„A székelyföldi csendben tudok igazán sokat tenni az emberekért” – interjú Dr. Köllő Gáborral

Érdekes, merész és vagány – mindhárom jelző bőven illik Gábor atyára, miközben egyiket sem szoktuk katolikus papokkal kapcsolatban használni. Mégis ez volt a benyomásom, amikor először láttam és hallottam beszélni itt, a felső-nyárádmenti Szentföldön, az erdélyi katolicizmus egyik legkonzervatívabb vidékén. Honnan ennyi vagányság egy ilyen komoly és nehéznek tűnő hivatásban?

Itt nem hivatásról van szó, hanem küldetésről. A küldetésért pedig nem lemondani kell valamiről, hanem tenni kell valamiért – ez hatalmas különbség. Gyermekként az ember azonosul azzal, ami megszólítja, később pedig, amikor rájön, mi a küldetése a Földön, igyekszik minél több mindent megtanulni, hogy azt beteljesítse. Az irodalom, a költészet és a muzsika könnyen megszólítják a humán beállítottságú embereket – én is ezen a vonalon indultam el.

Gyergyócsomafalván, a szülőfalumban rendszeresen jártam ministrálni gyermekkoromban, és már akkor megragadott a templom misztikus miliője, no meg a fantasztikus – és ahogy te mondod, vagány – papjaink példája, akik motorbiciklivel hordoztak körbe minket a templom udvarán, és fagyizni is elvittek. Úgy éreztem, számukra nem teher a papi szolgálat, hanem küldetésük követésében kinyílt a világ. A papi küldetés beteljesítéséhez persze szükség van jó magyar- és történelemtanárokra is, hiszen az embernek ismernie kell saját történelmét ahhoz, hogy gyökereit, identitását megerősítse, és jelenét értelmezni tudja. Minden papot saját népének szolgálatára szentelnek föl, és minél inkább érzi saját népe kulturális értékeit, annál inkább képes lesz megérteni más népeket is.

A nyárádremetei római katolikus templom és a plébánia 

A katolikus papok rendszerint papi civilben járnak, amikor nem öltenek reverendát, önt azonban leginkább egyszerű civilben láthatjuk a hétköznapokban. Miért?

A civil ruhának megvan az az előnye, hogy azt viselve olyan helyekre is be lehet menni, ahová papi öltözékben nem lehetne fenntartások nélkül. Emellett egy civil ruhás papnak sokkal könnyebben megnyílnak az emberek egy-egy jó beszélgetésre. A reverenda liturgikus öltözet, Brassóban és Vásárhelyen is abban jártunk hivatali órákban, de a délutáni programok során már nem volt kötelező.

Marosvásárhelyen Lestyán Ferenc főesperes úr mellett voltam segédlelkész, ő tanította meg például, hogyan érdemes a családlátogatásokat végezni. Azt mondta, hogy a családlátogatás nehezen indul ugyan, de óriási hozadéka van – nagyon igaza volt. Komolyan is vettem. Szeretem a családlátogatást, és mai napig könnyedén be tudok menni bármilyen családhoz, éppen azért is, mert nem öltözködöm nyakig reverendába.

Ezen a vidéken emberként kell élni az emberek között, hogy szót tudj érteni a fiatalokkal meg az idős emberekkel is.

Az a legfontosabb dolog, hogy személyesen meg tudd szólítani őket, nem kell különösebben erőltetned magad azért, hogy egyházias legyél.

Anyanyelvén kívül legalább nyolc nyelven közlekedik biztonságosan. Bár a teológiai tanulmányok eleve szélesebb nyelvi műveltséget feltételeznek, nem általános, hogy egy pap nyolc nyelven tudjon megszólalni. Honnan ez a mély érdeklődés a nyelvek iránt?

