A hó egy csoda, és jelenlétével mindenféle szabályt átír – végre a gyerekeim is megtapasztalhatták ezt

Már gyerekként sem szerettem igazán a telet. Folyton fáztam, hiába vettem fel több réteg ruhát, ami ráadásul még nagyon macerás és kényelmetlen is volt. Felnőttként már az sincs ínyemre, hogy hosszú ideig van sötét. Reggel gyakran még csak az utcai lámpákból szűrődik be némi fény kintről, délután pedig már sötétben érek haza. Szóval felőlem karácsony után nyugodtan véget is érhetne ez az évszak, és kezdődhetne a tavasz. Kivéve, ha esik a hó!

Tegnap kora reggel csodás látvány fogadott: egy éjszaka alatt minden fehérbe borult. Puha takaró fedte be az utcát, a háztetőket, a kerti fenyőfák ágait pedig mintha porcukorral hintették volna be. Habár az időjárásjelentésben lehetett hallani, hogy egész éjjel esni fog, ezt én hittem is, meg nem is. Fiatal felnőttkorom óta, mióta Budapesten élek, nem tapasztaltam még talán soha ilyet. Egy alkalomra emlékszem, amikor a mostanihoz hasonlóan hófehérbe öltözött a város: 2018. február végén, egyetlen napra. Épp arra a napra, amikor a kisfiam született.

Aznap kora reggel mentünk be a kórházba, amikor még minden csak szürke és hideg volt. Mire viszont megszületett, és a férjem hazaindult, már mindent vastag hóréteg borított. Emlékszem, nevetve mesélte, hogy alig tudta kiásni az autót alóla, nem volt nála semmilyen ehhez használatos eszköz, hiszen reggel a nagy izgalmak közepette meg sem fordult a fejünkben, hogy aznap még hólapátolásra is sor kerülhet. Ott bent, a meleg szobában, egy újszülöttel a mellkasomon, én mindezt csak mások beszámolói alapján éltem meg. De a havazás csodája még így is megérintett:

azt éreztem, ez a megtisztulás, a szürkeség helyetti tiszta, fehér város is most nekünk, a mi új hármasunknak szól.

Ma reggel lelkendezve ébresztettem a gyerekeket, hogy szaladjanak az ablakhoz, nézzék meg, milyen meglepetést tartogatott még hazaútján a Mikulás. A látványtól tátva maradt a szájuk. Mindig imádták hallgatni a gyerekkoromról szóló történeteket, amikor reggelre kelve akkora hó fogadott minket, hogy nem lehetett iskolába menni. Emlékszem, egy alkalommal a konyhaablaknál állva figyeltük a húgommal a mindent belepő, óriási havat. A házunk előtt lévő park és játszótér egészen megváltozott: minden ismerős volt, de mégis varázslatosabb, sejtelmesebb. Ahogy azt figyeltük, hogyan olvad egybe a homokozó és a focipálya sziluettje, egyszer csak észrevettünk egy hozzánk hasonló korú gyereket, aki egyedül próbált átvágni a neki combközépig érő, még érintetlen havon. A szülei biztosan nem értesültek róla, hogy aznapra bezárnak az iskolák, hószünet lesz, így ő egyedül igyekezett beérni az első órára. Ez az emlék, ahogy ketten figyeljük a fejleményeket a tesómmal, és az ablakból próbálunk az ismeretlen gyereknek integetni, kiabálni, hogy forduljon inkább vissza, ő pedig csak küzd, hogy haladjon az óriási hóban, olyan intenzíven él bennem, hogy minden egyes télen eszembe jut. 

Azt a történetet is minden alkalommal szájtátva hallgatják a gyerekeim, amikor felidézem, hogy az egy kupacba lapátolt hóból akkora várat építettünk, ami még nálunk is magasabb volt. A sáncot jó erősen megtapasztottuk, fel is lehetett rá mászni, és így még magasabbra tudtuk építeni a falat. Amikor készen voltunk, elbújtunk mögé, és apával óriási hócsatát rendeztünk.

Mindez számukra valóban mesebeli történet. El sem tudták képzelni, hogy eshet annyi hó, hogy ne lehessen emiatt iskolába, óvodába menni.

Amikor ma reggel azzal a hírrel fogadtam őket, hogy pihenőnapot tartunk, és szánkózni megyünk, először el sem akarták hinni. Még akkor is kétkedve néztek rám, amikor tényleg előkerült a szánkó, és bíztattam őket, hogy üljenek rá, mert azzal indulunk el otthonról. „Tényleg tudunk szánkózni? Itt a városban? A mi utcáinkon?” – álmélkodtak. 

A hó egy csoda. Gyerekként különösen nagy varázslat látni, ahogy minden megváltozik, az ismert környék mesebelivé alakul. De felnőttként is van egyfajta misztikuma a havazásnak. Imádom, ahogy ilyenkor újra gyerekké változunk. Önfeledten szaladgálunk, hógolyózunk, a hidegtől piros arccal futunk egy fa mögé, menedéket keresünk a fejünk mellett elsüvítő hólabdáktól. Kinyújtjuk a nyelvünket, hogy elkapjuk vele a hópelyheket, a gyerekek pedig a friss, tiszta hóból jégnyalókát készítenek. A közeli kis dombon együtt szánkóznak a totyogók és a nyugdíjas nagymamák. llyenkor nem zavar, ha koszos lesz a kabátom vagy csupa hó lesz mindenem a hóangyalkészítéstől. Ilyenkor csak az együttlét és az élmény számít. Hálás vagyok, amiért ezt annyi év után először együtt élhettük meg a gyerekekkel!

Nyitókép:  MTI/Balogh Zoltán