„A lexikális tudás szintje egyre csökken” – fiatalok tudásáról és a nyelvvizsga szerepéről kérdeztük a Corvinus oktatóját

Megosztó

„A lexikális tudás szintje egyre csökken” – fiatalok tudásáról és a nyelvvizsga szerepéről kérdeztük a Corvinus oktatóját

Az éppen változó felsőoktatási felvételi rendszer egyik meglepő újítása, hogy az egyetemek alapjáraton nem követelhetik meg többé az idegennyelv-tudást. Az új előírások szerint viszont magának a felsőoktatási intézménynek kell biztosítania a szükséges, esetleg hiányos vagy nem létező, a képzés elvégzéséhez azonban elengedhetetlen idegennyelvi ismereteket. Ennek a változtatásnak többféle – nem csak az oktatást érintő – hatása lehet: ezeket jártuk körbe Kacsirek László nemzetközi közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi gazdálkodás alapszakjának szakfelelősével.

Az idegennyelv-tanítás története dióhéjban

Az idegen nyelv elsajátításának gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza: a történelem első idegennyelv-oktatási „programját” az akkádok által leigázott suméroknak köszönhetjük, akik a sumér nyelvet tanították meg az akkádoknak. Ezt követően a rómaiak hasonló módszerrel sajátították el a görög nyelvet.

A középkorban a klasszikus nyelvek – elsősorban a görög és a latin – tanítását az egyházi iskolák és az iskolamesterek végezték, ez utóbbiak többnyire pedagógiai módszertani előképzettség nélkül. Az első nyelvtankönyv-családok egyike Jan Amos Comenius Novissima Linguarium Methodum-a – ebből tudjuk, hogy a korabeli idegennyelv-oktatás a szemléletesség, a fokozatosság és a kontrasztivitás elvei szerint zajlott.

A mai idegennyelv-tanítási módszertani kereteinek alapját a 19. század elején megjelenő ún. „nyelvtan-fordító” módszer adta, melynek két központi eleme volt: a nyelvtan elsajátítása és a szókincsfejlesztés. Vagyis a két területet nem a beszédcentrikus nyelvhasználatban, hanem fordítási feladatokkal kapcsolták össze. A 19. század végén jelent meg e módszernek kritikájaként az ún. „direkt” technika, amely teljesen kizárta az anyanyelv-használatot az idegennyelv-tanításból, ám ez az út sem bizonyult elég hatékonynak.

A II. világháború után vált egyre fontosabbá a széleskörben is hatékony idegennyelv-elsajátítás: ekkor jelent meg az „intenzív” módszer, amely felgyorsította a folyamatot, majd az ’50-es évek után ezt követte a még hatékonyabb „audiovizuális” módszer. A két utóbbi megközelítésből fejlődött ki és terjedt el a mai nyelvoktatásra jellemző „kommunikatív” módszertan, amely már az egyéni kompetenciákat is figyelembe veszi a fejlesztés során.

Az 1970-es években még szélesebbre nyíltak az idegennyelv-tanítás módszertani lehetőségei: megjelennek a különböző alternatív technikák, például a csendes módszer, a közösségi nyelvtanulás, a szuggesztopédia – ám ezek nem tudnak széles körben érvényesülni.

Idegennyelv-oktatás Magyarországon

A nyelvoktatás és a nyelvtudás helyzetének megértéséhez azonban hozzá kell tennünk, hogy

hazánkban 1844 óta államnyelv és tannyelv a magyar,

hiszen az addigi soknemzetiségű Magyarországon a Habsburg uralom alatt az elnémetesedés folyamatában nem a magyar, hanem a latin nyelvű műveltség számított értékesebbnek. Ennélfogva a magyar anyanyelv mellett a görög és a latin nyelveket oktatták, és a nyugati államokhoz képest évtizedekkel később váltotta fel ezeket az élő idegen nyelvek általános oktatása: a görög nyelvet 1938-tól, a latint pedig 1960-tól vonták ki a tömegoktatásból.

A nyelvtudásra vonatkozó kutatások szerint az idegennyelv-tudás színvonala még a sokat hibáztatott kényszerű „oroszosítás” előtt sem volt elég hatékony. Jól példázza ezt, hogy a 20-as évek középfokú fiú iskoláiban a végzős diákok mindössze tizenöt százaléka állította magáról, hogy beszél németül, két-három százalék vállalta a franciát, és egy-három százalék pedig az angolt.

Az oroszra való kényszerű áttérés hatására a nyugati nyelvek oktatása háttérbe szorult, ennek eredményeit pedig az 1980-as népszámlálási adatok tükrözik. Ekkor

a megkérdezettek csupán hét százaléka nyilatkozta, hogy beszél valamilyen idegen nyelvet.