Minden kultúra tulajdonképpen az egységes isteni teremtő erőből, rezgésvilágból származik. A szépségét éppen abból nyeri, hogy egyéni módon ajándékozzák oda neki, és ha egyéni módon megkapta az üzenetet akármelyik nemzet, akkor egyéni módon tud vele örömet és ajándékot szerezni egy másik nemzet javára. Ehhez viszont el kell mélyülni benne – elsősorban a nyelvismereten keresztül.

Nemrégiben görög-katolikus liturgiában kereszteltünk Nagyszeben mellett, Nagydisznódon egy gyermeket, aki a Botond nevet kapta. Én románul is jól ismerem a görög-katolikus rítust, így együtt kereszteltünk, az ottani pappal. Egy nagy csűrben volt az ünnepség, ahol legalább három nemzet volt együtt: az erdélyi létnek ezt a formáját felbecsülhetetlennek tartom. Az sem okozna gondot, ha a Notre Dame-ban vagy egy New York-i katedrálisban kellene misézni, de ha Spanyolországba mennék, a spanyol misekönyvet vinném magammal.

Franciául, spanyolul, németül, olaszul, angolul olvasok, a klasszikus latin és a klasszikus görög mellett a görög élő nyelvet is beszélem. 7-8 évig tanultam intenzíven görögül, rengeteget olvastam. Egy kicsit héberül is tudok, oroszul is nagyon jól tudtam, de az utóbbi évben nem gyakorlom, és hollandul is megtanultam, ha nem is tökéletesen tudok, azért ki tudom fejezni magam.

A nyelvtanulás fantasztikus dolog, mindig is nagyon lekötötte a figyelmem, hiszen ha a nyelveket átviszed a szíveden is, akkor nemcsak a metafora világot, hanem a szimbólumokon túl emberi érzéseket tudsz beazonosítani, sőt, a kultúrák teremtő erejének a hátterét is megérzed.

Fotó: Gáspár Miklós

Hol tanulta meg a nyelveket?

Kezdő papként Erdély vegyes vidékein szolgáltam: Nagyszebenben kezdtem, ahol a liturgia három nyelven folyt, magyarul, németül és románul. Utána Brassóban folytattam, ahol szintén két vagy három nyelven folytak a liturgiák az igehirdetéstől a hittanórákig minden alkalommal. A három etnikumhoz való bejárási kulcsot nagyon kellett ismerni: ott tanultam meg, hogyan lehet megközelíteni a különböző nemzetek lelkivilágát.

A Gyulafehérvári Hittudományi Egyetemen szereztük meg a képességet, hogy több nyelvvel és több nációval megismerkedjünk, hiszen hat nemzet tanult együtt, és ezek a diákok otthonról hozták a saját kultúrájukat, amit megosztottak egymással. A német ajkú gimnáziumból érkező bánáti svábok harmadéves korukban már magyarul vizsgáztak, tehát megtanulták a magyar nyelvet. Viszont mi, akik nem tudtunk németül, tőlük tanultuk meg a nyelvet: mikor kimentünk sétálni az egyik barátommal például, kértem, hogy németül társalogjunk, ne magyarul.

Katolikus papként protestáns teológiából doktorált. Hogy reagáltak erre elöljárói? 

Nem én vagyok az egyetlen ilyen ember, az elöljárók is támogattak. Tulajdonképpen egykori biblikus tanáromnak, a későbbi érseknek, Jakubinyi Györgynek köszönhetem a protestáns teológia iránti érdeklődésemet, ő volt az ugyanis, aki a protestáns teológusok munkáiból sok forrást feltárt az akkori katolikus papnövendékeknek. 

Fotó: Gáspár Miklós

Ezzel a nyelvtudással és felkészültséggel bárhol máshol is vállalhatott volna szolgálatot, mégis Nyárádmente egyik kis falujában találkozunk. Sosem csábította a tudományos vagy hivatali előrelépés lehetősége?

