódása az ifjú pár ruházatán is látható. A menyasszony fehér kötényt visel,  vörös övvel, míg a vőlegény vörös övvel ellátott, fehér ruhát visel.
A martenica fehér és piros színét általában a női és a férfi egymásra találásának, a tisztaság és az élet szimbólumának tekintik.

A bolgár martenica-hagyomány 2017 óta az UNESCO szellemi kulturális örökségének része.

Néhány bolgár néprajzi múzeum minden évben szervez martenica-workshopokat.

Gyömölcsfára akasztott martenica – Fotó: Flickr

A macedónok martinkája és a Xanthika ünnep

Minden március 1-jén (az új naptár szerint március 14-én), a tavasz beköszöntének tiszteletére a macedónok martinkát kötnek, amelyet ilyenkor szerencsét hozó ajándékként adnak egymásnak. Bár fiatalok és idősek egyaránt viselik, a gyerekek szeretik a legjobban: március első napján hagyomány, hogy a család legidősebb asszonya a gyerekek kezére egy fehér és egy piros fonalat köt, az egészség és a gonosz szellemek ellen. A martinkát, amely gyapjúból, de selyem- vagy pamutfonalból is készülhet, az első virágzó fa megjelenéséig vagy az első gólya megpillantásáig viselik. A készítő kézműves fantáziájától függően lehet kézzel kötött, golyószerű vagy kocka alakú, de akár minibaba vagy hajtókás masni is. A piros a vért, az életet és a szerelmet, a fehér pedig a tisztaságot, a boldogságot jelenti.

Xanthika (a régi macedón nyelvből: xant=március) 3000 éves múltra visszatekintő macedón ünnep, amely a tavasz, a szerelem és a természet köszöntéséről szól. Számos ókori író írt róla, például III. makedóniai Sándor életrajzírója – Quintus Curtius Rufus –, továbbá Alexandriai Hészükhiosz, Marcus Iunianus Iustinus és Diodórosz Szikulosz is. Az ünneplés az utcákon és a színházakban zajlott, táncokból, zenéből és rituálékból álló programmal: különböző rendezvényeket, kulturális eseményeket, sportversenyeket és katonai felvonulásokat is szerveztek ez alkalommal. Az ókori makedón naptár szerint az év kezdete egybeesett az őszi napéjegyenlőséggel. Ezért a tavasz első hónapját, a Xanthikot (március) az élet áldásaként ünnepelték, hitük szerint az ébredő tavaszi fény legyőzi a téli sötétséget.

Martenicák – Fotó: Flickr

Tashko Belchev macedón szlavológus, ókorkutató szerint az ünnep a macedón isten, Makedón és Xanthia (a virágok istennője) boldogtalan szerelmének mítoszát tisztelte, amelyről feliratok maradtak fenn a Kr. e. VI. századból. A legendák szerint a makedón isten, aki a mindenható Dia isten fia volt, szerelembe esett a virágok istennőjével – Xanthia-val. Mivel azonban a Pantheon néhány istenének gonosz erői Xanthiát virágba borították, a szegény Makedón isten minden tavasszal az első és felejthetetlen szerelmét kereste minden rét és mező, minden tiszta patak és folyó, minden virágoskert között... Xanthika az ókori makedónok szerint a „lelkek mosdását”, a bűnök megbocsátását, az ébredező tavaszi fény uralmát jelenti. Az ünnep jelképe egy fehér és piros fonalból font piros-fehér zsinór volt: innen származik a martinka viselésének hagyománya.

A macedón martinka eredetének egyik magyarázatát mutatja be az alábbi illusztrált film, amelyben :

Az albán verore és a Dita e Verës fesztivál

Albániában a verore viselésének rítusa egy nagyon régi nyárköszöntő ünnepből ered, amely a természet és az ilyenkor erőteljesen virágzásnak induló növényzet tiszteletéhez kapcsolódik. A Dita e Verës vagy Verëza (A nyár napja) pogánykori albán tavaszi ünnep, amelyet Albániában a Gergely-naptár szerint március 14-én (a Julián-naptár szerint március 1-jén) ünnepelnek. A régi albán naptárban a Verëza az új év első három napjának felel meg (albánul: Kryeviti, Kryet e Motmotit, Motmoti i Ri, Nata e Mojit), és a tavaszi napéjegyenlőséggel a téli időszak végét és a nyári időszak kezdetét jelzi. Az ünnep február utolsó éjszakáján kezdődik, máglyagyújtással: az emberek a tűz körül és a fölött ugrálnak, miközben – tartományonként eltérő – jókívánságokat mondanak. Ezen a napon viselik a verore nevű karkötőt, amely a bőség és a jó termés reményét szimbolizálja.

Egy tipikus verore két fonalszálból áll, egy piros és egy fehér fonalból. Mindkét fonalat ugyanolyan, 30-35 cm hosszúra vágják, az egyik végén egymás köré tekerik, és egy kotkë-t (csomót) készítenek, majd egy gyöngyöt helyeznek bele, majd a másik végén a két fonalat szétválasztják. Miután mindkét fonalat külön-külön összecsavarták, a másik végével csomót kötnek, majd ezen az oldalon is áthelyeznek egy gyöngyöt. Ezután a fonalat elengedik, és a két szálat egymásba csavarják. Az így kapott fonalból karkötők, sőt gyűrűk is készülnek. A verorét általában a kezünkön, a gyerekek pedig a lábukon is viselik azzal a céllal, hogy szerencsét hozzon, és ne botoljanak meg. A verore viselésének pillanatában az emberek általában azt kívánják: „... (gyermek neve) menjen át, és ... (valaki, akit nem szeretünk) botoljon meg!”, például: „Doneli menjen át, Beni botoljon meg!”.

Csuklón viselt martenicák – Fotó: Flickr

Két színből font kulturális sokszínűség

A Balkán hagyományokban gazdag kulturális öröksége lenyűgöző, és legalább annyira érdekes az a hatás, amelyet az egyes szokások az egymás mellett élő, különböző gyökerekkel rendelkező népekre gyakorolnak. A néphagyomány örökítésének általános dinamikája, hogy miközben egy szokás átkerül a gyermekek szférájába, sokat veszít eredeti jelentéséből és funkciójából, emellett pedig sokkal könnyebben zajlik a kultúra átadása is. A piros-fehér fonalból sodort márciuska hagyománya végigvonul a Balkánon, és ma már nemcsak a szláv ajkú népesség körében él tovább. Ne csodálkozzunk rajta, moralizálni pedig kár is azon, hogy a román mărţişor a Románia területén élő magyarok körében is felbukkan, és így van ez a többi országban is.