Az idegennyelv tanulás a rendszerváltozás után vált ismét prioritássá, ebben az időben kezdődtek el a különböző nyelvoktatás-fejlesztő programok és folyamatos felmérések.

Fotó: Pixabay.com

Idegennyelv-ismeret napjainkban Magyarországon

Az utolsó európai összehasonlításra alkalmas felmérés a különböző országok idegennyelv-ismeretéről a 2016-ban publikált Eurostat-felmérés, mely szerint Magyarországon a lakosság 57,6 százaléka semmilyen nyelvet nem beszél az anyanyelvén kívül, 28,6 százalékunk beszél egy idegen nyelvet, 11,1 százalékunk kettőt és csak 2,7 százalékunk hármat vagy többet. A nyelvet nem tudók aránya ugyanekkor az EU-ban 35,4 százalék volt, szinte ugyanennyien – 35,5 százalék – beszéltek egy idegen nyelvet, 20,6 százalék kettőt és 8,3 százalék hármat vagy többet. Az akkori adatok szerint 2016-ban 

csak Romániában és Nagy-Britanniában volt rosszabb a helyzet idegennyelv-tudás terén az Európai Unióban.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedben kiszélesedni látszottak az általános iskolai nyelvtanulás keretei, egyre több kéttannyelvű oktatást és nyelvi specializáció-választást kínáló intézmény jelent meg.

Biztató fejlemény, hogy a 2021-ben a Társadalomkutató Kft. által publikált Ifjúságkutatás eredményei szerint 2020-ban a magyar fiatalok (15-29 éves korosztály)

79 százaléka vallotta magáról, hogy beszél valamilyen idegen nyelven.

Ez az arány húsz évvel korábban csak 42 százalék volt. Ebben közrejátszhatott, hogy a felsőoktatási felvételihez 1994-től alapfokú, majd a 2006-tól középfokú nyelvismeret kellett, hiszen kötelezővé tették a nyelvi érettségit. Az utóbbi években egyre inkább előtérbe került a felsőfokú nyelvvizsga vagy több idegen nyelv ismeretének elismerése is.

Félő, hogy ebben a lassan, de fokozatosan javuló tendenciában törést okozhat a felsőoktatási felvételi rendszerből kivont nyelvvizsga-kötelezettség, ugyanis bár tudjuk, hogy a nyelvtudás a fontos, nem a nyelvvizsga, az is ismeretes, hogy a nyelvvizsga-kötelezettségnek erős kényszerítő ereje volt a nyelvi felzárkózásra vonatkozón, pláne, ha valaki tovább akart tanulni az érettségi után. 

 

Létezhet-e a 21. században értelmiségi karrierút nyelvtudás nélkül?

Szinte biztos, hogy a felsőoktatásban, de talán a szakmunkában és a szakképzettség nélküli munkakörökben sem nélkülözhető már az idegennyelv-ismeret. Területspecifikus, hogy hol milyen arányban fontos az idegennyelv-ismeret, de az kétségtelen, hogy nemigen létezik olyan képzés, ahol arra semmi szükség ne volna. Napjainkban az egyetemi tanulmányok során már kezdettől fogva szükséges a nyelvtudás, nem lehet hatékonyan felzárkóztatni a nyelvet egyáltalán nem ismerőket a képzés folyamán, hiszen nem lesznek képesek például szakirodalmat olvasni vagy nemzetközi szinten használatos szakkifejezéseket elsajátítani.

Fotó: Pixabay.com

Mit (nem) tudnak a mai fiatalok?

Kacsirek László közgazdász, a nemzetközi kereskedelem szakértője tizenhat éve vezeti a nemzetközi gazdálkodás szakot a Corvinus Egyetemen, így széleskörű rálátása van az érkező hallgatói állomány tudására és nyelvi kompetenciáinak változásaira is. 

„Elsősökkel szeretek a leginkább foglalkozni, mert egyébként mást, a negyedik félévben készségtárgyat tanítok. Így azonnal látom a bejövők felkészültségét. Azt tapasztalom, hogy

a fiatalok lexikálistudás-szintje jelentősen csökkent az elmúlt két évtizedben, ezzel párhuzamosan viszont nem arányosan nőtt az összes többi, azt ellensúlyozó kompetencia.

Van, aki még életében nem dolgozott csoportban, nem tartott prezentációt, nem tud kiállni, a többiek előtt beszélni. Tehát összességében felkészületlenebbül jönnek be ma a diákok, mint húsz évvel ezelőtt. Szülőként magam is azt tapasztalom, hogy még mindig a lexikális tudás van fókuszban az általános iskolában – bár látok előrelépést –, holott ezeket a gyerekeket már másképpen kellene tanítani. Nagyon sokat változott a világ, és módszertanilag is meg kellene újítani az oktatást. Ráadásul látjuk, lexikális tudás terén sem elég alaposak az érettségizett korosztály ismeretei” – mondja a szakember.