Dehogynem, többször is. Kolozsváron, a német tanszéken egészen magas tanári beosztásig juthattam volna, de annak ára lett volna, miközben nem azokat tanítottam, akik a mi népünket szolgálják, hanem azokat, akik Németországba készültek, filozófiai diplomával. Tizenhét évvel ezelőtt másfél évig Svájcban is dolgoztam Arlesheimben, Basel mellett, egy előkelő egyházközségben – ott minden további nélkül maradhattam volna plébánosként. De Amerikában, a New York melletti Passaic-ban is felajánlottak egy egyetemi katedrát, illetve New Yorkban a Szent István templomot, ahová magyar lelkipásztort kerestek. Egy nyárra kicsábítottak, és mindenképpen azt szerették volna, hogy ott maradjak.

Voltak tehát ilyen fajta ajánlataim, de úgy érzem, hogy az én munkámra itt, Székelyföldön nagyobb szükség van. Nyári kihelyezések alkalmával kerültem ide, az 1200 lelket számláló Nyárádremetére. Vármező is hozzánk tartozik, ott 250-en vannak. A szolgálat mellett arra is kíváncsi voltam, hogy én magam mire volnék képes itt, a Szentföldön, és nagyon vonzott az itteni csend. Ebben a csendben lehet imádkozni az emberekért, ezért szerintem sokkal többet lehet itt tenni, mintha valahol az egyház érdekeit reprezentálva szolgálná az ember. Egyébként ez a csend tanulásra is ideális: ahogy Goethe mondja, csendes magányban fejlődik a talentum. 

Erdély a különböző nemzetiségek és felekezetek történelmi együttélésének tapasztalatával egyben az ökumenizmus egyik magyar bölcsője is. Katolikus papként hogy éli meg az ökumenizmust a gyakorlatban?

Az ökumené lényege: szolgálni a másik emberben az ott lévő Krisztust, aki mindenkiért meghalt. Nálunk, Erdélyben évszázadokra visszanyúló ökumenikus konszenzus létezik a magyar történelmi egyházak között. Tehát papnevelő intézeteinkben is tanulunk arról, hogy a más vallások lelkipásztorait tisztelettel kell elfogadni, jó barátságban kell lenni velük. Márton Áron püspök úr beiktatása utáni első körlevelében az állt, hogy „Isten segítségével a történelmi egyházak vezetőivel együtt fogok működni”. Tehát ő tisztában volt azzal, hogy a püspökök spirituális együttléte olyan húzóerő, ami a nép számára bátorítást jelent. A történelmi protestáns egyházak papjaival nem nehéz szót érteni, az amerikai ihletésű, újfajta protestáns egyházakkal már nehezebb. Ők az univerzalizmus hívei, és természetesen igazuk van abban, hogy Jézus mindenkiért meghalt, de a kulturális rendet és a kulturális értékeket nem tartják annyira fontosnak, mint mi. Pedig vallás és egyház nincsen kultúra nélkül, és fordítva:

ha nem lennének itt a magyar egyházak és papok Erdélyben, az erdélyi magyar kultúrát, Székelyföldet már teljesen szétverhették volna.

Az ökumenizmus egyik fontos eleme, hogy a lelkipásztoroknak kifejezetten úgy kell tartaniuk a kapcsolatot, hogy ne csak ünnepi alkalmakkor jöjjenek össze, hanem ismerjék egymást, és a közös ügy érdekében közösen lépjenek fel.  Lényeges, hogy amikor a közösség sorskérdéseiben megnyilatkozunk, akkor az ott lévők lássák, hogy ezt szerepmegosztásban tesszük: a római katolikus pap, a görög-katolikus pap, a református, az evangélikus, az unitárius lelkipásztor mind egységben. Ezáltal érezhetik meg az emberek, hogy kulturális szempontból ugyanazt a célt szolgáljuk.

Mégsem mindig ilyen egyszerű eredményesen összefogni. Itt van például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye: a világhírű erdélyi orvosképzés magyar bástyáját most, több mint harminc évvel a rendszerváltás után veszítettük el. Mit tehet ilyenkor egy katolikus pap?

