„A férjem mindig őszinte. Őszintén elmondta, hogy megcsalt”

„Alapszabály volt közöttünk, hogy mindig őszinték vagyunk egymáshoz. A gyerekek születése utáni hullámvölgyeket nyíltan vállaltuk egymás előtt és a környezetünk előtt is, a szerelmi láng csitulását sem szépítettük, szóval az elmúlt tizennégy évben nem titkoltuk egymás előtt a kétségeket és a nemtetszéseket sem. Működött a házasságunk, és ez a módszer is. A hullámvölgyekből kikerültünk, szövetségünk megerősödött, vállvetve mentünk előre az élet olykor rögös útjain. Aztán egy furcsa utazás felkavarta az állóvizet.

István céges hétvégére ment, ahogy minden évben a csapatépítéskor szokott. Idén egy wellness hotelbe mentek, úgy volt, hogy csak vasárnap este érkezik haza. Nem nagyon zavarom ilyenkor, csak messengeren írunk egymásnak. Szombaton este még elköszönt, aztán vasárnap reggel már hiába írtam rá, nem látta, nem válaszolt. Gondoltam, biztos korán kezdődtek a programok, majd jelentkezik, ha lesz rá ideje. Épp az ebédet készítettem – a gyerekeket szerencsére elvitte a nagyi moziba, nem voltak otthon –, még dél sem volt, István mégis hazaért, én pedig már akkor tudtam, hogy baj van, amikor a kulcsokkal zörgött az előszobában. Ahogy belépett az ajtón, megállt előttem összeroskadva, és elsírta magát.

Megcsaltalak – mondta. Ennyi. Se köszönés, semmi, csak ez az egy szó. Olyan volt, mintha gyomron vágtak volna.

Úgy éreztem, mint hogyha egy fekete szakadék nyílt volna mellettem, amihez minden új információ, és egyáltalán, minden telő perc közelebb lök. Nem akartam semmit sem, pláne nem beszélgetni. Csak arra vágytam, hogy hagyjon békén a világ. Nem akartam tudni, kivel, hogyan, és amikor István mégis csak jött és mondta, kiabáltam vele, hogy ne tegye. Haragudtam, hogy annyi sem jár nekem, hogy egyedül hagyjon, de nem tágított, nyugtatott, a kanapéhoz vezetett, leült mellém, és akadozva, de elmesélte az egészet, ha akartam, ha nem. Akkor már ő volt higgadtabb – érdekes, ahogy én szétestem, ő rögtön összekapta magát, talán azért, hogy ne zuhanjunk együtt a mélybe.

Mint kiderült, nem klasszikus megcsalásról volt szó, de nem tudom, változtat-e ez az bármin is. Annyiban klasszikus volt, hogy senki sem tervezte, csak ittak, sokat, pedig a férjem híresen nem bírja a piát, aztán egyik esemény követte a másikat. Szintén közhelyes, de volt ott egy másik társaság, amiben szintén jócskán italoztak, és idővel mindkét csapat a jacuzziban között ki. Itt aztán szó szót követett, és bár szinte semmire nem emlékszik a férjem – így nem tudta megmondani, szólt-e egyáltalán, hogy nős, hárított-e a nő közeledéséből –, azt tudja: sokáig csókolóztak, egyre jobban összegabalyodtak a medencében. Eddig semmi extra nem volt számomra a történetben, azon túl, hogy éppen a férjem ecsetelte ezt a kanapén, ahol máskor a lábamat masszírozza egy gyötrő nap után. De még az önsajnálatból is kizökkentett kicsit, mikor megtudtam, azért nem lett semmi komolyabb kettejük között, mert a nő adott ponton kidőlt a medencében. Hogy elájult, vagy csak elaludt petting közben, nem tudom, mindenesetre ki kell húzni a vízből. Valószínűleg ő sem szokta meg, hogy ennyit igyon. Hogy mi történt volna, ha a nő nem ájul el? És hogy számít-e ez? Nem tudom. Mikor megkérdeztem a férjem, először csak hallgatott, nem bírta kimondani a választ. Aztán nem hazudott, mondta, hogy felment volna vele a szobába is. 

Eltelt kilenc nap a beszélgetésünk óta, a gyerekeknek természetesen nem mondtunk semmit, nem költözött el egyikőnk sem. Kérdések dübörögnek bennem, miértek, amire egyelőre nincs válasz, és persze az, hogy én mit rontottam el. És persze ott van az a kétely is, jobb lenne-e, ha István nem mondja el az egészet, jobb lenne-e, ha nem tudnám. Hol úgy érzem, hogy igen, kár volt erről az egészről tudomást szerezni, hol meg úgy, hogy belehalnék, ha ez sosem derült volna ki, jobb, hogy megtudtam. Máskor meg arra jutok, mindegy is:

belehalok én így is, úgy is. Hiába nem történt meg konkrétan a megcsalás.

Közben arra gondolok, nevetségesnek is hangzik ez az egész, hiszen csak ennyi volt az egész, még csak nem is szexeltek, én mégis botrányt csinálok belőle. Már ha botrány az, hogy másképpen nézek a férjemre, és azóta is csak ténfergek a napokban, mert mély seb tátong bennem, amit nem tudom, hogy kellene meggyógyítani. Fogalmam sincs, hogyan tovább. Beszélünk folyamatosan, ennek örülök, mert furcsa mód nem érzem magamtól távolabb Istvánt, mint eddig.

Felmerült már minden: tartsunk szünetet, még az is, hogy álljak bosszút. Nem hinném, hogy attól jobb lenne. De nem tudom, mitől lenne jobb. Hogy lesz-e egyáltalán jobb. Persze tudom, az idő mindent begyógyít, meg nagy erény a megbocsátás, meg nincsen lehetetlen, ha két ember szereti egymást – de ezek a klisék, ha igazak is, most nagyon üresek és lilák. Nem segítenek választ találni. 

A legkínzóbb kérdés pedig az, hogy vajon megérte-e. Megérte-e őszintének lenni. Ez mindkettőnkben egyforma erővel zakatol, és én mintha egyre jobban hajlanék az igen felé. Igen, nekem kellett, hogy tudjam. Bármi is lesz az ára.”

Nyitókép: Freepik