„Nálunk az angolnyelv-tudás nélkülözhetetlen és bár a képzés angol nyelvű, diákjaink többsége a magyar oktatási rendszerből kerül ki. Ez annak köszönhető, hogy az elmúlt évtizedek során

alapvetően javultak a bejövő hallgatók nyelvi kompetenciái.

Más tekintetben azonban nem látok javulást, aminek egyik oka, hogy egy olyan nyelvoktatási és nyelvhasználati kultúrában nőttek fel a különböző generációk, amelyben csak helyesen szabad beszélni. Ezzel párhuzamosan az oktatás elsősorban nyelvvizsga-centrikus, és nem kommunikáció-centrikus. Ez a baj” – mondja a közgazdász, akinek saját életpályája is kínál összehasonlítási alapot, hiszen franciául, hollandul és németül is beszél, több évig élt külföldön.

Kacsirek László szerint óriási különbség van a nyelvet tudó és a nyelveket nem beszélő ember között: ez utóbbi manapság már azt a kockázatot vállalja, hogy bezárkózik egy szűk világba. Aki már legalább egy idegen nyelven beszél, eleve nyitottabbá válik a világ dolgaira, magabiztosabban tájékozódik – és ez még nem a szaktudással van összefüggésben, csak a mindennapi élete minőségével. Úgy véli, éppen ezért nagyon veszélyes csorbítani a nyelvvizsgák szerepét, hiszen az igen ösztönzően hat társadalmunkban, ahol a nyelvtanulásnak nincsenek igazi hagyományai. Eddig a vizsgaösztönző erővel hatott a nyelvtanulásra. „A nyelvi lemaradás az egyetemi oktatásban a kezdetektől alapvető tanulási nehézségeket, értelmezési, kommunikációs problémákat okoz. Nyelvtudásra az egyetemi évek alatt is szükség van, nemcsak utána” – teszi hozzá a közgazdász.  „Márpedig tudjuk azt is, hogy egy itthoni topmenedzser hazai közegben kielégítő nyelvtudása nem biztos, hogy külföldi környezetben is megállja a helyét.

Aki nem tud magabiztosan kommunikálni idegen nyelven, lehet bár jó szakember, ha bizonytalan nyelvtudása miatt van zavarban, automatikusan hátrányba kerül.

És persze a hatalmi struktúrában is zavart okoz a vezető nem megfelelő nyelvtudása” – mondja Kacsirek László.

Mit jelenthet hát a nyelvvizsgákra vonatkozó szabályozás változása?

Bizonyára számolhatunk majd a nyelvvizsga-kötelezettség eltörlésének egyfajta szelekciós hatásával: lesznek, akik továbbra is személyes ambícióik szerint folytatják a felkészülést, és lesznek lemaradók – jellemzően olyanok, akik a nyelvvizsgát „végzettségként”, azaz „papírként” és nem „képzettségként”, azaz a tudás és a műveltség eszközeként fogják fel. Korai megmondani még, hogyan alakulnak az arányok. Most csak azt érzékeljük, hogy ez az intézkedés

nemcsak oktatási, de társadalmi és gazdasági szempontból is több kockázatot rejt magában.

A nyelvvizsga-kötelezettség eltörlésének hatásait legkorábban egy egyetemi ciklus lezárultával látjuk tisztábban, de az már most érzékelhető, hogy ez az intézkedés a hazai nyelvoktatás helyzetét markánsan át fogja alakítani a közoktatásban és a magánszektorban egyaránt. Kötelező nyelvvizsga híján például kérdésessé válik a nyelvvizsga-központok szakmai jövője – újabb átfogó téma, amit most nincs lehetőségünk kibontani.

A megfogalmazott aggodalmak fő tanulsága, hogy a kötelező érvény megszűnésével se engedjük el a nyelvtudással kapcsolatos ambícióinkat, hiszen a mindennapokban és a szakmai életben is nélkülözhetetlen eszközünk marad az idegennyelv-ismeret.

Ajánljuk még:

Barátkozás felnőtt fejjel: miért megy ez nehezebben a kelleténél?

Ha megfigyelem a körülöttem lévő néhány embert, akivel még valamilyen mélyebb kapcsolatot ápolok, ugyanazt látom: kevés gyerekkori barátság maradt fenn az évek során,  felnőttként pedig nagyon ritkán alakulnak újak. Bár régen ez egyáltalán nem így volt, ma már egy kezemen meg tudom számolni azt a néhány embert, akiben megbízom és rendszeresen találkozunk, beszélgetünk. És azt kívánom: bár ne így lenne!

 

Már követem az oldalt

X