A papnak oda kell állnia a közösség élére, és aktívan részt kell vállalnia a tiltakozásban olyan sorshelyzetekben, amelyek kulturális integritásunkat fenyegetik. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye miatt zajló tüntetésekben én is részt vállaltam, azt szerettem volna megmutatni, hogy nekünk ez az intézmény kiemelten fontos. Annak idején Kolozsvárról a székely fővárosba hozták át az orvosi egyetemet azzal a szándékkal, hogy kifejezetten csak magyar oktatás keretében folyjék az orvosképzés. Az utóbbi 4-5 évben olyan durva sorvasztást végeztek, aminek az lesz a vége, hogy a magyar helyeket lassanként minimalizálni fogják vagy meg fogják szüntetni. Sajnos, azt tapasztaltuk, hogy míg a papok és a civilek eljöttek tüntetni, az egyetemi tanárok és diákok nem voltak ott, márpedig egy ilyenfajta tüntetés az egyetemi oktatók híján nem sokat ér. Hogy várjunk változást az ügyben, ha azok nem harcolnak a magyar oktatásért, akik a legnagyobb haszonélvezői?

Kicsit több kurázsira volna szükség

a vásárhelyi lakosok részéről is, hogy számonkérjék, miért maradnak el éppen a tanárok és a diákok egy ilyen megmozdulásról.

Mindemellett azt vallom, hogy azt a keveset, amit teszünk, azt jól kell tennünk. Minden sorskérdést a Jóistennel beszélek meg, és tudom azt, hogy a külső erőforrásoknak, a demonstrációnak egyáltalán nem ott van az ereje, hogy nagy tömeg jelentkezik, hanem, hogy valaki az Isten országába viszi a kérést.

Fotó: Gáspár Miklós

Az orvosi egyetem ügyének tüntetésein ott volt a többi felekezet is? Az ökumenizmusnak ilyen fajsúlyos sorskérdéseknél van igazi tétje.

A reformátusok két-három alkalommal ott voltak, igen. A görög katolikusok nem jöttek el, pedig ígéretet tettek, és az ortodoxok sem, holott ők is ígérték.

Nem ez az első közéleti szerepvállalása: a romániai rendszerváltás idején és az 1990-es marosvásárhelyi események alkalmával is kiállt a tömeg elé.

1989 decemberében, miután eljutott hozzánk Tőkés László meghurcoltatásának híre, és a marosvásárhelyi tömeg kivonult a főtérre lázongva, forrongva, és össze akartak törni mindent. Spontán módon történt, hogy egyszerűen kiálltam a főtéri plébániatemplom Rákóczi-termének ablakába, és két nyelven – románul és magyarul – szólítottam meg az ott lévő embereket, fiatalokat, akik a rendszer ellen tüntettek. Reverendában, egy karmelita kereszttel szóltam a tömeghez, és a tomboló tömeg lecsendesedett annyira, hogy a vandalizmus megszűnt, és forradalmi lázban Ceauşescu távozását követelte tovább. Végül ezek a fiatal, erős emberek védtek meg engem, amikor el akartak vinni a plébániaudvar hátsó kapuját betörő milicisták. A kivezényelt katonaságnak csőre töltött fegyvere volt, akár le is lőhettek volna. 

Az 1990-es márciusi események alkalmával már a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kért föl, hogy az engedély nélkül felvonuló tömeget tartsam kordában, imádsággal. Sütő Andrással kettőnket kértek meg, hogy szóljunk a tömeghez, ezen a képen látszik, milyen volt a tüntetés:

Dr. Köllő Gábor és Sütő András az 1990-es marosvásárhelyi tüntetésen. Fotó: Dr. Köllő Gábor

Elmondtunk egy Miatyánkot – volt, aki letérdepelt, volt, aki csak hangosan elcitálta –, és akkor, ott lehetett látni, hogy Marosvásárhelyen milyen emberi méltósággal vagyunk képesek kiállni a kultúránkért, a civilizációért. Óriási tömeg gyűlt össze, de mindenki csendesen, néma tüntetéssel, a kedvenc könyvével és egy gyertyával a kezében vonult végig a város főterén:

csodálatos, mélyreható, minden szempontból jelzésértékű tüntetés volt.

Általános probléma az egyházban a paphiány, és kevés papot szentelnek az egyes felekezetek. Ez nem csak a római katolikus egyházra igaz. Mi a helyzet most Erdélyben?

Ebben az esztendőben 7 papot szenteltek nálunk, az Erdélyi Egyházmegyében pedig a papok átlagéletkora 50 év körül van, ami azt jelenti, hogy 10 év múlva komoly paphiány lesz, de már most össze kell vonni egyházközségeket. Ez azért nagy baj, mert, ha szolgáló papként vasárnaponként négy-öt szentmisét kell elvégezned, időd nem lesz arra, hogy érdemben szóba állj az emberekkel.

A katolikus egyházat gyakran éri az a vád, hogy a papi hivatás a cölibátus miatt nem vonzó a fiatalok számára. Csak erről volna szó? Laikusként úgy tűnik, az egyház nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel, hiszen nem beszél róla.

Valóban óriási igény van nős diakónusokra, ezt a lehetőséget már az utolsó Vatikáni Zsinat után bevezették minden országban. Itt, nálunk még nincsen gyakorlatban, pedig 1968-ban ért véget a II. Vatikáni Zsinat. Azóta minden nyugat-európai országban, Magyarországon is sok nős diakónus van, akik az oltár szolgálatát ellátják. Szentmise áldozatot nem mutatnak be, de prédikálnak, keresztelnek, esketnek, temetnek, lelki gondozást is végeznek a különféle községekben, egyházközségekben. Őket nem szentelték még pappá, de valószínű, hogy az anyaszentegyház rá fog arra is jönni, hogy a nős diakonátus következő lépcsőfoka a pappá szentelés, mert itt adottak már a feltételek.

Amikor az emberek rákérdeznek, hogy ha társas lények vagyunk, akkor a katolikus papnak miért kell egyedül élnie, jogosan teszik fel a kérdést, hiszen az izgatja őket, hogy miért nem lehetséges a házasságkötés. Ez azonban komolyabb problémát is fölvet: a cölibátus feloldásával papnevelő intézeteinket is át kellene formálni. A férfi szemináriumok mellett olyan szemináriumokra is szükség volna, ahol lelkipásztor-feleségként a nők is fel tudnak készülni arra, hogy ők is tökéletesen be tudjanak illeszkedni abba a küldetésbe és életformába, amire a férjüket felszentelik.

Dr. Köllő Gábor a nyárádremetei plébánia udvarán, Pió atya szobránál. Fotó: Dr. Köllő Gábor

Az utóbbi húsz évben rengeteg olyan eset történt, hogy anglikán lelkészek – férj és feleség – katolizálni akartak, és átvette őket a római katolikus egyház családostul. Tehát megtarthatták a családi életet. A sajtó nem sokat beszél ezekről a dolgokról, de úgyhogy látszik, hogy mégiscsak igény van a családi életre egyházi berkekben, különben az egyház azt mondta volna, hogy nem fogadja be őket, mert nálunk ezt nem lehetne megoldani.

Egyszer a Szentatyánk is feltették ezt a kérdést, és azt mondta, hogy a katolikus egyház jelen pillanatban még nem gyakorolja a cölibátus feloldásának jogát, de bármikor gyakorolhatja. Valószínűnek tartom tehát, hogy előbb vagy utóbb itt, az Erdélyi Egyházmegyében is terítékre fog kerülni a nős diakonátus kérdése. Az utánpótlás kérdése viszont mindig azon múlik, hogy az egyházi, papi szolgálatot vállaló fiatal felismeri-e, hogy neki küldetése van.